képek, betűk

Fagyos volt a reggel, munkába menet fotóztam egy képet, a karácsonyi piac egyik részében egymás mellett végig hajléktalanok aludtak a földön, abszurdnak tűnt a látvány a karácsonyi díszelettel a háttérben. Amikor nyafog az ember jó ha eszébe jut, hogy vannak olyanok, akik nála sokkal rosszabb helyzetben kénytelenek túlélni a mindennapjaikat.

Elkezdtem utánanézni Rachel Louise Carson olyan könyveinek amelyeket még nem olvastam, meg is rendeltem a "Silent Spring" című könyvét. Ezt soha nem olvastam még, ideje volna.
Rachel Louise Carson biológus volt és író, az 30-as években kezdett dolgozni és a tengeri halakat tanulmányozta, egy egészen hosszú életpálya után egyre többet foglalkozott a természet védelmével és ma őt tartják a természetvédelem első igazi teoretikusának.
1937-ben írt egy esszét "The World of Waters" címmel, amit a The Atlantic-ban publikáltak, a cikk nagyon népszerű lett és a szerkesztők javaslatára évekig dolgozott a a cikken, könyvé bővítette, végül 1941-re készült el az új anyaggal és ebből lett az első könyve, aminek Under the Sea Wind lett a címe. A tengeri halak és madarak viselkedését írja le benne, közérthető formában, de nem átcsúszva a popularitással járó felszínességbe, ezt a könyvét olvastam régebben.
Ez egy olyan nap lesz, amikor semmi különösebben hasznos nem fog eszembe jutni. A szemközti épületen a moha ma zöldebb mint tegnap volt, mindig G. szeme jut eszembe róla, a kétféle árnyalata közül ez a ritkábbik.

Ez a cég ahol most dolgozok (rohadok) pénteken átköldözik egy új irodaépületbe, emiatt aznap  tovább kell majd bent maradni az irodában, ami végül is nem baj (de azért annyira nem repdesek az örömtől), de úgyis megyek azután valamerre (beermoth, stone brewery, arrogant bastard), szerintem iszok néhány sört a belvárosban, valószínűleg.
Ma meg..unalom és semmittevés lesz úgy 11ig, utána megbeszélések, meg a szokásos hülyeségek. Sziréna alul. Szeretem amikor ilyen üres vagyok, jó lenne rajzolni, vagy olvasni.

Reggel mikor a buszmegállóból a bolt felé sétáltam eszembe jutott, hogy milyen lenne egy család, fura, hogy ebben az évben fordult meg ez először a fejemben, előtte mindig kirázott a témától a hideg. Na persze, valószínűleg mert előtte soha nem találkoztam olyan emberrel, akivel el tudtam volna képzelni? Ez kérdés, magamhoz. Jó lenne, illetve jó lett volna, de azt hiszem ez tipikusan az a téma, amelyiken tökéletesen értelmetlen időpocsékolás ilyen módon gondolkodni, pláne ha egyedül vagyok (és gyáva is) és ha meg nem lennék egymagamban, akkor jobb lenne csinálni és túllenni rajta, aztán meg már nincs idő hápogni és gondolkodni, beszippant a valóság és csinálod amit kell. Majd egyszer. Vagy nem. Tököm tudja.

Kellene néhány könyvet rendelnem...van egy hosszú listám. Az első helyen Bukowski-tól a "Play the Piano Drunk Like a Percussion Instrument Until the Fingers Begin to Bleed a Bit" verseskötet van, a másodikon John Fante-tól az "Ask the Dust" című regény, a harmadik meg Chuck Palahniuk-tól a "Pygmy" című regény.
A többit...hagyjuk. Ennyi elég lesz két hétre. Aztán karácsony környékén majd rendelek újakat.