képek, betűk

MQ7843

kékek a falak, sárga fugákkal esőt esznek velem
együtt nézem ahogyan szétporlok A fedetlenség
két bugyi közé nyakkendőt képzelt, szár nélkül
virágzat nélkül, kacsok nélkül, gyökértelenül
kihajtok saját urnámból. Fülbántó kopácsolás
visszhangzik
most reggeliznek belül a T sejtek felcsipegetnek
engem a Ti és Ők vonalára:: mert Ott, Itt lesz, 
elkanyarodnak jobbra a szájpadlásra tetovált
adj előnyt tábla rúdjába harap, jeges vasvacsora
hideg vas, vacsora, sós a ráfolyt könnyektől,
édes a szívméztől, enyhíti a fogak koccanásának
kínját, mély zsebben kenyérmorzsák közt alszik,
a kisujjnyi hálózsák bő rá - teljesen eltűnik benne,
nincs feje:: a nyaksebe fatönk rgb #E55050 színű
folyadékkal feltöltve, az utolsó életben maradt
compó átöleli magát, sikamlósan gyöngyöző
fekete-zöld átmenet színű aprópikkelyei
a legszebb kabát - kértem
nem adta, nem adta, nem adta: Kopogóniában
így ismétlődnek a szavak szavak, végre elférek a
saját számban, de a végén fogaim közé szorultam,
nagyon vontatottan, de öröm nő a szépségből,
ölembe borulva pont annyira hűvösen él
hogy jövő nyáron, ő lehessen
bőröd megmentője,
előhívja a hosszan
terpeszkedett bar grafikon árnyékokat,
azok
mindig éhesek,
a szájszegélyük nyílásából úgy csaholnak
mint amikor a fuvolát teljes erővel fújják,
s amikor
a falak mentén leásott láncok végeiről estére
lefejtik magukat, mindenkit megtámadnak,
zsákmányuk az lesz akire legtöbben mutatnak.
Egy fotel volt az álmom legvégén, anyu ült
benne bézs pulóverben, éveinek számát régóta
nem merem számolni, ezért a születésnapján 
nem tudom hány éves, így tovább élhet, tovább
élhet - ennyire gyáva ez az ember, fél veszíteni,
fél győzni, fél harapni, ölelni és elmúlni. Attól
rettegtem álmomban ha megölelem meghal,
végül átöleltem és most nem merem felhívni.
Epres fekete teát öntöttem a szőnyegre, ebből
nőjön ki jobb kedve, hozza-kéri picike kezeit,
bőrét a Jó Illat manó eperillat krémmel puhítja,
hagyjuk hadd játszanak: tündéreset, fényeset
szász százalékos szívszóból szőtt prémeset,
így táncoljunk végig a mezőkön, őzet lesve
a csalitból, különös köveket gyűjtögetve
egymás ujjait fűzögetve,
végül felém fordulsz,
nincsen arcod,
félek futni,
elalszom.
És te felettem állsz,
leveted az arctalanság
maszkját, újra vannak szemeid
és azt mondod: "ne félj! csak vicceltem."
Mosolygunk és félelem
végre elmarad.