képek, betűk

lehet, hogy valaki ellopja az ágyneműm csíkjait és fekete szövettel tömi ki a számat, a szobában - ami valójában a legbelsőbb világom, ahol azok a Fénylő Pontocskák laknak velem, amelyek a bensőséges és baráti viszony alapját megteremtik a Kibaszott a Huncut és a Nekem-Kedves végpontok és szigetek közt, csak éjjel jönnek elő, albérletről-albérletre hordom őket, gyerekkorom óta velem vannak és ha kell megvédenek

ha elfordulok a lélegzéstől miközben két kézzel fojtogatom magam és fuldokolva, végignézem, ahogy a szemem bevérzik, a szemhéjam, mint egy színtelen, horgolt sapka, lassan lecsúszik, elszürkülök és lassan elájulok, csak a némaságom lesz szolgaibb és közben képzeletben jegyztelve megfigyelem, hogy most: a fulladás pillanata előtt, komor csöndbe burkoltam magam, mint egy hosszan elnyúló félsziget, melyet félig erdő, félig kősivatag borít

nekem idegen az, amit mások elképzeltek a boldogságról, ismeretlenek a kedves szavak és ha túlélem a saját magam által felállított akadályok átugrálását és ha nem esek bele egyik magam ásta, hegyes karókkal teletűzdelt gödörbe sem, akkor elsétálok a gyerekkori fagylaltárusom kora-nyarába, veszek mazsolás-puncsosat, citromosat, csokisat és a terasz szélére kuporodva végignézem, ahogyan ott fagyizunk gyerekkori barátként, hárman: Tibor, József és én - kék tyeplákyban, rozoga biciklijeink mellett, egymás csendjébe fiatalos rothadást nevetgélve

amikor az utolsó pillanatnak gondolt villanásról kiderül, hogy csak egy átlagos momentum volt, nem vagy túl semmin, mert nem volt különlegesen rossz, vagy túlontúl fájdalmas, a rossz-bárgyúsága és a meghaladhatatlannak látszó tapasztalás-gyűjtemény, csak egy egyszerű, közönséges darabkával bővült, egy újabb minta adódott a meglévőkhöz, biccentenem sem kell, csak használom a fájdalom-halmaz, öröm-halmaz, képmutatás-halmaz játéktereit, ahogyan kell

elzsibbadt valami, a sötétbarna redőny szájai vajon tényleg szájak, vagy inkább hullámok, és ha átnyúlok magamon, akkor az ott belül, a beszívott levegő, összekeveredik a szövettel és ha igen és ha ennyire ritka szövésű hús-baba vagyok, amit össze lehetne préselni gombostűfejnyire, de a sok térköz, meg a felgyülemlett iszap, amelyet a belső halál-halak delente feltúrnak, szívemből férgeket csipegetve, madárként fel-fel sziszegve, kígyótestem lógicsál az űr mélye felett - nem hagyja, hogy teljesen értelmetlen legyek és elmúljak

nem tudom értem-e, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálok, nem számít, hogy teremtett mese, vírusból egysejtűvé alakult lény, két dimenziós felületről képzett háromdimenziós hologram, esetleg valaki álma, vagy illúzió vagyok-e, mellékes, hogy mit érzek, mellékes, hogy mit teszek, hogy teszek-e, vállalom-e, bátran vagy gyáván sétálok, a dolgok megléte és a tagadás sem számít, csak a kérdezés képessége az ami jelent némi vigaszt, egyébként teljesen feleslegesen