elszunnyadtak,
az ősz maradékát épp kirágja belőlük a szél
ujjcsuszamlás egy arcon,
talán az enyém, mint "a ketrec amelyben élek".
A virágdobozok mohával kárpitozott koporsók?
Dehogy. Vidámabbak! Mondjuk...
A kukák közt megmaradt fonnyadt füvet
személyes névmások legelik.
Beborult.
Hódarával untat a tél,
apró gömbökkel hintőporozza be magát az utca,
newtoni fizika.
A hátsó szobából a Kingslea Road házait fürkészem,
falak, téglák - bárcsak tudnának bámulni,
visszakacsinthatnának,
az ablakok pedig?
Hétköznapokat takargatnak,
pont mint itt, amelyik mögött ücsörgök.
Közben az ég tovább zabál,
szája sarkából a földre hullat még néhány
poliészter gömböt,
elgurulnak a Fog Lane park felé.
Az ott én lennék? A folt a képernyőn.
Papírtörlővel próbálom letakarítani a koszt.
Maradok. Ragadok.
A kerítésre vörösbegy libben,
hússal töltött porcelánfigura,
Lezuhan és összetörik. Kirohanok.
Felszedegetem a madárka szilánkjait,
próbálnám összeilleszteni,
de nem sikerült,
visszasétálok, nincs sem sírás,
sem megszentelt pillanatok,
ha olykor áldozik az életnek nevezett kémia,
leggyakrabban kudarccá vedlik.
Mosolygok - a dara esőre váltott,
üres doboz vagyok,
falak közé szorult levegő.
No comments:
Post a Comment