képek, betűk

Az asztrálfókák nem szülnek Jánosokat

Az észlelés maga az idő? Az érzékszervek ideje,
nem pont ugyanaz. Gótikus szeánsz a nyelőcső végéből
kiálló szívószál dús keblű szopránkálváriája.
A csontritkulás és az emlékezet kiesésének momentuma.
A bombák visszaszámlálójának a kezdete.
Fokozatosan rothad szét a lelkünk, minden
percben idegenek mérgező baktériumtenyészete hódít belőlünk
újabb négyeztmillimétereket. Ha nem volna eszméletünk,
nem észlelnénk az elmúlást, az anyagot,
sem azt az absztrakciót, melyet létezésnek nevezünk?
Az idő és a téridő kizárólag nekünk fontosak? Talán a Sötét Cicák
betegsége - szemek, fülek nélkül: pajkosak. Ebben a gondolatban
a tér nem étezik csak az energia - hol sűrűbben,
hol ritkábban? Havazás? Voltam benned, alagút a szám,
benne bújócskázó kisfiú. Az anyag és az idő
esetleges emberi észlelések, a sűrített energiát anyagnak
érzékeljük, az idővel pedig harcban állunk,
mert félünk? Fontos ez? Aludj még,
megígérem, hogy teljesen elfelejtelek. Az anyag és az Az
csakis önmagunk élettérének korlátait fogják közre,
soha nem a sérült részeket? Nem érzem, hogy ma
mozognom kellene, nem kérem, hogy foglalkozhassak
a combjaid belső felével, virágokat köpni rád,
megölelni és emlékezni a szuszogásod ritmusára,
ahogyan kiöli belőlünk a közelgő dél a hajnali imát.
Hódítók értekeznek arról, hogy mennyit hagyjanak
a túlélőknek, csontokból ácsolt emberszínpadon
egy kisegér táncikál, kihűlt vaginák kánkánoznak mellette,
ha éppen nem az eszméletem visszanyeréséért
harcolnék: jobb lenne? Most egy ördög homlokához koccintalak,
amikor jelzek tapadj a száddal tapadj rá,
karjaiddal horgold át a vállait és jó mélyen
cuppanj ölébe. Lassan mozogj. Kivittem a szemetet,
a konténerben tengervíz volt, tele delfinekkel,
belemásztam és úszni kezdtem a szürkékkel,
a szomszédok kijöttek óljaikból,
kört alkottak és tapsoltak, én felálltam a legszebb
delfin hátára és mosolyogva pukkedliztem és bohóckodtam,
Ő pedig körbe-körbe úszott a medence széle mellett.
Tapsot kaptunk, majd kisegítettek a medencéből.
Az eszmélet gyakran kérdőjelekkel hizlalt labirintus,
néha fos-szagú rózsa, a wc keféről önmagát lenyalogató
emberroncs, ki anyád méhét teletömte színes csecsemőkkel,
hogy megszülje neked a legformásabb bánat tesókat.
A csuklómtól kezdtem lerágni magamat,
felfelé hámozás, egészen a vállakig, ott elfordultam kelet felé,
hogy mint egy almát, körbe-körbe ehessem magamról a héjat,
a bőröm egy újságpapírra kunkorodva,
színjátszós szentjánosbogarakat itatott saját nedvével.
Mikor végeztem, mindent gondosan visszatettem a helyére,
felöltöztem, visszahúztam magamra a bőrt
és főztem egy zöld teát, lime helyett beleizzadtam a bögrémbe.
A megbeszélések és időpontok,
a tárgyalások és határidők,
a napi menü és a reggeli zuhany,
a körömvágás és a heti egyszeri maszturbáció,
az esedékes, féléves fogászati ellenőrzés,
a józanság megőrzése ész embernek látszódás nem terhek,
csupán a megszokás ütemei,
melyek nélkül azonnal átírnák a nevemet a nyilvántartásokban.
Elgondolkoztató, hogy a paranoiámat először mindig
a halántékcsont csecsnyúlványában kezdem érezni,
onnan terjed szét a szemüregek felé,
a csúcsponton mindent elönt,
feloldja a belső szerveimet,
az egész csak lötyög mintha megrohadt
volna bennem a kedvenc süteményed zseléje.