Messzi arcodban tükrözöm magam,
Lelassít a távolság szigorú rendje,
Szakaszokban, mint az esöcseppek vonalkái,
Ösvényeket képzelek belőlük: közénk vetve.
Azután levegövétel, majd úgy álmodok,
Hogy közben mosolyod képei köz lapozgatok,
Egy ezüst gömb felszínére csillantva,
megnyújtott szemeid grimaszát: lopva lesem.
A maradékunkat dobozba seprem, könny alakú morzsák halála,
Virágmintás ágyneműbe forgatom elfáradt én-magam,
Csak a kijelzőre pislogva, negyven centiről,
Régvolt kacsintásodat kergetve: néma játék.
Elfogadja a lélegzet az ítéletet, a kocsonyás terek reszketesét.
Mellkasom meg-meg emelve saját súlyát,
Apró dobbanásokat rejtve, csak tűri a valòság harapásait,
Hogy ne kelljen a tükörből sugárzó döbbent arcot viselnie.
A nyugalom ezerféléje: haláltól a harcig,
Oldalamba fészkelö szúrós légszomj altatna mélybe,
A zoknik padlòn fekve lihegnek, minden lassan hal bele
az esténk dünnyögö morzézásába.
Aztán Ez itt elborzad végleg, nem álmodik tovább,
A vágyak köldök-odú mélyében, átrágva belet, gerincet,
Sebes nyomokkal rohannak a konyháig, szuszogò légies derű,
Elbújnak a lefolyò mögé: a lassan álomba ringò tudatom gyilkolására lesve.
No comments:
Post a Comment