képek, betűk

pirosas lazúrral bevont szürke felhők,
az ablak előtt fa ágain szürke mókus,
te valahol nagyon messze bandukolsz,
a homlokom redőnye a lélegzésemnek,
a fogsorom összeszorítva altataja a belül
megdagadt bánat minden szeletkéjét,
nem tudok úgy tenni, nem tudok lélegezni,
látom a sétádat, ahogyan a kellem
hajóvá varázsolt csípőd fölött lebegteti
a reménység és a pompa rejtőzködő
és egyértelműségre alkalmatlan ritmikus
puffogását, belül kuporog, ott dörömböl
nem hagyom, hogy zuhantában sikolyból
virágcsokrot kössön a remegő kora reggeli
összesóhajtásnak, csak félig hunyori
szemmel nézek oda, mert a távolság elrejt,
másképpen kell látni a sétádat, mélyből
felhúzott sós patakkal hűtőtt, ujjakkal
nem tapintható szellőkunkorba sodrott
ballagóm, majd megállsz és a közömbösséget
elfedve, a külvilágnak rajzolt mosolyt
biggeszt zöldvizű tavaid alá az élet,
én láthatatlan és érezhetetlen távolból
csak a halk, rejtett sikolyt észlelem
ahogyan visszafordul, mielőtt megszületne
nehogy sebet vágjon a csapdosó komor létbe
és szempillám legyezni próbál, kézfejcirógat
kialtatni a térből: egy másikba ahol minden
ami amabban mozog és üvölt: ebben csak díszlet
és a csend, ami amott rejtett, itt elringat
és összeérinti azt amit a távolság meggyilkolt.