képek, betűk

Valamivel éjfél előtt ébredtem, fejfájással, megcsináltam a gyümölcssalátámat, kávémat azután aludni próbáltam, de nem ment, szóval megint csak három óra alvás sikerült, fantasztikus napom lesz ma, N. küldött üzenetet Kubából, ott vannak egy hónapig, tetszik nekik, jól érzik magukat, csak "szar a kaja".
Én David Whyte egyik versét olvasom épp "The House of Belonging" a címe. Olyan mintha rólam szólna, egy kapcsolat lezárárásáról, egy másik kezdetéről és a felnőtt ember magányáról, jó vers. Csak nála az új szerelemben van remény, nálam pedig nincs, mert reménytelen, viszonzatlan és elérhetetlen. Szép a versének a ritmusa, mint a nyugodt lélegzés, amikor nincs semmi indulat, csak teszed a dologod, néha fel sem eszmélsz, üteme lesz tőle az életnek.
Thích Nhất Hạnh mondta, hogy szeretni valakit annyi mint szeretni anélkül, hogy tudnánk róla, hogy a sebeit is vele együtt szeretjük.
Ennyit a hajnali szalon-elmélkedésről, a szeretet sokféle.
Az élet...meg az ő értelme. Mindezt a kényelemből szoktuk gondolni, miközben emberek milliói éheznek és az ő életük értelme a szenvedés... amikor van idő az elme kényeztetésére, amikor van idő felfogni, hogy vagyunk: ez bárhol lehet. Talán.
Az élet egy rakás szar, az élet csodás, az élet szép, az élet olyan amilyen (minek akarjuk egyáltalán meghatározni, hogy milyen? ostoba szokás....): egy bonyolult biológiai, kémiai rendszer. Működik, mert a fizika és a matematika engedi működni.
A filozófia meg szórakoztat? Nem igazán. A legtöbb filozófiai rendszer értelme valójában csak annyi, hogy a céltalan és értelmetlen létünknek biztosítsunk valamilyen keretet és ezáltal értelmet, hogy megakadályozzuk a kétségbeesést, amit a valóság érzékelése okoz. Kivéve Kantot? Vagy épp Kant! A biológiai elmúlásunk tudása félelmetes. Már akinek? Mert sokaknak nem. Amikor fennköltek vagyunk, akkor elfeledkezünk a destruktivitásról és a valóságnak azokról a szegleteiről, amelyek nem ritkán sokkal hangsúlyosabbak mint a haláltól való rettegés és inkább a halálvágy, vagy egyéb rombolási vágy uralja el az elmét.
Nyilván kultúrkör kérdése, hogy mikor nevezzük ezeket destruktív viselkedésnek. Érthető, hogy rettegünk a valóságtól. Én úgy látom, hogy az élet értelmetlenségének a felfogása és megértése inkább örömet és szabadságot kellene, hogy adjon, nem pedig kétségbeesést, hiszen ez a valóságban a természetet nem érdekeli, hogy létezel-e vagy sem. De az egész univerzumnak, a bolygóknak, egy fának, egy bogárnak sincs több/kevesebb értelme mint nekem, egyszerűen csak vagyunk. Emberként a tudatunk képessé tesz minket arra, hogy tudjuk, hogy vagyunk és ebbe bármi belefér, akár az is, hogy olyan csavaros logikai élet-modellekkel szórakoztatjuk magunkat, hogy a lét és a valóság valójában egy álom, vagy egy mesterséges univerzum, lehet, hogy óriások figyelnek bennünket egy érzékelhetetlen üvegfalon túlról, vagy egy kísérlet eredményei vagyunk: akármi, akár az is, hogy szigorúan csak a matematikával leírható dolgokat fogadjam el valóságnak.
Az egyetlen dolog ami őrültségnek tűnik a számomra és mégis annyira népszerű lett az emberek között az a vallásnak nevezett hiedelemrendszerek bármelyike, szinte kivétel nélkül, az összes vallási hitrendszer abszurd, tele van logikai hibával, teljes hülyeséggel és a történelmük pedig gyilkosságokkal, háborúkkal és a hatalom kiszolgálásával és mégis a mai napig emberek milliárdjai hiszik el a hazugságaikat, miközben egy középszerű scifi regény sokkal hihetőbb történettel szokott előrukkolni mint a vallások "szent" könyvei. Valószínűleg ez inkább politika, mintsem a valódi hit. Hogy ki mit hisz valójában, milyen "mantrával" éli túl a napokat: az ettől független. Egy hívő és az Istene kapcsolata ezerféle lehet, az is lehet, hogy nincs kapcsolatuk, csak formalitás: személyes-politika, ami segít a társadalmi pozíciók megszerzésében.
C. magzatpózban szuszog, pihennék egy hónapot, ki vagyok égve teljesen, szeretném megsimogatni G. haját, kiülni egy nem túl meleg, de napos tengerparti étterem teraszára, hátradőlni és nézni a kék eget, átnyúlni az asztal alatt és megfogni a kezét és csak ülni ott csendben.
Jó verseket olvasgatni, nem nagyon szoktam az utóbbi időben, E. E. Cummings-al próbálok barátkozni, érteni és elmélyülni, nem annyira egyszerű. Lassan négy óra és véget ér a valódi életem amit költők, filozófusok és festők közt tölthetek, közben halacskára gondolhatok, tudom, hogy még akkor is gondol rám ha már nem vagyok fontos és ez a napi 2-3 óra hajnalban ami miatt érdemes létezni.