képek, betűk

csak egy zárvány, megakad a magam felé lélegzésem,
mint rendes zátony előtt, forgók képződnek, ha színeset
lihegnék rá, előtűnnének a karjai, csak a semmiből, csak a
semmibe, a kettő közt az a rövidke szakasz, ott történhet a
csodálkozás, vagy a szerelem, aztán kérdés és lehetőség
nélkül, az idő mindent elragad. az árnyékom a radiátor mellett
nem én vagyok, az árnyékhoz test kell: viszont halott vagyok.

visszaaludnék, a Dead Kennedys és Henry Purcell elfének egymás
ölében, zajbozonok, a képzelgés, vagy a látni tudás:::igen, az.
a széteső arrogancia, belefutottam Cathy Wilkes munkáiba, aki empátiát épít babákból.
Közben. Megrendeltem az "Against Empathy: The Case for Rational Compassion" című könyvet, ami most februárban jelent meg. Paul Bloom írta aki a Yale-n tanít
pszichológiát és arról az álszent és nagyon is negatív jelenségről elmélkedik,
amely a nyugati társadalmaink gagyogó, gügyögő képmutatását
jelképezi és a valódi empátiát távolról sem ismeri és valójában akadálya lehet a kialakulásának.
Még két könyv van úton, az egyik "Why Government Is the Problem" amit
Milton Friedman írt 1993-ban, a másik meg "The Holy Family: Critique of Critical Critique" ezt meg Marx és Engels írták közösen és hiánypótló, ideje volt elolvasnom, illetve még nem érkezett meg, úgyhogy: ideje lenne.

egyedül, kihangsúlyozva a csendet, önmagam játékbabája,
porcelánkutya és faragott-fiú: a népmesei hős, saját magammal kísérletezve, közben készülődés,
ereszkedek lefelé, hogy ne fájjon már semmi. tegnap g. től elköszöntem és elaludtam, ő pedig még csak vissza se köszönt, mindenzt úgy, hogy egész délután vártam rá, ez körülbelül szimbolizál mindent és megmutatja a dolgok valódi arcát: a leszarás igazi fokát és méretét.

lassan fél öt, még egy perc, még egy tanulhatok két órát, vagy álmodhatok ébren, de inkább a tanulást választom. az egyedüllét halk szava. amikor minden idegenné válik: mert valójában minden az.