képek, betűk

Előszedtem azokat a képeket amiket meg akartam nézni hétközben, de nem jutott rá időm, gyorsan átböngésztem őket - "vajon hány percet töltenek az emberek egy művészi termék megnézésével", erről olvastam a hét elején valahol, de mindent elfelejtettem ami a cikkben volt.

Megmaradt az emlékezetemben Jennifer Packer néhány képe, főleg az a mód, ahogyan a karokat és kezeket ábrázolja, egy kicsit nagyobbnak tűnik minden, mintha a hangsúly a kezeken keresztül történne a karakter irányába, nem kirológia, csak egyszerű ábrázolásmód (a kirológia John Bulwer angol orvos találmánya az 1600-as években ő gyűjtötte össze és ábrázolta először a kézmozdulatokat, amelyeket a mai napig használnak a jelbeszédben) ----- szóval nem ez, csak egyszerűen a puszta nagyítás, a hangsúlyok áttolása péládul az arcról a kézre, vagy a karokra. A kezek gyakran erőszakosak, engem sokáig elrémísztett ha valakinek apró, tömzsi és szőrös ujjai voltak, ma már nem figyelem, mert nem gondolom, hogy a test önmagában a jellem tükre, ez csalóka és előítéletekhez vezet: de mégis népszerű és köznyelvi, valamiképpen elterjedtek azok a mítoszok amelyek egy-egy testrészen kresztül, gesztusok nélkül, csupán a testi adottságokra építve próbál jellemrajzot alkotni.

GusGus-t hallgatok, a Changes Come című dalt, elbugyog a fejemben, próbálok gondolkodni és elemezni a dolgokat, már amennyire képes lehetek ilyesmire. 

Jennifer Packer's painting: link

A másik művész akinek a munkáival most találkoztam először Michael Nicoll Yahgulanaas, akinek 2006-ban jelent meg egy könyve saját vízfestményekkel. A címe "War of the Blink" amit most nem fogok lefordítani. A könyvben a Haida nép történetét meséli el rajzokkal. A haidák a Kanadához tartozó Haida Gwaii nevű szigeten élnek (ő ott született). Haida Gwaii két szigetből áll: Graham sziget és Moresby sziget. A lakók körüleblül a fele vallja magát haidának. Nem szeretem az etnikai alapú művészetet, mert zavar a skatulyázás, erről csak ennyit írok, mert ebben a blogban rosszat próbálok senkiről nem írni soha. Érdekesnek találtam.

Elraktam magamnak egy szentpétervári aranyműves nevét is, akit Karl Gustavovich Fabergé-nek hívtak, a 19. század végén és a 20. század elején élt és a leghíresebb munkája a Fabergé tojások-nak nevezett ékszer remekmű, amelyen az egész műhelye dolgozott, de végig ő felügyelt minden munkálatot.  Képek az ékszerekről itt.
Az elsőt 1885-ben készítették. A teljes kollekció állítólag 69 darab egyedi tojásból állt volna, de sosem készült el teljesen, a meglévőket körülbelül 30 éven keresztül készítettek. A tojások története azért is érdekes és borzalmas, mert az oroszországi forradalom miatt az ékszerésznek menekülnie kellet Szent Pétervárról. A tojásokat eredetileg Alexandra Feodorovna cárnőnek szánták, akit kegyetlen módon agyonlőttek 1918-ban az egész családjával együtt. Alexandra cárnő történetéhez még az is hozzátartozik, hogy miután hat lépésről agyonlőtték őt, egy Peter Emakov nevű "katona" vezetésével másik két "katona" még megujjazta a halott cárnőt, majd Peter Emakov késsel meg is szúrkálta a már halott lányt. Ezt nehéz volt leírni annyira kegyetlen és bestiális, de ez történt, nem tudok szépíteni ezen. A bolsevik forradalomban ennél sokkal mocskosabb dolgok is történetek, az ilyen korszakok mindig teret adnak a társadalom mélyén meghúzódó bestialitásnak és gyakran építenek az eltorzult lelkű nyomorékok és szociopaták kegyetlenkedéseire. A történelemben erre elég sok példa akad.

Aludnom kellene, de nem nagyon megy, nem akarok megint altatót tömni magamba.
"Odabújnék." - írnám ha lehetne, de már nem szabad.
Próbálok keresni valami előadást valamiről valamelyik egyetem weboldalán, vagy a youtube-on hátha lesz annyira unalmas, hogy elalszok rajta - ennyi erővel bármit nézhetnék, de mégse, valamit kell még tanulnom, akérmit, csak mozogjon az agyam, mert megőrülök.