képek, betűk

VBOPRE9K183

Tőle jött, feltételessége nevében: "a metafizika
és filozófia faszság, a könyvek szendvicsnek
való hulladékok, a tudomány viszonylagos".

Nyelvöltésnyire benned, a habcsók alakú lepkeraj
mikor közelebb libegett, Apafeje és Kígyószeme
volt. Láttam, háttal tolatott ki belőled, konklúzió:
bordó gúla volt arca helyén, szája tájékén kilincs,
"nem maradt semmi", "a halottak történelme kicsi"
átlósan repült felénk - hassal felfelé, mosolygott
kérte vakargassam szőrén, aludni vágyott, égve
fénylett, bundájába szorítottam vigyoraimat.
Langyosnak éreztem, "Én mi vagyok?" - kérdezte,
majd azt ismételgette "Köpj belém!" Én mint
kelletttttttett, ha kérik, megtettttem amit kelletttt,
Nem s ha mégis, csak kicsiket szuszogott, nézett
s közben az asztalomon álló hófehér orchideát
rózsaszínre képzelte jhgjhg jlkjlkjlkj lj lj KKK
"kérlek, maradj!" szuszogta: "jobb gyorsan élni,
elrejtőzni
a legegyszerűbb magyarázatok mögé",
Vélemény nélküli struktúrákba menekültem tőle:
"milyen színről álmodjunk? Miért gyűlölöd a költészetet?"
Ez? Mármint Ez? "jah! Reménytelen dolgokra várt."
Az Idő törpéje eközben
körmöt növeszt és be is festi matt korálra,
szakállt is nevelget mert úgy szereti, hiszen az
oly nagyon
biblikus, ógörög vagy barbár.
Kéretlen körmondatok tartalom helyett?
Megnéztem mi történt odahaza. Vajon miért mindig
ugyanaz a feudalizmus? Kínos történelem-ismétlődés?
Mintha nevetséges prototípusokról másolnák
a jobbágyokat. Minthogyha egyazon őrület ismétlődne, 
Hűbéruraik ugyanazt a halandzsát tálalnák,
hasonló arcok, egyazon önsajnálat,
üres nemzetieskedés, ős-gőg, pökhendien
pattogó, ritmusra ugráló gügyögő nép,
kinek maga helyett ártatlan kell
bűnösnek - vámpírsátán passiójáték.
Politika disznóölésből,
Politika pálinkafőzésből,
Politika idegengyűlöletből,
Politika bármilyen hazugságból,
Politika bármiből ami bűnbakkal szolgál,
túlzabált, nagyotmondó vezérek,
tolvaj söpredékkel körülvéve, propagandaként
maguk előtt - mint esőfelhő, szétspriccelve bármi 
aljasságot, amitől a csorda-élmény felizzhat,
s búskomorságában maga alá élvezhet a sokaság,
nem veszik észre, hogy ez már nem olyan,
Nincs dicső múlt, mert soha nem is volt,
Abban a régiben, ugyanazok elődei,
ugyanezt játszották: akkor sem észlelték, Ma
sem látják a határt, önmagukat csak épp kicsit
kevésbé utálják, pótcselekvésként
falnak, túrnak, prüszkölnek - megszokásból
megemésztenek mindent: 
a jövő jövőjét, szerénységet, alázatot,
felzabálják a szépet, a másikét: házakat, mezőket,
kastélyt, bankot, nőt, férfit, gyereket,
tágas eget - bármit: ami elérhető,
emésztőcsatornájukból szájukba visszacsorog
szeplőtlen fogantatásuk dicsősége,
s minden ami Istenükből maradt, nem több
mint szánalmas komédia.