Ablak tükörképünkkel

Reményeimtől függetlenül,
alámerültem, s halként keringtem.
Azt sejtettem, nincs part,
talán ott lebegsz valahol,
csak úsznom kell. Elkaplak.

Akaratomtól függetlenül,
a szürke ruhájában illatozó Budán ébredek,
délután fent a várban kanyarogtunk.

Majd

Te a hálószobában aludtál,
én meg a konyha kövén.
Csak bámultam ugyanazt az ablakot,
a lyukat a külvilágra,
mely ha tényleg ott volt,
az a sötét is benne volt,
melyben én ültem képként,
s majd ha nem leszek, te fogsz.

Álmomban a vállamat kocogtatod,
arcunk szétfolyik a nyár fényében,
mutatóujjunkkal körözve játszunk,
kimegyek a teraszra - az udvart vizsgálom,
talán utoljára,
szorongva ébrednék, de hagyom az eszméletet,
úgyis csak állat, legfőképpen ragadozó,
mely értelmes dolgokra vadászva,
nagyrészt éhesen - sebezhetővé tesz bennünket.

Sírnék, de már szégyellem is,
mert túl egyszerűek a könnycseppek -
víz, só és gravitáció,
takarni kell és én takarom - bármi áron,
ezeket az apró és ósdi
csereszabatos gyöngyfüzéreit a magányoknak,
kocka, kör vagy gúla -
egyként fájnak ha ránk gondolnak,
ilyen tehetetlennek lenni maga a halál,
tudni azt: semmi se lesz jobb,
mégis elviseljük, túl akarjuk élni,
csináljuk és napról napra létezve,
hagyjuk, hogy emlékké rothadjanak a dolgok:
apák, anyák, szerelmek, gyerekek -
kérlelhetetlen időkerék alá szorulva,
csendellő titok homályában szenderegve,
gyászoljuk egymást már éltünkben,
és a magány
hálát fakaszt minden kapott perc nyomán.