képek, betűk

az ablak két nagy szem,
táncoló ágakkal, a kék karika
átnéz rajtuk, hogy az ujj ne
érinthessen a sugarakból és a
foltókból semmit, egy végtelenített
megálló, apró zökkenések az életfolyamat
amúgy sima és unalmas felszínén,
csillagokat rajzolok ujjammal
elképzelt homlokodra, te lehúnyod
magad és nem tudod, hogy a szám,
vagy az ujjam simít, mert mindkettő
forrón tovahúzott pont, csak a
rajzvonalat érzed, én pedig megvonom magam,
hogy valami hitelt-érdemlő-boltívet tudjak
fölénk húzni, ahová beállhatunk egy csókra,
ha odakint a tavaszi eső méregcsíkokat
hullatna fentről-le, vagy oldalra. ó szél!
csak egymáshoz reszketni ebben a rejtekben,
hallgatni a maradék visszhangot,
a kopácsolást legbelül,
melyet talán a fülben áramló
vér zümmögése játssza. dú dú dú!
arccal egymásnak támasztva,
ha nem élnék, ha nem lennék: így akarnék maradni,
de átérzem, vagyunk: rozé-illatot lehelj orromra,
ereidbe cuppanok, keringek benned,
szívednél megállok mosolyogni:
hogy úgy ragadjak ott, mintha én lennék második lelked:
csak borogatni, ásni: fájni és a bántani,
körkörös tánc-gyűrűink felszakadnak,
sebeket rajzolva a mosoly köré:
a távolság által tántorgó,
két egymásnak támasztott fura lélek, 
ahogyan a csendet eszik.