képek, betűk

Érdekes könyvet találtam az archive.org-on. "The Splash of a Drop" a címe  és Arthur Mason Worthington írta és a benne lévő fotókat is ő készítette 1895-ben. A könyv a folyadékcsepp becsapódásával és a csepp fizikájával és esztétikájával foglalkozik, rögzíti annak különféle stádiumait. A könyv nyelvezete tudományos, de közérthető és nagyon szépen megfogalmazott, a benne lévő fotók pedig gyönyörűek.




Kifáradt mintázatok, csöcsök és mellek:::vajon mi a különbség? Régebben felszabadultabban csinálta az ember a dolgait - amennyiben ember, na és ha dolog, bármire rá lehet sütni mindkét jelzőt, egyik sem erény és nem is hátrány, a "csak van" és a "tiéd" között van egy hosszan elnyúló, fokozatos átmenet, amelyik mint egy sík megszabja, hogy mennyit lehetek ilyen és hányat lehet amolyan:::és értem ezt külsőleg, belsőleg és hangulatra.

Nézd, nézd, nézd. "A finomság olyan ritka." - mondom. Körömágy kapargatva. Visszajutok oda, ahonnan indultam, a semmi mezőre, amely a szülői ház pöcegödre fölött lebeg, felülről nézi az alul oly hosszúnak tűnő éveket, de onnan a magasból látni a kezdetet és a véget is, a különféle állapotok viszont elhalványodnak és személytelenné válnak.

Érzékelem az elmúlást és a tavasz közeledtét is. Ő mással él, ott boldog, vele egész, az a másik követendő volt, benne létezzett az a vonz-erő, ami bennem soha, vele volt közös biciklizés, bevásárlás, szerelmeskedés, körötte volt olyan gravitáció, mely őt odavonzotta. Bennem nincs semmi vonzó, nem is volt és az ámulat, hogy így van, csak csendes hümmögést okoz, mi lehet okosabb és természetesebb mint az elfogadás? A dolgok felé való biccentés: tudom, rendben, értettem.

Alszok még. A csillagászat és a képzőművészet nyomora. Az az érzés, amikor "mindenki bassza meg magát" és az "apátokfaszát" elegyedik és színes mintázatokat húz maga után, hogy csendes libegést és megnyugvást hozzon a kora márciusi hajnalba, ahol a ráébredés és a körkörösség csak világtalan manók, melyek ha kell az ágyam alá menekülnek és onnan lesnek idefele, rám: én meg visszanézek és szomorúan visszakacsintok. "Értem, értem." - mondom. És oldalra fordulva, a mélységem sötétjébe bele-alszom.