jk8932Wn59q1

szélesen lelapogat, mintha megdobogtatna,
pedig te aludnál egy éles borotva fogínyén, 
"hogyok" és ámulatok gyökereinek fürtjei védenek.

Nem tudhatok? Amire képes lettem volna? Kidobtam.
Most tt llk, figyelem az ujjaim fonálbuggyanásait,
nincs benned rettenet,
inkább csak egymásra merőleges tévedéseim,
a nem-leválasztható vétkekkel keverten,
melyeket ki-ki másképpen vontat,
ezer alkalom múlt, 
ha azt írnám újabb jön: hazudnék,
majd jobb lenne.

Amikor a derengés fájdalomszimbolika,
egyedül is maradtál, hiába szépítenéd -
gondolataim végjátéka, hogy meghalnék,
eltűnve térből, időből - mindenből.
Ijesztő? Mert magadat sem bánthatnád,
hiszen másokat csak ringatnál,
a dajkálónak miért ártanál?
Ébresztő! Fújd el azt a rossz gyertyát,
a sötét, hideg fényű csalót,
mely üreget vájna barlangod végébe,
közben vigyorogna, mintha azt sejtetné:
győzött.

...eleven húsodra varrt félkész tünet,
ezernyi jajj-ba kódolt nevetséges feszület,
bravúrjai mesterkélt indokoknak, hallgatag szándéknak,
a felsorolható és kifelejtett rosszaknak ---
és ha? mi lenne ha egyetlen mosoly eltüntetné mindezt?
Nah, nem másé és nem is másnak szánt,
hanem a tied! Egy magadnak adott mosoly ---
mely mint görbült radír,
egyre világosabb csíkokat húzna a sötétben,
ezt is - azt is, újra és újra átrendezné,
"menjen minden!"
mozdulsz, teszed - kuncogsz
a lét abszurdjai felett,
és végül magad lehetősége,
csendje,
némasága lennél.