gömbökre rajzolt arcok

Kiszakadva, elválasztódva, kiesznek belőle.
Te betakartad.
Felébredt, lemászott és nem értett.
Zöldelltek a fák, pedig tél volt.
Úgy érezted és elmesélted.
Bólintottam és együtt múltak el.
Fürgeség, rászámolás és seb, amint eltűnt ráébredt - hiába.
Nem fogja elfelejteni?
A kert végében szarka cseccseg,
megsimogatná, de hirtelen egy udvarral arrébb libbent,
ha látná és ha érezné, szeretné?
Emberek szavai? Miért nem értik, hogy nem lehet - így nem.
Nem elég bátrak megérteni:
a matematika sem univerzális, 
csak emberi, mint az önteltség és az idő.
A mindenség sikolyát is csak te képzelted,
nyakba akasztható fontosságként élted meg,
feledtette volt a halált - mely felől túl gyakran álmodsz,
mint a szépség,
egy feltört dió képében,
a csuklómon nyugvó langyos kézfejed.
Az álom végén hang-képtelenül tátogva szónokoltál,
ki akartad mondani: "várom". Késő volt. Várom, várom?
A Kingsway két sávja közti zöldben először előbukkanó
kék krókuszokat és a sírjaikból előmerészkedő nárciszokat?
Nincs és nem maradt semmi amit adhatnék.
Elfogytam,
csak még nem tűntem el végleg,
mert a test meglepően lassan kopik,
a semmitmondó embertájon így járja,
az örökké tartó csendet várja,
rámosolyog, megcirógatja,
intett neki és megbeszélték.
Felébredt, odahajolt, összekoccant a felső fogsoruk,
odalépett a konyhapulthoz,
kinyitotta, a cukrot vagy a halál ellenszerét kereste?
Szerelmesek, de már nem tudtak róla,
ezért folyton ott vannak,
újra és újra ugyanazt élik, végig csend van, hallgatnak,
ráteszi
a gázra a kotyogót, kávét főz,
beszélgetnek, alszanak és újra kezdődik elölről.
Kiszakadva, elválasztódva, megsemmisülve.
Ő betakarta, felébredt, lemászott és megértette.
Odakint
úgy tűnik nyár lett mert nyitva a teraszajtó - szombat lehetett, 
ezért volt a nyugalom?
Elindul a konyhába feltenni a kávét,
ő meg csak topog utána, álmosan.
Nézi ahogyan kinyitotta a szekrényt és keres,
de sem a cukrot, sem az ellenszert
nem találja - csak mosolyog.