képek, betűk

Ébrenálmodás, egy vízparti tájról, amiben két légnemű lény élte egy-életként: közös-rövid sóhaját, lepkéktől zsongó, mindig változó megállás nélküli körtáncát.Bolygók egymás körül. Fura lelkek. "Nagyon nehéz és szép hónapokon vagyok túl" - gondolná felhő, de utálna nagy szavakat, erős kifejezéseket használni és nem is illene ide, meg személyes dolgok említése nélkül értelme sincs, azokról pedig nem írok, mert őriznem kell magamban valamit, amiről prózában azért nehéz írni mert ugyanolyan erőteljes mint a legelső pillanatban volt, csak körülírni merném, de ha rá gondolok azonnal bekapcsol belül egy óvó-védő, fura belső lény, aki megpróbálja megőrizni azt a tünékeny és könnyed érzést, ami leginkább az olyan kora nyári hajnalokra emlékeztet egy tóparton, amikor a víz tükre felett pára lebeg és könnyed bolyha alatt néha kidugja fejét egy hal, hogy odaköszönjön felénk: cuppogós jóreggelt csókkal. Mi ott ücsörgünk. A pára és a felő. Sóhajtásunktól az egész táj összerándul, megrémülnek a bokrak ha túl erősen ábrándozunk róluk, majd pára-tündérem kószálni hív, hogy körbevezessen a legbelső kertjében, ahová alig léphet be valaki: először szégyellősen elbújik, de csak annyira, hogy közben tudom, hogy mosolyogva figyel egy fa mögül, várja, hogy menjek utána és játszunk a sűrűben, kergetőzés közben néha megpihenve összekoccannó orral tanulmányozzuk a dolgokat körülöttünk, álmokat szőve, tudást és képzeletet összekeverve, szavak nélkül, csendben, felváltva húzva egymást kéz a kézben - néha egy egyik megy elöl, néha a másik, tenyér az ujjak közé csúszva, hideg az egyik, tüzes a másik, a soha nem szűnő felfedezés örömét hangtalanul megosztva, csak egy-egy rámutatással, összekacsintással utalva a táj titkos dolgaira, mindig tetszik a másiknak az a kincs, amit éppen magyarázni akarunk egymásnak.Van olyan, amikor nagyon akarsz beszélni, de nem jön a hang, csak tátogás, aztán már az sem, végül az irányítás illúziója is semmivé foszlik, nincs hatalmad a dolgok felett.A csend egyre nő, majd mikor végre összeértek, de csak néhány pillanatra, mintha mindig oda tartoztatok volna - a másik test-görbületéhez, minden összeillik, majd újra ölelés, kicsit hosszabban és akkor közelről árad szét a valami, amiről csak titkoskodó mondatokat lehetne farigcsálni, mert a konkrét szavak nem bírják megragadni a rétegeknek azt a bonyolultságát, amit érzékelni képes egy felhő és egy pára, amikor nem lehet eldönteni, hogy melyik hol kezdődik és hol a másik vége, amikor végleg el kell szakadni, a felhő sejti, hogy nem látják többé egymást,de mosolyog: nagy színész, mert megszokta, hogy vigyorogni kell és úgy néz párája után, hogy széthasad a lelke, mikor elbúcsúzik és megfordul: eltűnik a mosoly, hogy helyébe a távolság úgy nőjön körkörös gyűrűket húzva a gégéje köré - fájó nyelés, akár a szándékosan tömörre vájt alagút, hogy ne lehessen átjárni rajta, ne lehessen többé egymáshoz utat találni és a tátogás, egyre erősebben, egyre félelmetesebben, a játékból harc, a harcból bántás, a simogatásból öröm és végül a reménytelenség és az értelmetlenség. Hívnád játszani, de már nem mered, kérnéd, hogy érintsen szavakkal, de nem tudod. Végül lassan elmarad minden, nem tudni mi van a másik oldalon, és azok az érzetek jönnek fokozatosan, egyre erősebb meneteléssel, melyekről reménytelen írni, nem tudod miben bízhatnál, csak ott van legbelül a másik helye, üresen és nincs ami odapasszolna többé, csak egy üreg maradt - nem növekszik, nem zsugorodik, mindörökre ugyanakkora és egyforma, csak egyetlen bonyolult forma passzolt bele és csak őrzöd az üreget, mert valamikor ott volt benne, azután ő mást keresett, máshová libegett, a távolság köré néma titkok szövődtek, amikről már kérdezni sem volt illő, válaszolni meg nem lehet.

Pedig csak bátorság kellett volna a párának, türelem és józanság a felhőnek, a történetnek ezek a rétegei "nem betűknek valók", ezerféle sík és ezerféle illat .... az együtt-kóstolás, a szenvedély, a gördülékeny mesélés, a sikolyok, a morgások és az örökös játék mindig megmaradnak, kikapcsolva is élnek, csak egy másik dimenzióban, egy másik burokba zártan, közös fotó nélkül, a 2+5 óra örök akváriumába préselten, egy botanikus kert a világunk, egy vékony ösvény az álomvonalunk: tehetetlenül és csendesen lépkedve (pára mintha felfedezni vágyó gyerek lett volna, aki kincseket mutogat), néha véletlen koccanva egymáshoz, simuló tárgyiasult emlékképként most is érzem hogy megérint, sokféle módon: komolyan, nevetve,  csókba érkező szende ismerkedés végtelenre merevített gyönyönyörű képsorai. Felhő-lökdösés, harapás, marás. Végül felhőm titkokat sejtve, kacagás-tombolás őrült spiráljaiba merülve, elzárkózva, borzalmas paravánok mögé, hogy ott, a pára: szenvedélye elmúltát fáradtságnak álcázva, majd a beszélgetés elmaradását félelmnek álcázva, árnyjáték és bábozás, integetés és félelem - borzalmas éjbe nyúló maró félelmek kucorodva. Aztán egyedül és magát okolva mindenért, összerakja egy kupacba ami megmaradt és a legbelső polcra téve mindet, tudomásul véve, hogy nem lehettél elég jó, vagy nem tudtál az lenni.

Elhagyok mindent, megint, sokadszorra, az egész életemet újratervezve, elköltözök egy másik városba, egy csendes és magányos buborékba a zaj közepén egy világváros üvöltésébe burkolva vadságomat és mindent ami talán értékes lehet még bennem.
Mesénk: egyrészről fájdalom, másrészt meg örökre-öröm, hogy van valahol egy kedves pára-párna ott a távolban - egy lebegő kora nyári szellő, amire ha rágondolok, mindig épp olyan mint legelőször láttam az Örsön az üveg mögül, ahogy átlibbent az út felett, csak mellé állok és passzolunk és nem kell szólni semmit.

C. ébreszett, szelíd orr bökdöséssel. Kimászni, élni, túlélni. Minden sípol.

Londonban, a Saatchi galériában tegnap (november 16.) nyílt kiállítás olyan orosz művészek munkáiból, akik az aktuális elnyomó rendszer ellen lázadtak, a kiállításon olyan nevek lesznek mint Oleg Kulik, Pyotr Pavlensky, Blue Noses Art Group, Arsen Savadov, AES + F, Vasily Slonov, Pussy Riot. A kiállítás címe "Art Riot: Post-Soviet Actionism and Inside Pussy Riot". Ebben a blogban az elmúlt években szerintem mindegyikükről volt szó, mivel nagyon fontosnak tartom mindegyikük munkáit.

Oleg Kulik, Horses of Bretagne, 1988

Blue Noses, Era of Mercy, 2007

Blue Noses, részlet az "absurdist video gags" című videójukból,
amiből a nevük is származik

Tegnap épp egy londoni céggel tárgyaltam, ha minden jól megy jövő héten, vagy a következő héten úgyis oda kell utaznom, sőt lehet, hogy hamarosan oda is költözök, így valószínűleg megnézem ezt a kiállítást.