képek, betűk

Az ebédidő könnyedsége, újabb állásinterjú időpontok egyeztetése, céltudatosan, mindenféle kompromisszum nélkül, elérem amit akarok és összekapom magam: visszatérek a régi keménységemhez és nem nyafogok meg fájok. Túl sok volt, túlságosan sok olyan dolog történt velem az elmúlt hónapokban, aminek másképpen, sokkal egyszerűbben kellett volna történnie egy normálisabb világban, már talán akár családot terveznék valakivel, vagy közös utazást, esetleg csak egy vacsorát. De nem igy alakultak a dolgok, az illúzióknak vége, vissza a munkához és a karrierhez, ahogyan előtte, elég volt a lengedező, ingadozó baszakodásból.

Nehéz megismerni az emberi természet mélységeit, mert amikor elvakítanak az érzéseid, akkor nehéz észrevenni, hogy ki mikor szeret még mindig valójában úgy mint régen, főleg úgy ha a másik fél akaratán kívül mindig eltitkol valami apróságot, mert annyira zárkózott, annyira fél - intim, ezért egy kis részletet mindig a homályban hagy - soha nem tudhatsz semmit teljes egészében, mindig van egy kis titkos rész, egy kicsit mindig bizonytalanságban tart. Nem szándékosan, hanem mert ő ilyen. Te mindent elárulsz, mindent elmondasz és ez jól is van így - mert te meg ilyen vagy.

Fájdalmas tapasztalat szerelembe esni olyasvalakivel, akiről tudod, hogy ő az akit mindig kerestél, aki olyasmiket tud amiket te nem és fordítva. Akire rábíznád magad, cserébe vigyáznál rá. De sajnos kezdetben alig lehet bármiféle választ kihúzni bármilyen témakörben és amikor sikerül, akkor azt érezteti veled, hogy az információ az valamiféle különleges kegy, ajándék - valami különleges dolog, mintha nem az lenne a normalitás és a hétköznapi - főleg akkor fájdalmas ez ha távol élnek egymástól, olyankor az lett volna a normális, hogy mindent mindig megosztanak - ez néha sikerült, néha nem, hullámvasút volt. És ez újra és újra őrületbe kergetett. És hülyeségeket csináltam, sokszor, nagyokat.

És mikor már nem csak sejted, de tudod és érzed is, hogy már egyértelműen nem mond el mindent, mert kiábrándult, elveszitetted a bizalmát és ő lelkileg már elmenekült előled, mert annyira sokszor hülye voltál, és már nem tudod elmondani neki, hogy miért... mert kikészültél sokszor a titkolózástól, attól, hogy soha nem érezeted teljesen, hogy szeretne... és attól, hogy nem tudtad eldönteni, hogy tényleg akar-e veled lenni, hogy megállás nélkül az érezted, hogy csak egyoldalúak voltak az érzéseid.
Aztán egy idő után, miután sokszor hibázol, neki betelik a pohár és mást talál magának, vagy csak egyszerűen leszar és továbblép, de nem meri elmondani és magában ellök, mert elege lett a fájdalomból és most már ő taszít el és komolyan, mert nem szarozik: túllép rajtad - jogosan, mert fasz voltál, de nem mondja el mert talán fél, retteg a reakciódtól és már egészen biztosan olyan dolgokat titkol, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a teljes képet lásd, akkor jössz rá, hogy valószínűleg már egy ideje vége, csak talán óvni akart a téged és nem merte elmondani a valóságot.
Borzalmas érzés felismerni, hogy valószínűleg már nem szeret a másik annyira mint te őt és ha tiszta fejjel visszaforgatod az idő kerekét, akkor egyre több részlet jut eszedbe a közelmúltból, egyre több olyan dolog, amikor a normális reakció más lett volna ha még valóban kölcsönös lett volna a szeretet, vagy a szerelem. Nem marad más mint az elfogadás és a csendes elvonulás, hogy hátha meggyógyulhatsz egyszer abból, amit talán a legnehezebb túlélni egy embernek.

Sebek.

Így keletkeznek a sebek, "de ami nem öl meg az megerősít" közhely valóban igaznak tűnik. De legalább életedben egyszer voltál fülig szerelmes, egy ideig viszonzottan, majd viszonzatlanul, de elhitted egy időre, hogy van valaki, akivel lehetne minden. És akárhogyan is van, őrzöd őt és nem érzel mást csak az ürességet és hálát - együtt ezeket, abszurd módon, mert abszurd vagy, ezzel most már együtt kell élned örökre és az elmulasztott lehetőséget, hogy ha kicsit belátóbb lettél volna, kicsit bátrabb és türelmesebb, akkor talán minden másképpen történt volna.

Az élet ilyen, elmúltunk, felzabált bennünket a távolság. De a versekben, jegyzetekben és a kertünkben ott maradtunk: két árnyékként, ölelkezve örökre... és talán egy kicsit a szívekben is: megmaradtunk egymásnak.