képek, betűk

a szenvedés az őrületterápia része
szorosan hozzád tapadva
görcsösen mosolyogni próbál,
lehetne akár egy szöveg is,
vagy nagyívű monológ, esetleg
a szándékok jóravaló tévedései,
melyek elhitették: a létezésünk
pallérozott akaratunkon múlik
és hogy a kedvesség, figyelem
az alázat, vagy bármi erény,
amit az oviban, vagy más
csordák meséiből elhittél, úgy
hitted megvéd a rossz szándéktól,
kedvessé tesz isten előtt,
vagy megtéríti az eltévelyedett,
alsóvégi és minden tettükben
fájdalmat osztó szörnyeket,
meg hogy a hallgatás szerénysége,
a csend elegye értő figyelemmel
oly míves lelkület, azt remélték,
hogy az életük sokkal több
mint felvonás egy borzalmas 
színdarabban, melyben
terapeuták és betegek végül
együtt gügyögve tagadják,
a testnedveik szétkenését,
az önfeledt hazugság mókákat,
a fikaevést vagy az erőszak
mindenféle látványos hűháját,
végül leleplezed az összeesküvést,
hogy mindegyik te magad voltál,
úgy volt: játékból át akartam élni
az első szám egyes személye nevében,
hogy milyen az egyes szám és a
többes szám harmadik és második
személyének lenni, majd kiszámolni
miféle érzés valós lényként élni,
amikor az alany ki tudja mondani,
az "Én"-t és emellé merészel néhány
állítmányt is rendelni - legalább
gondolatban, majd reggel csak arra
vágyni, hogy az émelygés menjen,
és ne súgjon semmi a fülembe,
aludni akartam, ott és most, 
fogalmam se volt mit írtam,
valamit szart a kedvességről,
mert oké: láthattam a tükörben
egy kutya arcát a sétányról,
Sokan voltak, de ő volt az
egyetlen aki úgy nézett rám,
mintha mindketten léteznénk,
ami pont azért megható,
mert már rég nem vagyunk.