honvágyaink labirintusai

Étrendek papírra rajzolt labirintusa,
szótlanul hagyott bunkóság a boltban,
sáskák a belső udvarban,
a kövér hús látványa a tányérban,
felsoroltalak benneteket, ó! az ijesztő dolgok!
mindig emberekhez kötődnek...

Eszembe jutott a távolság adta remény,
az otthon örökbe fagyott válságapparátusai,
itt nem kell törődnöm veletek,
a feudalizmus huszonegyedik századi formáival,
a felszentelt tolvajokkal és a pökhendi földesurakkal,
meg a söpredékkel, akik mindig mindent megmagyaráznak,
majd két percnyi gyűlöletért és egy olcsó illúziórét cserébe
annak tapsolnak akitől a hazugság-adagjukat megkapják.

Felszabadító az uradalmon kívül élni,
nem kell látnom ahogyan az
a dörgölőző úrszolgák egymás hátára ürítik
zsíros bélsarukat - cukor lehet abban a kakában,
mert annyira kedvelik az alsóbb szinteken,
sorban állnak és tátogva kérik az újabb öblítést.

Valamilyen műpunk dalt kellene dúdolni nekik,
hátha a megbotránkozás kimozdítja őket a vegetatív hűbérpózból?
Dehogyis, hiszen ha értenék az iróniát nem itt tartanának...
Haza, gondolat és ország - a központi jelzések szintetizátor indulóit
mosolyogva prüntyögi a vezér,
a hallgatóság meg ide-oda riszál.

Ez most véget ért, mármint a felesleges gondolatsor.

A színes redőnyt nézem, óriási kanszúnyog csimpaszkodik
a bal felső szélén, talán mondana valamit?
"Legyen kellemes ez a hétfő!",
"Szép idő van!"
Ez meg itt mosolyog. Örül az új kockás pizsamájának,
az egészséges fogsorának,
lassan két óra - a hajnalt megelőző felhőket figyeli,
időjárást vizsgál, futócipőt helyez az ajtó elé,
ujjas zoknit húz és elindul az éjszakába,
fejlámpájának fényében a bogarak cikáznak,
várja, hogy a Mersey partjára érve,
denevérei közt rohanjon a didsbury-i híd felé,
ahol nincs ember, semmilyen akarat,
csak az üres sötét, a könnyei és a reményteli csend.