valahol távol

Valahol távol, egy poszt-fasiszta autokráciában,
éppen könyveket fóliáznak be és arról értekeznek,
Hogy mit olvashatnak és mit nem. A lealjasodás
Menhetetlen roncsvilága, ahol hajótörések után
az életben maradtak túlélés helyett abban lelik
örömüket, hogy lassan és módszeresen leépülnek,
a másikat alázzák, öngyilkosok lesznek és mérget
isznak, itatnak miközben ellopják egymás vizét,
de nem a túlélés miatt, hanem mert: csak, kell.
Valahol távol, egy nevenincs világban a valóság
ellen tiltakozva őrültek tapsolnak őrülteknek,
fantaszták halandzsájára táncolnak, évtizedeken
át ugyanazon handabandázó fejek nyálzó, aljas
vigyora mentén és fityinges koncokért adnak-
vesznek becsületet, s végül nem maradt semmijük,
mert maguktól még gödröt ásni sem tudnak,
hiszen aki ásná ellopja a szerszámot, miközben
bigott, szemforgató és ájtatos képletek mögött
úgy tesz, mintha attól lenne jogos és törvényes
a jussa, hogy törvényt hoz a lopás jogosságára,
szabályt irat az elnyomás, gyűlölet alkalmazására,
vagy ha már unja: egyszerűen csak vállat von,
és mosolyogva ücsörög a saját őrült világában,
ahol már minden mozdulat aljasságának tükre,
melyben milliók illegetik magukat ugyanarra
a végtelenül monoton, katatón bizsergésre,
és nem is sejtik, hogy odakint, a falakon kívül
a fikaevés, kakadobálás és a lopás devianciák.