személyes
bevásárlás, mosogatószivacs, villanykörte az éjjeli lámpába, fogkefe, borotva. habkönnyű délelőtt, véres szélű felhők a köldöktől kicsit jobbra, felfelé, egy terv, illetve: és egy terv. inget kellene vennem.

eleme a pattogás
Diane Arbus fotói kötődnek ahhoz, amit hajnalban gondoltam, de már nem tudom mi volt az, összefüggéstelen leszek, olyat is gondolhatnék magamról, hogy kissé csapongó, a napocska reggeli sugarai a rossz gyerekek arcát is cirógatják? hagyom. szóval Diane Arbus fotóira vadásztam (itt egy gyűjtemény), aki hiperszenzibilis művész volt, olyan társadalmi rétegekről készített sorozatokat, amelyek akkoriban és néha, néhol és sok helyen: ma is a periférián találhatóak, ma ez már nem annyira lényeges? dehogynem. de, ami pozitív: attól függ, hogy hol, Mert például a nyugat-európai társadalmakban megtörtént a nyitás, épp az olyan hősöknek köszönhetően mint amilyen Diane Arbus (interjú) is volt, mert igen, ő a munkájával olyan dolgokra mutatott rá, amelyek az akkori társadalmakban el voltak rejtve - képmutatásba, hazugságokba csavartan feküdtek a lakások és a személyi sorsok legmélyén, de lassan előjöhettek a fényre, ugyanakkor ha az olyan társadalmakat nézzük (amiket nyilván nem lehet egységesen kezelni, mert mi a fasz az a társadalom? valami gyurmadarab?)  szóval, nem egységesen a nem létező Egészet, hanem csakis a többséget nézve, a mérvadót alapul véve, akik a politikusokat szarják és a pénzt adják, akik az iskolákat építik, akik az erőforrások nagyobb részét birtokolják: tehát, ha ezt a többséget nézzük, az olyan társadalmakon belül, mint az ahonnan én jöttem (Közép-Európa), akkor a helyzet tragikus, a fogyatékos emberek, a háborús menekültek, a gazdasági menekültek, a szegények, a kisebbségi nemzetek, a meleg közösségek, és az egyéb szexuális orientáltságú emberek, a halálos betegek, a mozgássérültek - eldugva, elrejtve, elnyomva, kiéheztetve - harcolniuk kell és azt várják tőlük, hogy otthon a négy fal között rohadjanak meg, és ezt az elvárást Nagylelkűségnek és Toleranciának képzelik, mindezt egy olyan rettenetesen kegyetlen és önző, ugyanakkor torz és nyomorult többségi társadalmak teszik, amelyek nincsenek tisztában önmagukkal, mert rettegnek, és emiatt erőt fitogtatnak, hamis énképeket gyártanak, vélt történelmi nagyságot kreálnak - természetesen másokat lefitymálva, olykor pedig gyűlölnek mindent ami nem hasonlít ahhoz amit a saját maguk által épített hazugság-szokásjog megenged? nyilván, a színek már ott is árnyaltabbak, de a többség és a hangsúlyos még messze van az optimálistól.

horribilis magány, mákos fogsor:
Bach zongora darabjai csodálatosak, szétfeszítik az elmét és az érzékeket csak annyira gerjesztik, hogy nem kezd lötyögni érzékdús, érzelemdús limonádé(????) az agy helyén? ohh, ez a többszörös zavaros fogalmazás, fujj, bambam, hideg van 16 fok, rövidnadrágban, tovább a folyosó végéig, olyan kedves, nemde?


a kánon leköpi a tükröt és dörzsöl
mitől kellene bonyolultnak lennem? úgyis megölöm magam?

egyre később világosodik, lassan ősz. ez teljesen semleges. mindegy az évszak, ilyenkor a sötét az izgalmas, tavasszal pedig a világosság, csak oda kell figyelni rájuk.
addig észre sem veszed, hogy létezik, amíg nem veled történik? elsétálsz mellette, néha még a fejedet is elfordítod? csak átlépem, elhessegetem, úgy teszek mintha nem lenne ott, és látom, hogy mások is ezt teszik, belül mindenki érzi, hogy kínosan viselkedik, kínos az önzés, de túl kell élni.
derengés. a részegek hazafelé baktatnak, kis csoportokban, vannak akik üvöltenek, mások nevetgélnek, a legtöbben taxit próbálnak keríteni, a mérgek ott keringenek még az ereikben, de ez csak alvás és kiválasztó-szervi probléma, holnapra elmúlik.
találtam egy Daido Moriyama interjút, őt tartom az egyik legfontosabb fotóművésznek, ma már nem használ bonyolult módszereket, egyszerű, kompakt fényképezőgéppel járja az utcákat és keresi a témáit, mániákusan készíti a fotók ezreit, és kiszűreti belőle azt amit keres, kiválogatja belőle azt amit valójában mondani akart, érdekes a véletlen szerepe és a tudatosság belekeverése a munkafolyamatba, városi ember, az ő szavaival élve a város nélkül nem tudna dolgozni.



Daido Moriyama: In Pictures


a világosság a fák mögül indul és eljut egészen a hátam mögé, a vasútállomásig? vajon hol lehet ennek a síknak a vége, merthogy gömbölyű nem lehet, az biztos.
ennyi erővel vidám is lehetnék, miért fordítom ezeket az energiákat arra, hogy szomorú legyek, amikor épp ennyi kellene a vidámsághoz is? ez nyilván hazugság, de jól hangzott, sokan egy egész világképet építenek erre és sikeresen vigyorognak életük végéig, csak tudnám miért jobb az? és miért is kellene jobbnak lennie? minek ez az állandó értékkereső baromság? nulla. a legnagyobb harmónia, ott a számsor közepén? egyre jobban dereng, indulnom kellene futni, amíg van kedvem?

arra: j. mesélte, hogy Izland az egyik kedvenc helye beleonórának, aki nagyon sokat kutatta a délföldi művészek különféle lenyomatait a jura rétegekben, talán a kérgek elrendeződése és a finom struktúrák, nincs pontos magyarázat.
erre: már megint felébredt éjjel három órakor, hason feküdt, kiszáradt szájjal és fájtak a bordái, nagyon kiszolgáltatott dolog mások előtt aludni, elég ha szuszogsz, ha egy picit horkolsz, szörnyülködés, szánalom és kuncogás lehet a megbecsülésből, undor a szeretetből.
kölni: túléltem ezt a másfél órát, most már négy óra tizennégy perc. és Ragnar Kjartansson zenebonáját hallgatom, elképzelek egy hideg, zuzmós macskakő borítású mólót, ahol a lábamat lógatva, a felszíni bogarakból csipegetnek. Ragnar Kjartansson érdekes színfolt a kortárs zenében, nekem néha túlságosan sok a ripacskodása és egy kicsit idegesít, de csak egy kicsit, mondhatni: valószínű, hogy csak most "idegesít", hogy ez csak a pillanatnyi hangulatomból fakad, mert máskor nem szokott zavarni. a múlt időben ez a műanyag kanna nem volt itt a lábamnál?
nem írhatok többet, figyel valaki a folyosó sötétjéből és ha folytatom, akkor megölhet.



Ragnar Kjartansson: An die Musik

a dolgaim lassan elromlanak, fura, amikor már nincs mit mondani, a művészet egy előző lépcsőfoknak tűnik, amikor még mindenáron cselekedni akartál és beszélni akartál a csendről, ahelyett, hogy csendben lettél volna, végleg.

pihenek.

Amikor bonyolult számításokat végez az ember.

pihentem. Ez a mai nap termése?

m. küldte a az agyam hátsó részéből:::: "komolytalan" mi a jelentése? M.Kelley munkáin gondolkodtam, hogy mi lenne a komoly? de bármelyik fogalom kiválasztható, tetszőlegesen. Joseph Kosuth és Derrida itt vihognak a hátam mögött, nem ok nélkül, mert ki az a mazochista, aki beszéd és írás helyett a fogalmak történetén rágódik, délelőtt kilenc órakot, ahelyett, hogy maszturbálna a munkahelyén az asztal alatt, vagy a klotyóban? "maszturbálni", megkeresni a legnagyobb kezet a közelben. Deb küldött emailt, valószínűleg elrontja a további játékomat? Cafka? Franz Cafka? Ne legyél közönséges, mert az emelkedettség sokkal jobb termék, jobban szeretik és jobban szeretnek, ettől, meg az előnyös külsőtől. De ezt már az ovisok is tudják.
Nem szeretem Ch. kék pólóját, mert átlátszik rajta minden háj fodra, a hasa mint egy nagy púp, de nem a hátán, hanem elöl és ez az elölpúp eléggé előre mered, egyenesen az asztala irányába, sóhaj, ruha nélkül eléggé érdekes látványt nyújhatna, biztos iciripiciri a pénisze? én is vicces lennék, az irodákban mindenki vetkőzzön le és teperje le a szomszédját, és elégítse ki szájjal *, majd fordítva? Jó ötletnek tűnik. Különösen tőlem, aki még a zokniját sem meri levetni nyilvánosan, annyira szégyelli a testét.
vajon mikor lesz már péntek délután négy óra? új cicitartó, bugyika és egy vadiúj mobiltelcsi kellene. asszem holnap megvetetem a pasimmal.

* szopni, nyalni

Befüvezve Abbát hallgatott, vagy LSD mámorban nézte az Indul a bakterházat? Zöld színűt köptem, tele algákkal, úgy spriccelt mint egy locsolócső anya kezében - tán épp ott vagy a sugárban te is, amit apuci lő ki, kicsiny farkincáddal verdesel előre, egyenest a koporsód felé?

"Az ember, amilyen aljas, mindent megszokik." Ezt Dosztojevszkij írta a Bűn és bűnhődésben, valahol a kétszázkilencvenhetedik oldal alján, nem szeretem az idézeteket, ezt is csak elrettentésből raktam raktam raktam ide, egy idézet gyűjteményből bogarásztam elő,  tudod egy olyanból, amilyenből a kismamák és süteményeket sütögető háziasszonyok szoktak olvasgatni, miután elunták, hogy folyton benedvesedett a bugyikájuk a legutolsó Coelho borzalomtól és úgy érezték, hogy most már irodalmi élményekre is vágyakoznak - Pól híg és édeskés fosa után, amit kényelmesen szürcsölgettek egészen tizenegy óráig. de délutánra már mélység kell, gödröt ásni meg fárasztó, olvasni kényelmesebb.

Láttál már hajléktalanokat szexelni az utcán, pl. egy koszfoltos dunyha alatt_? csíkos volt a paplan - nagyon élénk színű, talán Mondrian festhette - a gyarban, ecsetekkel allt a gepek mellett, a nő arca olyan grimaszba torzult, hogy tükörnek hitték a járókelők és a Jézuskát, Télapót vagy épp Allahot látták benne, önmaguk pofikája helyett, voltak persze olyan kismalackák is, akik táncra perdültek a tükör előtt, az eső is rákezdett, csikitíta tell me dö trú és rózsaszín csíkokat húzott a házfalakra, aztán semmi, csak apologize for levegővétel, az egyik másik disznó elkezdett karácsonyi dalokat énekelni, mert ha dzsízöszke előkerült, akkor ugye karácsony is kell, mármint a teljes képhez, tudod, hogy "emberek vagyunk", "szeretjük egymást" és egyéb faszságok, intelmek. idegesen túrom az orromat és egy ollót keresek, hogy kinyithassam végre a csipszes zacsit. a férfit nem látni, csak a paplan mozog fel és le, vajon ez az egész mennyire komoly? "must be funny." valaki elkezdett az ég felé mutogatni, így az esőgépet kikapcsolták. ennek vége.

És vajon mit olvasnak a szőrös mellű, szőrös ujjú hímek? A vadászok és a mindenféle kétlábú, nagyfalloszú istenek képmásai, egyáltalán van olyan csoport, hogy férfi? Miféle ál-felvilágosult gondolati magányzárka megkérdőjelezni a Pénisz uralmát? De a hímek hatalmi pozícióit valószínűleg nem a hímvessző, hanem az izomerő döntötte el, egyszerűen nagyobbat tudtak ütni a bunkóval és hatékonyabban tudtak gyilkolni, nem hiszem, hogy ennél sokkal bonyolultabb lenne ez az egész, na persze, leegyszerűsítés - mindjárt eldirren a kis patronod és aztán álomba zuhansz csibefej? ---- énekelj el néhány zsoltárt ---,  dühítési célzattal van itt mindez, tudom, az otrombább fajtából, már meg is bántam, de tilos törölni, --- p. szerint "ráadásul ideget próbáló stílusban, mi?" És akkor a matriarchális közösségeket most eltitkolom, mert nem illenek bele ebbe a fejezetbe, amit ál-tudományos célzattal írtam ide, mert a Google lehetővé teszi számomra, hogy nagyon sok karaktert tároljak a Szent szervereiken.

Légy vidám, kezd a napot Schopenhauer szövegeivel, kellene építenem egy öngyilkosság szimulátort, ahol bármikor kedvemre kinyírhatnám magam, klinikai halálba segítene, aztán megpróbálna feléleszteni újra és újra? És közben a lágy muzsika, valami görög tengerpart, gördülékeny és hatékony, ezt enyhén hatásvadásznak érezem - nem kell aláfestő zene, a csend jobb lenne.

Vannak ilyen napok, csütörtökre általában jobb lenne meghalni. És hímnősnek lenni, hogy magamat pampolhassam a paplan alatt, nincs szükségem mások nemi szerveire.

vajon megsirathatsz-e valakiket, akikre haragudtál, aztán elmentek, ez csak egy buta kérdés. fool. butáskodás. azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet a lehető legtisztábban, minden felesleges szó nélkül leírni egy eseményt. nem tervezem művészinek, próbálom elfojtani azokat az érzéseket, amelyek teret adnának a xxx...xxx.
csak formaság. csak formalitás. mint az élet. mint a halál?
ma észrevettem, illetve, nem így. ma éreztem, hogy a szőke, bongyor hajú Vickey-en eluralkodik az egzisztenciális félelem, ez mindig szánalmat ébreszt bennem.

Tegnap kaptam ezt a tollat, örültem neki nagyon.

Újra Mike Kelley, most épp azon fogok sajnálkozni, hogy lemaradtam az ez alatt a szöveg alatt lévő videón látható gyűjteményes kiállításról.



Mike Kelley by Stedelijk Museum Amsterdam

A megfelelő szavak hiányában, csak nézelődök. "Kiverni sincs kedvem." állapíthatnám meg, beburkolva idézőjelek közé, párbeszédnek álcázva a túl személyes gondolatokat, nehogy j. előmásszon a szekrényből és megbüntessen.

Mike Kelley munkáit nézve eszembe jutottak Christina Ramberg grafikái, valahogy összeillenek, szó sincs semmiféle közhelyes baromságról, mindketten önálló világot hoztak létre, egyszerűen csak a szellemiségben van átfedés.

A múltkor három hétig nem volt világítás a liftben, mindig attól féltem, hogy valaki jó ötletnek fogja tartani, hogy beleszarjon.

A sarokban, ami velem szemben van, össze van gyűrődve a tapéta. Itt minden lakásban tapéta van. Láttál már tapéta lemosó gépet, vagy helyesebben tapéta legőzölőt?

Annyiféle dolog elmúlik, szinte minden nap van valami amit el kell felejtenem. Legtöbbször csak évek múlva törnek elő a háttérbe préselt és ott rejtőzködő emlékek, mint mindenkinél, nyilván, de ez mellékes. "Az egyik másik arc, hang, szag emléke nagyon tud fájni." - szipogja p., de valaki hátulról belevág a koponyájába egy közepes méretű hentesbárdot.

De nem törődök vele túl sokat. A fejbevágás jó. Épp úgy fáj, ahogyan vágytam. Hogy gördülhessen akkor előre-hátra a nagy semmi. Ennek semmi értelme, próbálok valami fontosat kitalálni, de csak apró, jelentéktelen dolgok jutnak eszembe, mint a körömvágás, hogy ma reggel a WC mellett, a könyvemen egy apró fekete pók aludt, hogy jó volt az áfonya és, hogy ennék most szőlőt, ami ott van a konyhában, csak kellene belőlem egy kevésbé lusta másolat, aki kimegy érte és hajlandó lesz megmosni.

Akkor ezt most befejeztem mára.

x.
van-e valami elhanyagolható, mániás ezekben a mozdulatokban, talán le kellene vágnom a kezeimet, vidámság: ma ettem csokit, amit leginkább szeretek ezen a szigeten az az, hogy mindig olyan az idő, mint gyerekkoromban a tavasz, elsősorban azokról jut eszembe szinte minden, emlékgenerátor, egy fura agygép, közepén két pukkantyúval, amikről senki nem tudja megmondani mik is azok, csak lógnak ott, én meg nézem, de nem a szemeimmel, hanem titokban, kintről befelé. lassan lejár a munkaidőm, kihasználóm az egyórai semmittevésre feljogosító flexitime nevű rendet, amivel a hozzám hasonló kasztrált rabszolgákat etetik a ketrecben, tápnak végülis bármi megteszi, nem kell különleges, agyhízást, vagy zsír szaporodást elősegítő oldat, vagy akármi, csak illúziók kellenek, ígéretek és fülvakargatás, vagy ha akarod orrba öklözés.

x2. arányaiban nézném. az asztal alatt Clare magas sarkú bőrcipője pont velem szemben dobol, jó lenne aláfeküdni és hagyni, hogy a sarka vizet fakasszon a bordák közül, a sebekbe lehet virágokat is ültetni, az Alocasia különösen szeret félig alvadt vérben gyökeret áztatni, eltévedtem, már nem is emlékszem a mondat elejére, egyébként, ki érti, hogy miért kattog az ember feje, néha teljesen tiszta minden, a következő pillanatban azt akarnád, hogy fájjon, vagy fájdalamt okozz, vagy semlegesen simogass egy felületet, mindenféle különös indulat nélkül. pillanata váltogatja.

cmd.
azt hiszem, folytatom amit előtte csináltam.

gondoltál már arra, hogy ebben a pillanatban éppen hány embert kínoznak, vernek és gyilkolnak meg? néha eszembe szokott jutni, legjobb úgy, ha közben nem gondolsz magadra, meg semmiféle olyan baromságra, hogy "ó, én önző fasz, nekem micsoda szerencsém van", hanem csak úgy, maszlag nélkül elmerengeni.

Találtam egy érdekes felvételt Mike Kelley-ről, ő a dobos a videón.



Dolphin Explosion performs at High Energy Constructs with guest drummer, Mike Kelley, Los Angeles California USA 2006

A dolphin Explosionról: "13 songs written and performed by 7-year-old Ariel Mira West and 6-year-old Colette Weber Shaw, accompanied by Mike Kelley on drums and Marnie Weber on keyboards. "

mániás depresszió konzervdobozban.

nincs nagy kedvem a mai naphoz, legszívesebben itthon ülnék, csak mondjuk jó lenne befalazni minden ajtót, ablakot.

tegnap készítettem néhány kis méretű grafikát, csak tollal, csíkos papírra (tsíkos). csak ez az állandó álmosság és alvászavar ne lenne, ötlet: beszedni egy marék altatót.

I took this photo yesterday, red button + my invisible shadow., 28.08.2013

Van itt valami madár, itt énekel a szemközti parkban, nem értem miért nem alszik. Nem írok ide csúf dolgokat. Ez mára.

nem bírok aludni. három órányit sikerült. gondoltam olvasgatok.
jaj. beleolvastam a Balkon című képzőművészeti folyóiratba, utoljára talán egy évvel ezelőtt vetemedtem erre, tudom, hogy akkor is elámultam azon amit láttam. Elképesztő a színvonala, olyan, mintha egy középiskolai diákújságot olvasnék, régebben nagyon szerettem olvasgatni, de úgy tűnik, hogy mindent sikerül elbaszni abban az országban. el is ment a kedvem a további olvasástól.

Próbáltam Henry Cowell zenéjéről információkat gyűjteni, de szinte csak morzsák. Az Ongaku-ról szinte semmi anyag nincs, csak annyi, hogy japán zenei hatás... De nem baj, sőt lehet, hogy jobb így, ma már harmadszor hallgatom végig és egyre inkább háttérbe szorul a japán zenei hatás - az én fülemben, persze ott van, de nem idegenként, ugyanakkor az összkép engem először zavart, valahogy nem állt össze egésszé, csak a kísérletezés örömét érzékeltem, a végeredmény hullámzó hatással volt rám, ez a Gagaku című első részre különösen igaz volt. De ez az én hibám volt, újra kellett hallgatnom, többször is. És jócskán utánanézni a miérteknek a japán zenei hagyományban... rám fért a tanulás. A második rész (Sankyoku) ellenben elsőre, utánajárás nélkül is csodálatosnak tűnt - elsőre, egészen meglepő részek vannak benne és ami a legérdekesebb, hogy nem akar kilépni a hagyományos zenei formából, egyrészt, másrészt mégis széttör valamit ott a háttérben. Cowell maga így írt erről:
"Ongaku is in two movements, the first very slow and stately, related to the ceremonial Gagaku music of the Japanese court. The second movement is somewhat faster, lyrical but precise, and it owes something to a more recent style of Japanese ensemble music called Sankyoku"
Egyszerűen hagyta, hogy a japán zene "ragyogása" hatása alá kerüljön. Ez abban az időben (az ötvenes években) egyrészt szokatlan volt, másrészt viszont az egész kort áthatotta egyfajta nagyon megtermékenyítő nyitás más kultúrák irányába, ez már a képzőművészetben is jelen volt, jóval korábban is - gondoljunk csak az impresszionistákra.




Henry Cowell: Ongaku (1957)

Cowell-nek, tudtommal ez az egyetlen, ennyire közvetlenül japán zenei alapokra építkező munkája, de nagyon sok másféle zenei hagyományt is felhasznált.

Nem tudom, hogy mire érdemes odafigyelni. Mindenre? A hagyományok viszonylagosak, érdemes óvatosan bánni az olyan fogalmakkal, mint például a "hagyományok tisztelete", mert itt is megtörténhet, hogy a saját korlátoltságunk csapdájába esünk - noha semmiből nem szokott jó lenni a szélsőség, az állandó fúzió, ötvözés és újítás visszás lehet - személyfüggő, van aki tudja ezt, megvan hozzá a tudása és a kellő alázata, valakiben pedig nincs. Sokan elfelejtik, hogy a hagyományoknak mindig van előtörténetük, így amikor a ma ősinek tűnő hagyomány kialakult, nagy valószínűséggel épp olyan formabontó volt, mint az amit ma neveznek annak, minden jött valahonnan, és minden volt újdonság és megvetett és felháborító. Mindennek van előtörténete, származása, ahonnan valaki, valamit átemelt, amire épített - amiért a korlátoltak kigúnyolhatták... hogy az épp oly korlátolt leszármazottaik, manapság másokat gúnyolhassanak? Valószínűleg? Ez nem kérdés, kijelentés, de a kérdőjel kacskaringója szebb. Ez alól talán csak az első kreatív ősember lehetett kivétel, aki kézzel elkezdett dobolni a combjain... vagy agyagdarabkával lerajzolta az első formát a sziklára. Csak ma már nem emlékszünk ezekre - nem emlékszünk őseink ostobaságára és zsenialitására sem, de nagy valószínű, hogy ők sem voltak mások, mint mi. Olykor pedig csak azt látjuk, hogy X száz és X ezer éve ismételgetik ugyanazt... és akkor ezt, csak emiatt jónak és tiszteletreméltónak tartjuk? Főleg ha a mi "nagyszerű" őseink ismételgették? Valószínűleg gyakori volt X ezer éve is, hogy aki kitalált valamit, először bolondnak nézték és kinevették, vagy leköpdösték - ugyanazon az alapon mint ma: ítélkező ostoba, gonosz szájak.

Nem baj. Ez ilyen, el kell fogadni.



Charles Ives (1874 - 1954): Symphony No. 3


A végére egy érdekes színfolt: Charles Ives, aki Cowell barátja volt. Nehéz a kompozícióival megbarátkozni, bevallom, sokáig nekem sem sikerült. Először a közhelyei zavartak, aztán valami más...de végül meggyőzött. Most a 2. szimfóniát hallgatom éppen, ezt valahogy jobban meg tudom közelíteni mint a harmadikat. Kár, hogy ennyire rövid az élet, egyszerűen túl sok időbe telik megismerni egy-egy életművet, feltárni a mögöttes összefüggéseket, vagy csak újra és újra megnézni, meghallgatni valamit...de hová is kellene sietni? Úgyis reménytelen ez a "küzdelem", talán érdemesebb a kevesebb-zabálás és lassabb szemlélődés módszerét használnom? Ez csak amolyan önjáték, mintha kártyáznék és folyton vesztenék, ismerős a szitu. A kánon: a fingós párna, alattam van?


fw
r
wer
w
er
we
r

ennek a napnak is vége, izzadós, körülményes - vagy helyesebben izzasztó. csak enyhén szomorú, de önmagában ez mit sem jelent. valahogy, már nem tudom miért.
aéf aéklsj aélksdj aélskjd a blablabalanalala.
...csak. valami miatt, valahonnan odakeveredve, nézegettem kortárs magyar képzőművészek munkáit, illetve próbáltam eligazodni a nagy semmi-hez-fogható kaotikus masszában, ami nyilván szófosás, mert nem semmi, inkább csak katyvasz, majdnem nulla információval bíró blogok, oldalak, képek... nem nagyon fértem hozzá semmihez, találtam néhány blogot, de nagy részük halott volt, vagy évek óta nem frissült, ki tudja miért. Engem leginkább Verebics Ágnes munkái fogtak meg, a "Furcsa tárgyak – Fényrajzok – Fotók" alatt publikált dolgai elsősorban, sajnos nagyon szűkös volt a leírás, nem derült ki számomra, hogy ez egy sorozat, vagy különálló dolgok. Érdekes, hogy a bécsi akcionisták egyik-másik munkája jutott eszembe a képeket nézegetve, de nem hasonlítgatok, rühellek hasonlítani valamit valamihez, brr, és egyébként sem ismerem a motivációkat, hátteret, csak amit láttam az volt, semmi más.
Gazdai Ági munkái is nagyon tetszettek, hmm, érdekes az ő munkáit már ismertem régebbről, sajnos nem tudom egyértelműen meghatározni a használt technikákat, talán ez, talán az. Kár ezért a nagy információ szegénységért. Szűcs Levente munkái is jók, csak sajnos itt is ugyanaz a baj, eléggé silány az online jelenlét, nehéz kiindulni ilyen kevés anyagból. Mindegy nem az én dolgom, én csak nézelődök. Végül még Szabó Eszter oldalát néztem meg és itt is iszonyú jó munkákra akadtam, és siralmas online jelenlétre, kár, hogy ennyire szarul vannak jelen az interneten ezeknek az embereknek a munkái. Hagyom, elhúzok aludni...
ok, abba is hagytam, csak néha nosztalgiából megnézem mi érdekeset találhatok, most ennyihez volt türelmem. fene tudja mi vonz a képekhez, mint valami ócska, szőrös lepke, nagy kacskaringós antennákkal a fejem felett, mánia?

mindig nagyon szerettem az olyan művészek munkáit akik sokat várnak tőlünk, olykor a legtöbbet: azt, hogy gondolkodjunk, érezzünk és ezt még keverjük is, az ilyen művészek munkái a felszínes szemlélődőnek általában unalmasak, legtöbbször semmi expresszivitás, semmi társadalom kritikai összefüggés, vagy hangsúlyos emocionális ingadozás nincs, csak egy-egy forma, utalás, tárgy. ezt a fajta művészetet nagyon sokra tartom, mert nagyon nehéz művelni, mármint jól.  ez nem rangsor, én mindenevő vagyok a művészetben, képtelen vagyok rangsorolni, ez csak egy típus leírás és privát élménybeszámoló, a lényeg, hogy ez a fajta művészet olyan, mint amikor az ember a fák törzsét simogatja egy erdőben, kell a közelség, a kívül-lévő világ átérzése és kímélete, a nem beavatkozás, az ítélet mentesség és a megváltoztatási kényszer mellőzése, sokan egyfajta lelki gyakorlatként szokták ezt leírni, én ezt nem preferálom, de megértem és nem kritizálom, de megtévesztőnek találom: mert a lélek több ezernyi definíciója erősen kultúrkör függő, így félrevezető és viszonylagos. Itt most nem kizárólagosan az installációkra és egyéb objektumokra gondoltam, bár kétségkívül jelentős a szerepük ebben.

Kishio Suga, The World of The Elements, 1974, C-print

Kishio Suga egy japán képzőművész, 1944-ben született, az 1960-as évek végétől aktív, a  Mona Ha (körülbelül: "A dolgok iskolája") mozgalom egyik alapító tagja és pont olyan munkákat csinál mint amiről fent írtam. Remélem senki nem keveri ide a Zen-t és a "japánságot", de, amúgy biztosan. 

Anya Gallaccio, like we've never met, 2003, found mahoghany glazed doorstwo parts, 231.5 x 68.5 cm

Anya Gallaccio egy skót képzőművész, fiatalabb generáció. Ez az egyik kedvencem tőle, ha szabad ilyet írni, miért ne szabadna? Nagyon érdekes, hogy az ilyen tárgyakat, objektumokat a leginkább otthon, fotóról tudom élvezni, pedig azt hihetnénk, hogy jobb élőben, egy kiállítótér valós közegében, ami sajnos nekem soha nem szokott sikerülni, mert irritál, hogy a legtöbb ember csak úgy elsétál a kiállított tárgyak előtt, valójában fogalmuk, tudásuk és érzésük sincs a megértéshez. Egy-egy csoportos kiállítás szokott a legborzalmasabb lenni, ott néha attól félek, hogy ha megállok, akkor arrébb löknek, hogy "mi a francot bámulok már annyit ezen a szaron itten, kérem szépen?" Ha van állandó gyűjtemény, az jobb szokott lenni, a liverpooli Tate termeiben, hétköznap például egészen jól el lehet veszni a gyönyörűségben. Kinek mi? 

A hetvenes, nyolcvanas évek magyar képzőművészetében is találunk nagyon jó és koncentrált munkákat. Nem is keveset. Persze, érthető okoknál fogva ezekben nagyon sok politikai összefüggést találni, viszont nagyon sok olyat is, amiről fent írtam, amiket most épp keresgélek, ha el nem alszok ebben a szikrázó napsütésben - persze azt azért nem tévesztem a szemem elől, hogy szinte bármi értelmezhető politikai állásfoglalásként, főleg ha kellőképpen pofátlan az értelmező és a befogadó, akkor bármit belemagyarázhat bármibe, de nem kell ezzel foglalkozni, ez csak a szokásos hülyeség.

Ok, ugrás. Tracey Emin egyik legújabb munkájára.

Tracey Emin, Roman Standard, Petrosino Square, May 10 - September 8, 2013

Tracey Emin nagyon sokoldalú képzőművész, valószínűleg az egyik legismertebbek közül való, nem érdemtelenül, sajnos én ezt a bulvár részét nem nagyon tudom értelmezni a dolgoknak, így ezzel nem is foglalkoznék többet. Az ő munkáit úgyis ismerik a legtöbben, nem hiszem, hogy be kellene mutatni őt.

Csak, hogy összezavarjam magamat. Bedobok egy követ a tóba és utánaszaladok, hátha...

Charles Kanwischer, Real Estate Interior, 2005-08, graphite on panel,16 x 20 inches

Charles Kanwischer az Egyesült Államokban él, Ohióban. Ő is a fiatal generációkhoz sorolható, 1991-től szokott kiállítani. Nekem úgy tűnik, hogy a magányosságot (szellemi rész) és a realizmust (formai rész) keveri össze és ezeknek a párosításából adódó fura kettősséget boncolgatja, vagy inkább újra és újra párosítja ezeket, amíg csak egy szörnyet, vagy egy teljesen semlegesnek tűnő, de mégsem az objektumot nem kap, ami akár békés csendéletté is torzulhat a kanapé fölött? Elég abszurd? Nagyon kifinomult érzékkel csinálja mindezt, ugyanakkor én nagyon sok iróniát is érzékelek az ő világában, és egy csipetnyi horror-élményt. Mintha a BgTnn ciripelő tücskeit hallanám egyik-másik képéről, úgy, hogy közben egy szocialista realista ábrázolásmód próbál halálra kínozni, vagy épp azon tanakodom, hogy az elmosott házak ablakai mögül vajon kik bámulhatnak rám, talán éppen én magam, vagy senki. Ez nyilván belemagyarázás, semmi több, olyan mintha p. mondta volna és én csak visszamondtam volna, habzó füllel. Csak vicceltem, néha csak kell.

Nincs már túl sok idő. Tán még annyi sem. Csak drámát ne, meg túl sok dumát.

A végére hagytam valakit aki megbontja a gondolatiság eddigi hangsúlyát - nem a minőségét, hanem csak a hangsúlyát, ez fontos. Ez az egész egy csúszka, amit ha lefelé húzok, akkor a végére, vagyis mire legalulra érek: minden megváltozik?

Michael Harrington, Chiuaua, 2011, oil on canvas

Csak úgy, valamiért, soha nem tudni pontosan, hogy mi az oka, talán csak egy apró érzés, vagy ironikus játék, ami mögött el van rejtve egy kis adag fájdalom, mint valami negatív előjelű gyógyszer. 

Három napos hétvége van. Szóval keddig nem kell dolgoznom. Tegnap kicsit berúgtam, kártyáztam és összekevertem a whiskey-t, ciderral és sörrel, éjjel rókáztam is, aztán félig-meddig elájultam, de a kanapéra még fel tudtam mászni. Jól esett, főleg a kártya.
Ma vásárolgattam, Stockport belvárosában, Stockport egy igazi iparváros, nagyon régóta ez a brit textilipar egyik jelentős csomópontja, bár ma már nem annyira jelentős mint volt valaha, ami érdekes, hogy a városról írt Friedrich Engels is, az ipar miatt. Ma már nem nevezném munkásvárosnak, bár nagyon sok itt a mindenféle ipari park, de a munkás réteg ma már sokkal szofisztikáltabban van kizsákmányolva, emiatt a munkásnegyedek - bár helyenként még látni a nyomaikat, a szűk sikátorokkal és a tipikus angol aprócska melós sorházakkal, ami nagyon érdekes, néha szoktam sétálgatni és nézelődni, értelme nem sok van, de nekem amagamnak sincs, úgyhogy mivel nincs értelmem, ezért nyugodtan elmúlathatom az időmet értelmetlen dolgokkal, visszatérve Stockportra: alapjában véve hatalmas kertvárosi részek veszik körül a belvárost, nagyon szép és rendezett, családi házas, három autós, pázsittal körülvett, dimbes-dombos táj; olyan igazi dögtemető jelleggel, ahol élhetsz, gyereket ellhetsz, majd megdöglesz, ha itt az idő. Számomra minden saját tulajdonú családi ház koporsónak tűnik, amiben még élnek a halottak. Most meg épp Vivalditól hallgatok fuvolára írt zenéket, és azon gondolkodom, hogy nem tudom min gondolkodjak. Igazából már régóta tervezem a kortárs grafika áttanulmányozását, de mindig elhalasztom. Túl nagy falat? Lehet, hogy már nem is érdekel ez az egész szar, csak megszokásból csinálom ezt is mint szinte mindent, lehet, hogy nem kellene ennyiféle semmit csinálnom, a semmi ezer árnyalatát ismerem, a -legenyhébbtől - amikor csak bambulok ki az ablakon és érzem a semmiségem apró rezdüléseit, ez olyan szellő szerű, egészen a legerőszakosabb semmi-érzetig, amikor például fel akarom kötni magam, vagy csak vagdosni a nyakam egy konyhakéssel. Változó, nincs vele gondom, az én világomban a semmi uralkodik, nem én.
Az éjjeli ivászatból még arra emlékszem, hogy hazafelé, már a házunkban, a folyosón láttam egy űrhajót a bejárati ajtó mellett, onnan tudom, hogy űrhajó volt, mert olyan egyértelmű volt, teljesen nyilvánvaló volt, szóval ez a jármű a meglehetősen hosszú folyosónk közepe táján landolt (közös folyosónk van, ahová négy lakás bejárata nyílik), az első lakásból az a mogorva arcú, indiai nő ott ült az űrhajó tetején - ő az a nő, aki mindig futni szokott, sportruhában flangál a Tescóban és soha nem köszön, illetve néha szokott, de akkor meg úgy érzi az ember, hogy bár ne tette volna, mert olyan bunkón néz - mindegy, ez mellékes, szóval ez a nő egy vibrátoron lovagolt fel le és közben vihogott és zsoltárokat énekelt. Nem értettem a szövegüket, közelebb merészkedtem, de rám szólt az ajtóból egy gumikacsának öltözött akárki, gondolom férfihangon, mert szakálla volt és figyelmeztetett az sugárzásra, így kénytelen voltam a zsoltárokat a folyosó végéről hallgatni, a nő egészen jól énekelt, bár a sóhajtozása és a visongása néha zavarta őt az éneklésben. Sokat gyakorolhatta, tisztelem az efféle, sok tehetséggel bíró embereket - mármint akik fejlesztik is a tehetségüket. Érdekes, hogy mindeközben eszembe sem jutott a szex, csak isten dicsőségén elmélkedtem, de a gumikacsa végül betolta az űrhajót a lakásba, a nő lehajtotta a fejét, nehogy beüsse az ajtófélfába, majd becsukták az ajtót és eltűntek.
Aztán nem történt semmi, okádtam, aludtam, hajnalban valaki megdugott, majd visszaaludtam és arra ébredtem, hogy vásárolnom kell.
Szeretem a csótányokat, jó lenne dugni velük? Ez állatkínázás, visszavonom a gondolatomat. Majd még lesz valami, most megyek a semmimhez.

éár mdmdm. Alban Berg? az ki. keveset hallani róla, nagyon fura, hogy míg Schoenberg-et szinte mindenki ismeri, addig Alban Berg mintha nem is létezne? pedig elismerik, játsszák, de egy kicsit úgy érzem, hogy mellőzik, kár érte. mit foglalkozok én ezzel, soha nem fogom megérteni, feldugok az orromba egy fakanalat, még mindig jobb mintha belevágnék a halántékomba egy kést, nem? viszonyítás, átgondoltság és teljes önkontroll? ezen jót nevettem. a megfontoltság az olyan felnőttes, majdnem annyira, mint a szaporodás köré szövődött butaságok, bár ez kultúránként változó, mint minden, csakhogy mindenki a saját fapadlós ketrecéből szemléli a világot, ott alszik, ürít, eszik, élvez, aztán néha rázza a rácsokat, vagy épp méregtablettát szorongat a zsebében, vagy akármi - torzulás, estefelé mindig elfogy a türelmem magamhoz, ilyenkor sokszor jó lenne ha lenne magamon egy kikapcsoló gomb, amit ha megnyomnék, akkor egyszerűen megszűnnék létezni, és visszakapcsolni sem lehetne. ez annyira személyes? már majdnem önsajnálat-édes-önvád, olyan igazán szánalmas?
épp az előbb olvastam, hogy Márai Sándornak kiadták a Hallgatni akartam című munkáját, én hadilábon állok Máraival, sokra tartom őt mint véleményformálót és mint gondolkodót, de soha nem tudtam megszeretni a regényeit, ezt majd elolvasom, ez nem regény. folytatása a folytatandónak.


Alban Berg: Altenberg Lieder op.4 (1912)

aaaa. megrendeltem James Joycetól a Kamarazene? sokaknak olyan meglepő, ó, mennyi irónia és a finom ironizálás mögött az értelem?
hogy talán nincs is benne irónia, csak képzelegtem, hogy megnyugtassam magam valami olyasmivel, hogy: minden annyira egyszerű, minden egyértelmű, egyszerű és megszokott? persze, mindez hazugság, de kényelmes, majdnem annyira kényelmes mint az önbecsapás, csak kicsit más a céljuk?

James Joyce: Kamarazene (részlet)

Sötét fenyőkről
álmodozom,
mély, hűvös árnyról
déli napon.

Ha ott hevernénk
szótlanul,
míg fölénk a fenyves
sátra borul,

csak csönd pihenne
csókod alatt,
s puhán zuhogna
rám a hajad -

oly hűs a fenyves
deli verőn,
ó, jöjj oda vélem,
szép szeretőm.

( Gergely Ágnes fordította)

ma már egészen közömbös vagyok az irodalommal szemben, majdnem ugyanannyira mellőzöm mint a képzőművészetet. egy nagy rakás szar az egész, csak a zabálás érdekel, ezek meg? felesleges dolgok. csak nehéz elfogadni, hogy ez az igazság? mindig beleesek abba a csapdába, hogy azt gondolom, hogy van az emberi civilizációban valami magasztos? szellemi? értékes? pedig nincs. egy nagyon vékony sávban létezik valamiféle gondolat-szerűség, de nincs hatása, csak van - a szellemi, önmagában való, igazi blabla. példa: a könyvtárakban ezernyi kötetben írnak a (Ö, ön kicsoda, kérem? megmondaná valaki, hogy merre van a legközelebbi nemi szerv? értékes vagy? hasznos? oké.) kegyelemről, arról, hogy hogyan lehetnénk jobbak? vagy csak mások? pedig valójában, szinte kizárólag csak az erőszak az ami igazán számít, az erőszak, az erő és a kegyetlenség kultusza töretlen évezredek óta, a művészet pedig ennek az alárendeltje? az erőszak a művészetet vagy felemeli, vagy elpusztítja. ahogy neki tetszik. persze az erőszak nem absztrakt, megfoghatatlan, nagyon is konkrét. amikor ma, bevásárlás közben magabiztosan kikerültem egy földön ücsörgő, részeg, kéregető embertársamat, igen, akkor ott volt az-az erőszak amire gondolok, én voltam az erős, a társadalom kibaszott, fogyasztóképes dísze, az ott a földön meg a selejt? vajon hány ilyen, erőszakos másodperc van egy napunkban? közben meg a jóságról olvasgatunk, hősökről nézünk filmeket, színházi előadásokat, olvasunk regényeket. minek? valójában ez sem több mint önzés. persze, valójában, az, hogy átléptem a koldust, már nem is számít erőszaknak, észre sem vesszük, pedig minden itt kezdődik, külön dobozokban élünk és a többi doboz a kívülvaló, csak vannak. persze mindenki úgy tesz, mintha törődne a másikkal, a többi dobozzal, de ez csak a játék része. ?valójában fog, karmok, taposás és zabálás van. MESE MESE MÁTKA pillangó ?
és mi van ha én nem akarom ezt? nem sok lehetőség akad. vagy a kötél, vagy a kés, vagy a kábítószer? persze a halálom előtt még írhatnék egy-két nagyszerű, de teljesen felesleges könyvet, ami majd ott díszeleghetne a könyvtárban, vagy mondjuk, ha már rólad beszélünk, kedves s. festhetsz néhány igazán jó képet, amit majd a halálod után megvásárolnak a csorda legfőbb zabálói, mint értékőrző tárgyat és a nappaliban esténként, a napi harc után nézegetik a képben rejlő, kibaszottul mély gondolatiságot? vagy épp finganak közben egy jó nagyot? azért csak bizakodj a jövőben. muhaha. ezeket nem én állítom, nekem ugyanis nincsenek gondolataim,d d d d fukc.

kritikai magány - a kritikai gondolkodás elhagyása, kevesebb összehasonlító művelet, több saját gondolat, több alázat, több nevetés, egyszóval érzelmek. tegnap v. sütött narancstortát, ebből reggeliztem + müzlivel, custarddal leöntve eléggé érdekes volt, még mustárt kellett volna kennem a tetején lévő a narancs szeletekre, össze-vissza préselés. vagy disznóvérrel leönteni, végül is eperdzsem, feketén és sűrűn folyó. Kantot olvasgattam, aki olyanokat írt, hogy a "A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából." és hasonlókat, kicsit túl emelkedett - ez nem hiba, erény, szegény még nem tudhatta, hogy a fejlődés nem egyenletes, hanem töredezett, több száz éves különbségek vannak az emberi kultúrák közt és a kultúrkörökön belül is, a felvilágosodás csak bizonyos részeken ment végbe, persze ettől Kantnak még igaza van. Jó példa erre Narendra Dabholkart meggyilkolása, akit feltehetően vallásos, mélyen hívő, "jó emberek" (mi a fasz a jóság? kérdi.) (mi a faszért kellene árnyalni mindent? . mondja. én nem értem, hol a gond. - kérdi. a lényeg az aljasság? - kérdi a másik.) lőttek agyon ezen a héten, valószínűleg csak azért, mert kritizálni merészelte a vallási szokásaikat. Giordano Bruno szerűen élni, szóval Giordano Bruno-nak "lenni" nagyon nehéz és gyakran halállal végződik.
azt hiszem el kellene hozni néhány könyvet a pöcegödörből, mert hiányoznak, de csak néha, igazából persze nem érdekel már semmi más csak a pénz. újabban seregélyek csoportja repked errefelé, onnan lehet őket felismerni - ezt még gyerekkoromból tudom, hogy repülés közben kicsit fel-le emelkednek, szabályosan ismétlődve, viccesek. pötty.

Ernst Ludwig Kirchner, Das blaue Mädchen in der Sonne (The Blue Girl in the Sun), 1910

csak ez volt mára

Észre sem vettem, hogy már délután két óra van, a kollégám kopasznyi feje ott rontja a kilátást a jobb szemem sarkában. Ettől eltekintve teljes az eseménytelenség, már csak azt kellene kideríteni, hogy ezt ki  írta ide. Megvakarta a fülét. Minek ez ide?

Gyakran hallottam, hogy milyen nehéz elkezdeni valamit, ez még akár igaz is lehet. Berlinben egy új múzeum fog épülni a 20. századi művészetnek, az előbb olvastam, erről nem sok véleményem van. A múzeumok jó dolgok, mert általában van bennük WC ahová be lehet menni szarni, ha épp nem talál az ember WC-t az utcán, bár ha kocsmába, vagy étterembe mész be, ott még ehetsz, vagy ihatsz is. 03:11 van, pedig próbáltam aludni, de nem sikerült. Pénteken lesz valami buli, veszek egy rekesz sört és cidert, remélem, hogy füvet is hoz valaki, valahonnan. John Cage Living room musicját hallgatom, nagyon jó, és szellemes. Do not block. Ez van felírva a szellőzőre. Cage-től az Amores szintén érdekes, ezt talán többen ismerik, habár, miket írok. Jó lenne pozitívabban állni a dolgokhoz, kicsit nyitni a nagyszerű --KÖZÖSSÉG--- felé, hiszen tegnaptól tudom: minden egyforma, ezért tegnaptól nem teszek különbséget Justin Bieber és John Cage között, bármennyire nehezemre esik, muszáj ezt elfogadnom ha korszerű akarok lenni. Na persze, csak viccellek. Tegnap és előző nap is megdicsértek a munkahelyemen, ez nem jelent jót, ezek szerint megfelelő gép vagyok, lehet, hogy lassan tényleg ki kellene nyírnom magam, nocsak. Vajon Schoenberg és Cage miben hasonlítanak egymásra? Ha jól tudom Cage a tanítványa volt egy ideig. Do not do not.



Schoenberg: Verklärte Nacht, Op.4 - Boulez.


Engem néha zavar Schoenberg képszerűsége, túl sok képet zsúfolódik össze egymás után, viharok, folyók, ütemek a lábak, karok, ujjazás.
Tegnap valaki mesélte, hogy az ismerősét megkéselték, nyakon szúrták és még csak ki sem rabolták, jók ezek a bulvár hírek, az ember bólogathat a hallgatásuk közben, hogy "node ilyet". Ha kellő megértéssel bólogatok, akkor gyorsan abbahagyják a mesélést és végre nem kell hallgatnom tovább a kétes történeteket és haláleseteket.
Épp Ciprian Muresan munkáit nézegetem, okosak, szellemesek. Kár, hogy a videóit nem lehet sehol megnézni.

Ciprian Muresan, Recycled Playground, FRAC Champagne-Ardenne, Reims, 2011

Alma. Bár helyenként kissé zavart a politikai tartalom, de annyira nem került előtérbe, hogy a zavrás átmenjen idegesítésbe. Olyan, nagyon XX. század végei, közép-kelet-európai, de nem mindegyik, csak a korszakra vonatkozó. Lemerülés. Jegyzet 42.
Ismered Urs Fischer köztéri munkáit. Valami szellős. Bár nekem kicsit túl szellemes, az, jó ha valami rejtve, fűszerként tartalmaz némi szellemességet, de amikor túlteng, az zavar.
A halogénlámpa ha világítana, megtalálnám a lábad közt a fókát. Csúszós, kövérkés kis bajusszal a mosolya felett.
Mi köze Imelda May-nak Schoenberg képszerűségéhez? Talán, hogy színes pólót hord, autós képekkel rakta teli a szobáját az egyik és nem tudom mit tett a másik, de összezavar így hajnalban.

Jonas Wood, Backyard Barn, 2010, Oil on linen (link)

JW munkái kicsit zavarnak. Nem tudom pontosan mi zavar bennük. Nincs is kedvem megfogalmazni, talán a középszerű mögöttes gondolatok? Valami hasonló. Blabla. Persze pont ez a kép nem az amiben ez van. Nyilván mást választottam, nyilván köhécselés a háttérből, na és krákogás, turha bele a lyukba?

Estate of Bill Walton, Untitled (small clamp), n.d.clamp, aluminum, copper

Utolsó. Visszaalszom. Előtte még olvasok, brave new world haxlitól --- na. Ennyi jut egy napra a titkos életből, vagy nem titkos, ez rossz szó, inkább csak elhallgatott -  holnap újra van másfél órám lélegezni.
Hahh. Minden napra jut egy keves nosztalgia, ma Klaus Schulze. 1970 óta elképesztő mennyiségű zenét készített, változó színvonalon, de mindenképpen figyelemre méltó.



Klaus Schulze - 1. Satz: Ebene

Nagyon erősen érzem a korai munkáin Ligeti György hatását, de ez szerintem ebben az esetben pozitívum.
Másik típus. Zavart, hogy szúr az oldalam. Nem kellemes ez az állandó félelem? Utálom a kihez-mihez hasonlítás minden formáját, nevetséges dolgok jönnek létre belőle, általa, ahogy tetszik.
Teregetni kellene.




Sally Beamish - Concerto for Viola No. 1

csak a zavar kedvéért. huszonnégy plusz negyvenhárom szor per kettő -- csak kétségek vannak. Sally Beamish-től nemrég hallottam egy hárfán előadott darabot, ami kopogással kezdődik a hárfa szélén, nagyon tetszett. oott a llink nyomjá rá, soha nem halasztom el, amit nem kéne megtennem és mindent leszarok amit fontosnak mondanak, ez valami hülye berögzülés, még akkorból, amikor élt:em. indulok. akkor. de semmi kedvem.

"jó lenne minden nap itthon ücsörögni és belőni magam valamivel, aztán űrhajósat játszani?" - gondolta J., miközben kispolgárként spórolt a saját koporsójára.
szerdán reggel mindig álmosabb vagyok mint máskor, erről kellene valami statisztika?
02:47 - nem tudok aludni. valami beszél hozzám a könyvespolc mögül?




Cosmic Jokers Galactic Supermarket Part 1, 2

aludnék ha tudnék.
látom ez egy nevetséges nap lesz.




Ash Ra Tempel "Quasarsphere"


próbálok nem gondolkodni.

a legviccesebb nevű goa, űrrock és pszichedelikus zenekarokat hallgatom. ilyen nevekkel kínoznak: Message from God , Deviant Electronics, Goasia, OOOD... próbáltam őket összegyűjtögetni, nem tudom miért, talán mert érdekelt a történetük, de a legtöbb daluk annyira borzalmas volt, hogy abbahagytam a kutakodást.

gyorsan beraktam John Cage-től a Summer című szerzeményét, ez mindig kitisztítja a fejem.

csak altatni próbáltam magam, szörnyű, hogy 4 órákat alszom csak.

ez pedig egy valódi gyöngyszem, csoda.




John Cage: Thirteen Harmonies (1985)


ringatós.

érdekes, hogy Marcel Duchamp egyik legfontosabb munkája az Étant donnés mennyire ismeretlen. mindegy, mellékes.

ez a munka valami hasonló a képzőművészetben, mint az irodalomban a Finnegans Wake, vagyis: jelentős a hatása a későbbi művészekre, de nem eléggé értették meg maguk a művészek sem és csak nagyon kevesen ismerik igazán, na nem a titokzatossága miatt, hanem mert nem is akarják érteni? vagy nem megy, tényleg? vagy csak negatív vagyok? örök, szar? pesszimista, öntelt, barom, aki azt hiszi "én értem", aztán mégsem? valószínű, hogy ez az utóbbi közelít leginkább a valósághoz, mert mindig is butácska voltam, de persze beszélni/beszélnem hálás dolog róla, mert kellően a műveltség látszatát kelti. vagy Talán azért nem ismerik, mert túl sokat akar tőlük maga a mű: azt akarná, hogy miközben vele foglalkozol, akkor alakulj át, mert enélkül nem tudod dekódolni? ok, Ez meglehetősen nagy elvárás, főleg jelenleg, amikor "komoly" emberek írnak le olyanokat, hogy nincs magas művészet, egyforma minden művészet értéke - egyek vagyunk, nincs esélyed, ha megdöglesz sem lehetsz több egy celebnél, egy szappanopera épp olyan művészet, mint mondjuk Paul McCarthy kísérleti filmjei? Ok, én elfogadom ezt, nincs ezzel baj. Velem van. Élvezés helyett mást akartam. Hiba volt. Élvezni kell? Mit? Hagyom, ez úgysem változtatható meg. Szóval, itt található egy részletesebb leírás. Ami nem túl jó, de van.

Marcel Duchamp, Figure 1a, View of the front door for, Etant donnés: 1º la chuted'eau / 2º le gas d'éclairage,1946-66

Minden legyen egyforma!

a. "emlékezni nem nagyon jó", ez az állandó pötyörgés, undorodok félek már a gondolattól is, hogy olvassa lesi bárki, azok, akik, egy tömbben, a testmelegből, a biztonságból nézegetnek kifelé, mintha mosógép-perspektíva lenne, a barlangon kívüli tágasabb tér, húzz. ezer pohár vizet, hátha folyót álmodok tőle, szépet, amilyet kell. a személyesség vége felé, egészen jó érzés, hogy nem kell már semmit "kifejezni", nincs az "önkifejezésnek" az a gagyi nyűge, ami az énképemből wc-papírt hajtogatott.

b. csak egy zongora meg egy golyóstoll, fehér papír és egy váza virág, koromsötétben, vagy egy kibelezett béka, virágmintás tányéron, a könnyek délre csorogtak.

c. enkausztika, szép, épp csak ennyi. Raphaëlle Goethals munkáiról jutott eszembe, ő gyakran használja ezt a technikát, meditatív képek, mint Mark Rothko mágikus foltja a hátamon, lenyúzhatsz, tehetsz oda széket, nézheted, hátha lebegni kezd, erős lámpák nélkül is sikerülhet, csak akarnod kell?

d. 2:59 van, ilyenkor jó, csendebb van mint máskor, és nincsenek büdös autók sem.

Raphaëlle Goethals, Dardanelles, encaustic on panel with steel frame, 26 x 23 in

e. a viasz miféle? Kurt Welthe gyűjtötte ezeket a technikákat szép csokorba, ha most visszafelé nézegetnék, oda bele a lyukba, valami biztosan eszembe jutna, de teljesen hiányzik az agyam, valaki beleszart a koponyámba és nem maradt ott semmi, csak ez a lötyögőssé vált, büdi barna tenger
k. az utóbbi napokban többször meghallgattam a Blood Sugar Sex Magic-et, először csak nosztalgiából, most akkor ez időtálló? vagy csak én süketültem meg? fájnak a bordáim.
g. Garth Weiser munkáit összekeverte Jack Whitten munkáival, mármint tíz sorban, mert neki épp ez jutott elsőre eszébe, gondolkodni nem kell, nézni nem kell, ítélkezni kell, a hivatalos műkritikusok néha annyira ostobák, vagy nem néha, szinte mindig, megélhetési seggarcok?
e. ne írj csúnya szavakat, az nem erősít meg semmit.
t. a rozmaring bokrom kezd gyönyörű, kócos bokorrá válni. elképesztő mennyiségű vizet képes elfogyasztani.
x. és akkor én most összekeverhetem Matthew Brannon munkáit Joseph Kosuth munkáival? csak mert a betűk elbírják? csak mert úgysem történik semmi? vagy mert, legfőképpen senkit nem érdekel, akit meg igen, azt pénzért érdekli? muhaha.
y. üresség? meditatív görcs. mint kirándulás. látod alul? egy-egy felismerhető tárgy képe, néhány forma és a szöveg, felidézhető és felidézhettet

Matthew Brannon, Written Answer, 2012, letterpress on paper, 24.02 x 17.99 inches (61 x 45.7 cm)

k. mint koncepció, gondolat és cseppnyi titok, ahogy Magritte ragaszkodott a titokhoz, pontosan azon a módon, valami mindig maradjon a szürkeségben, de persze nem szándékosan, mesterkélten, hanem a dolgok saját természetének előtérben hagyásától, a valóság miatt, a valóság emlékére, akár.

Thighpaulsandra, Vomiting Child

r. már másfél órája itt ülök és nézegetek, valamit kell tennem a gondolkodás ellen és az írás a legjobb, a betűk elnyomják amit el kell, annyira azért nincs csend?
p. pé mint picsa?
x. eléggé kétségbeesett történet?
INNEN KIVÁGTAM EZT-AZT!
z. harmóniátlanul.
az unalmas és sötét hajnal, amire azt mondanám: általában megnyugtató. főleg ha nem kell semmin gondolkodnom.
mert a gondolatok a nyilakkal kijelölt mezőkön, a kényszeresség felé irányítva, egyre igazságtalanabbak lesznek (ki az alany), ez a fejlődésük (az mi?), toxinom (mint a nikotinom, csak erősebben és rövidebb idő alatt - persze nagyobb mennyiségben, de mi az?), beszippantom (mint a kipufogó gázt az egészség megőrzése miatt történő reggeli kocogás közben), kiszippantom, mint a bongból kijövő közös füstünk, a szélben a légben, beléd megy ami bennem volt, mennyire olyan, amilyennek felfogom?

Jim NuttHold Still!! (Please),1980-81,colored pencil on paper

csak. végül alig marad valami ami vállalható?

vagy még annyi sem.

gggsrr?


Coil - Moon's Milk or Under an Unquiet Skull

több játékosság, kevesebb szigor.

úgy általában, minek a szigor? Hygenic-gel. Instant penis sanitizer.




The Aerial - La antena (original title) 2007 part2



belélegzés.

szeretem a táncos jelenetet a The Aerial-ból, mert tele van humorral, jók az arányok és nem hinném, hogy erről többet kellene írnom.


félni nem annyira jó.

mi legyen az első szó, itt, ott. Cory Arcangel munkái nagyon érdekesek, különféle technológiai és kulturális kérdéseket tesznek fel, és nem okvetlenül válaszolnak, ami jó, mert szerintem legtöbb esetben elég a kérdés, aztán a válaszok meg legyenek variációk egy-egy témára, akárkitől, akárkinek. nyilván: a hackelés és a szoftverek átírása, módosítása, vagy egy-egy ismert weboldal kópiájának elkészítése még önmagában nem művészet, a kontextusba helyezés és a kérdések felvetése teheti azzá, különösen pedig a koncepció-vagy-koncepciótlanság, céltól függően. egyik munkájában (Welcome 2 my Homepage Artshow!!!!!!!!!) egy teljesen lelassított Tetris klón van, vagy a T.A.C. (Total Asshole Compression) nevű szoftver. sajnos ezeket nem lehet sehol letölteni, mármint legalább videó formában, bár szerintem úgy lenne az igazi, ha maguk a forráskódok is elérhetőek lennének valamilyen szinten, ha már móka, akkor legyen dilizés alapon? én hasonló dolgokkal 1992-93-ban kísérleteztem, ZX Spectrum (pl. Didaktik M) számítógépen, de rég volt és belőlem nem is lett híres művész, mert rossz helyre születtem és mert buta voltam/vagyok----- nyilván Nam June Paik volt, mint forrás, akkoriban még nem, de később nagyon sok ember számára, korosztálytól függően, ki mennyire értett a szoftverekhez, legtöbb esetben a játékokhoz, a Nintendo és a C64 nagyon népszerű volt, hatalmas tudásbázissal, a C64 még ma is aktív közössége milliónyi taggal - érdekes munkákat lehet találni, amelyek emulátorokkal megnézhetők, persze ennek köze nincs a művészethez, mint olyan, egyszerűen csak érdekes és inspiráló, meg menedék lehet az ürességből valami felé.

Cory Arcangel, I Shot Andy Warhol, video still, 2002

elég mára, nincs kedvem ezzel foglalkozni.

1. mindig zavaró, ha nem csak azokkal a dolgokkal foglalkozok, amelyek közvetlenül engem érintenek, zavaró, zavaró, mert soha nem tudhatom előre, hogy amit érzek, gondolok, látok az tényleg igaz-e, vagy ha nem egyértelmű, ha nehezen dekódolható, akkor mennyi a valóságtartalma, nem tudom, nem tudhatom, ezért gyártok propaganda-szerű, blogbejegyzésnek álcázott szövegeket, melyek esetenként ún. véleményt is tartalmaznak, persze mindig másokét, vagy csak azt, ami egyfajta reakció-variáns lehetne, ha valaki az adott témáról elkezdene gondolkodni. A gondolkodásnak mindig fontos a hossza (is), mert mást gondolhatunk az első tíz másodpercben és nyilván az időben előre haladva, mindig más gondolhatunk egy témáról, ezernyi körülménytől függően, ez a játék évekig is eltarthat és ilyenképpen egészen jól elképzelhetők más gondolkodók gondolat variáció, amelyek talán egyszer tényleg létezni fognak, vagy már léteztek is. Vagy akár semmit is gondolhatunk?

2. voltaképpen, micsoda dolog az irodámban, munka helyett, amiért fizetni fognak, ilyesmiken gondolkodni, ezt felfoghatnám egyfajta ellenállásként is, illetve beállíthatnám magamnak így, mint egy paramétert, könnyebbé téve magam számára a saját csalásom, munkahelyi lógásom igazolását. Mert a gondolkodás hasznossága, felülírhatná, mondjuk a felelősséget.

3. a munkaidőmből egy órát szabadon felhasználhatok, így az öncélú gondolkodásom nem számít lógásnak.

4. mivel Zéró vagyok, megtehetem.

5. meg kell szüntetni a szöveg háromszög alakját, tehát lefelé haladva, nem szabad hagyni elvékonyodni a sorhosszokat és a bekezdés hosszát sem, ez fontos, mert megszokáshoz vezet, amit egyre nehezebb lesz leküzdeni. ugyanaz, mint a kézjegy a képeken, egy idő után rutinná válik, és szignóként virít ott az, ami valaha tán egy erős gesztus, egy jó gondolat volt.

6. "a halálom továbbra is opció?" - kérdezte p. a hűtőszekrénytől, majd odaszorította a bal fülét, az arcából ítélve neki tetsző választ kaphatott.

Nam June Paik. Untitled. 1993. Player piano, 15 televisions, two cameras, two laser disc players, one electric light and light bulb, and wires, overall approx. 8′ 4″ x 8′ 9″ x 48″ (254 x 266.7 x 121.9 cm), including laser disc player and lamp

link

sajnos nem láttam a kiállítást

azt kérdezgettem p.től, hogy "erős-e a csábítás a spekulációra?", de nem válaszolt, persze sejtem, hogy a válasz önmagába zárt tagadás lenne, pedig szinte bármikor képes, és bármikor tud: spekulatív ál-teóriákat gyártani, ő ezt adottságként éli meg, nem zavartatja magát, és az sem foglalkoztatja különösebben, hogy engem irritál, néha összebassza a blogomat a hülyeségeivel, de nincs mit tennem. az elválás lehetetlen, talán csak az elvonatkoztatás lehetséges?
megint ez a befülledt, unalmas vasárnap. már gyerekként is legszívesebben átaludtam a vasárnapokat, ez azóta is így van. múljon, tűnjön. viszont, ha jól emlékszem, akkor a jövő héten három napos hétvége lesz. Legyen már vége ennek a nyavalyás, főtt étel szagú, szirénázós, sétafikálós kibaszott vasárnapnak.
ahhh, valaki, egy blogban, valahol épp Paul Delvaux munkáival foglalkozik, vagy csak álmodtam, már nem tudom, nem vagyok magadnál, vérfasz, szal, amikor először láttam a munkáit, évekkel ezelőtt, egy kicsit zavartak azok - valami fura anti-dekadens pszeudo-eleganica? nagy szemű, hússzínű és lenge lányok, fiúk, deréktól felfelé ----- azért sokszor jobb, mint a kortársai közül sok ismertebbé vált csóka, szal, zavart - ez a lényeg, épp úgy zavartak a képei, mint Dali, vagy Giorgio de Chirico munkái, mert nagyon ingadozó a gondolatiságuk színvonala? tököm tudja. általában egy erős, eredeti gondolatsorra épült fiatalkori indulás és tényleg figyelemreméltó kezdés után, szánalmas végjátékba torkollt bele a történetük. Legalábbis Dalinál mindenképpen, az ő munkáit a 30-as évek első feléig tudom valamennyire komolyan venni - de már itt is eléggé ingadozó a gondolatisága színvonala és megújulási képessége - inkább valamiféle negatív? ostoba? olyan Roger Scruton féle, idegesítően buta? na nem, annál azért sokkal magasröptűbb, de negatív irányú konzervativizmus felszínes masszája veszi át a korai képzettársítások és eredeti álom-megfigyelések helyét, és egyre jobban belecsúszik a butuska és vicces ál-pszichologizálásba, a technikai megoldásait pedig valamiféle bugyuta alkímia majmolás veszi át, mintha a festéstechnika lóhúgyról, disznóepéről és macskagyökérről szólna... és egyre inkább az öncélúság az ami látható a munkáin, a gondolatisága pedig egyre közhelyszerűbb és giccsesebb - íme a média-ripacs egyik első prototípusa Dali úr, aki millió képzőművészeti analfabéta kedvenc "festője" lett. Giorgio de Chirico-nak pedig még ennél is szűkebb az az alkotói korszaka, ami még nem önmaga, vagy mások utánzása, ömlengés, önhittség - számomra rémisztő dolog. hagyjuk. Persze, a lényeg, szóval Paul Delvaux más, érdemes jobban megismerni a munkáit, én sajnos túl sok utánzást látok bennük, de nem akarom kritizálni, csak engem zavar. Ezt nem tagadom. René Magritte-nak (ne kérdezd, hogy ő hogyan került ide... nem tudom, talán PD munkáiról jutottak eszembe, igen, valószínűleg, automatiksuan eljött belőlem, pedig eredetileg nem is gondoltam rá, nohát - ilyen az agy, nem tehetek róla?))))) sksksksk szóval, neki legtöbbször sikerült átlépnie önmaga árnyékát, néha pedig nem, de az ő munkái időtállóak - szerintem legalábbis azok. A nagyobbik részük mindenképpen. Érdekes életutak. Mennyi ítélet csapódhat le néhány gondolatban és milyen változóak, pörögnek, morognak, böfögnek és arcon szellentenek --- ki tudja mit gondoltam róluk/bármiről tizenöt éve? És mit fogok tizenhárom év múlva? És ez még csak nem is tűnik fontosnak, hiszen bármilyen apróság építhet és rombolhat?
"Régi szép idők", helyett: "régi röhejes énjeim", helyett "olyan volt minden amilyen"? bölcsességnek álcázott gyávaság? Egyszer, emlékszem: amikor még érdekeltek ezek a dolgok, mármint komolyan. Ma már csak amolyan butuska merengés ez az egész. De jól esik, olyan mint a maszturbáció, elgondolod, hogy érzed a festékszagot, hogy megfoghatod a megszáradt festékréteget és érezheted a textúrákat. Kellemes. fldakl sdjf éakdjl féalkjsdéflkajsdé lfkja délfjk aésdlkfj aélj na húzzál haza a francba.

Rene Magritte, The Explanation, Wine Bottle And Carrot


neki talán sikerült átlépnie önmagán.

de néha azt hiszem, hogy már semmi sem biztos, és a legtöbb gondolatunk nem a valóságtól függ, hanem a képzelgéstől, amit a bennünket ért mindenféle hatás mozgat ide-oda.

hangosság. csendet akarok.

ezért ezt hallgatom?

John Frusciante - Smile From The Streets You Hold


nini.


valaki kopog, talán j.?

a l ma mag ot találni a szőn yege n nem anny i r a egyszer ű min első pillantásra tűnik, de sikerülhet. ide most egy szmájli jönne - a szexualitás a képzőművészetben - nyilván, ez nagyon tág témakör - ilyen fogalmakkal élve, hogy minél több közhelyszerű szófordulat legyen örömödre, folytatván: tehát, most így hirtelen felmérni sem tudom, túl sok név jut eszembe - elmerengek, elnézek az állólámpa felé, majd a szoba déli csücskébe bambulok a kezeimmel bele a cd tartóba, hátha oda mászott éjjel egy kis szörny és horkolgat magának a nagy semmibe, a szememmel egy nagy rést keresek, ahol kibújhatok, tovább: de nem akarok szűrni köztük, mármint az eszembe-jutódó nevek közt; sem korszak, sem más szerint - pedig te biztosan tudnál, rendben, de te vagy valaki, van agyad, én meg köztudottan zéróként élek, p. azt mondja, hogy lehetséges, hogy már a legelső barlangrajz is egy punci képe volt, vagy egy ágaskodó fallosz belekarcolva a mészkőbe, vagy a kettő együtt, esetleg egyben, akár, közvetlenül az állatos rajzok mellett - érdekes, "vajon ki volt az első ember, aki maszturbált" - kérdezte p., de mivel senki nem válaszolt neki, ezért a szokásos pislogása után csendben maradt, két ujját benyálazta és lassan belenyúlt a nadrágjába, pont úgy, ahogy a ripacsok szokták. AAAAAA. Varmont. tedd szét!
nem tudtam miért keresem, nem akarok listázni, arrogánsan, szemtelenül, harciasan, az abúzus és a az emberek közti erőszak, ma még mindig érdekes? nem nagyon érzékelek változást, az elfojtások és az erőszak ugyanis újratermelődik, nyilván, hiszen a viselkedési minták megvannak - anyu, apu adottak - a háztartások, családok, iskolák, munkahelyek egy jelentős része pedig még mindig kínzókamraként működik, ahol teljesen elfogadottak a mesterséges hierarchiák, ahol a megalázás, a parancs, a terror a napi rutin része - és gyakorta átlépik azt a határt, ami már képes tönkretenni egy ember - akár egész életére is, a családok egy jelentős része ma még mindig egy kis szado-mazo gyár, ahol a terror megszokott és elfogadott - minden formában, alattomosan, pici kortól a sírig - gyakorlatilag, aki csak tud az félrenéz; (ezek p. gondolatai, nekem nem menne ilyen összeszedetten az áltudományos szövegek gyártása, kora reggel, a teám előtt, csáj lesz, de zöld teás, tegnap szereztem) "és ezek egyike sem lokális jelenség, kultúrától, nemzettől függetlenül tenyészik az egész emberi civilizációban és sajnos inkább ez az általános, mint az, ahol nincs képmutatás és hazugság és erőszak - ez utóbbi inkább egyedi és tudatos szemléletmód eredménye és kevesek kiváltsága, de talán ma már egy kicsit jobb a helyzet ezen a téren." -- folytatja p. hadarva, miközben egy Tescos brossúrát lapozgat, a színes képeket bambulja, néha felemeli és forgatja. (a tortúra ezer formája) De ennek megítéléséhez nagyon sok statisztikát kellene átböngészni, hagyjuk, erre sajnos nem vagyok képes, csak reménykedek abban, hogy így van - "itt Nyugat-Európában legalábbis, de ez nagyon kis része az emberiségnek, nagyon bonyolult dolog, és pont emiatt érdekes a képzőművészet," - meséli a vessző után p., egészen komoly arccal.  "mert szinte ez az egyedüli művészeti forma és még talán az irodalom egyes részei, amelyekben van néhány olyan művész, akik félretették a hazugságok sablon válaszait és kérdéseit és persze útvesztőit és elkezdtek figyelni, nagyon sok művész nem kívülálló, hanem önmagát figyelte, mert önmaga is érintett és ha létezik valamiféle "megtisztító" jellege a művészetnek - ahogy azt sokan állítják, akkor ebben a témában talán tényleg előfordul egyfajta kúra szerű kitárulkozás és feldolgozás, de persze nem mindenkinél, mert vannak akik tényleg csak tanulmányoznak, ez változó. (cirógatnak, ütnek, azt mondják, hogy ostoba vagy, napi ötször elmondják, hogy mire nem leszek soha képes, vagy épp ennek az ellenkezője, anya minden öt percben megerősít abban, hogy te vagy a legjobb mindenben, a kis szociopata pedig létrejön, lassan, de biztosan? aztán rombol, rombol és újabbakat hoz létre...) fáradt vagyok. nézegetem a virágaimat, azt hiszem lassan itt az ideje, hogy elinduljak futni, vasárnap reggel van, a részegek ilyenkor baktatnak hazafelé, néha kötekednek, de elég ha hangosan ordibálnak - az is megrémiszt, így hétvégén jobb később indulnom. urbit? magadat? magamat? magunkat?" - p. lerogy az ágyra és elalszik, a nyála nem csordogál, egyelőre.

Sam Jackson, You were always trying, Oil on board , 45 x 33 cm, 2011

Nem írogatok, mindig elegendő a nézelődés és a figyelés? Ez eldönthet sok dolgot, de persze nem mindent. Unalmas lenne, ha megint a felhőket nézném?

Tracey Emin, The Last Thing I Said to You was Don't Leave Me Here II, 2000


Nem figyelek, nem nézek, csak lapozgatok, lassan indulnom kellene, vár az evés öröme. Ha más nincs, vagy helyesebben, ha más már nincs - ez mindig kéznél van, itt legalábbis, ami eléggé cinikus és orcátlan? "Vajon hány embert terrorizálhatnak ebben a másodpercben?" - kérdezte v., csendesen.

Wendy Mayer, Worry Dolls 2012, Wax, acrylic eyes, fabric, hair, spectacles, string, needle, 252 x 36 x 55 cm



Próbálok csendben dolgozni, elhúzódok az ablaktól, hogy ne lássanak, elég a papír, színes ceruza. És a csend?

Pierre Molinier, Self-portrait with a Fetish Object, Shaman, 1968, Gelatin-silver print, 24 x 18 cm



A megfigyelés néma hatalom? Az erőszak borzalmas, borzalmasan csábító, milliárdnyian nézik naponta, hallgatják, eszik, vágyják, titkon - és letagadják. De vajon mi történik a falak mögött? Mit mutatnának a felmérések, ha valóban a valóságot mérhetnék? a moralizálás, illetve inkább annak pszeudo verziója, kényszeresen betüremkedik minden kis zugba és nehéz visszatömködni? láttad ma már a hullákat a tévében?

a túl erős szavaink ("mindig", "mindenki", "sokak", "alig") olykor már eleve egy ítélettel együtt törnek ki belőlem, a közönségesség és a középszerű tudati állapotom teljes tudatában, én, a hangyabirodalom huszonkettedik úthengerének kapitánya, most előredőlök az ülésben és elalszom, a hangyakirálynő illatát hozza-viszi a szellő, ahogy szüli az újabb szorgosakat.
nah. igen. valami komolyabbat is kellene végre tenni. de mit? egész héten arra gondoltam, hogy majd most hétvégén, ami ma van, illetve ma, szombaton, majd elkezdem, veszek ezt-azt és rákényszerítem magamat arra, hogy dolgozzak, de itt a hétvége és semmi kedvem hozzá, nem érdekel.
vannak, akik meghaltak. szép bekezdés kezdés - ugye? egy képzeletbeli cégben dolgozom, képzeletbeli fizetésért, képzeletbeli barátokkal körülvéve, dülöngélek a széken és várom, hogy valami elragadjon, akár a szomszédok új, fából készült galamb-riasztó baglya, amelynek olyan nagy, kerek szemei vannak, mintha megállás nélkül ürítene.
még jó, hogy vannak nagyon jó munkák, amiket hajnalonta megnézhetek és elgondolom, hogy egyszer írhatnék róluk. de azután semmi nem történik, esetleg berúgok, mint tegnap este és elalvás előtt az öngyilkosságomat tervezgetem, aztán abból sem lesz semmi. bár,hmm, azt hiszem jó irányba haladok, hogy a folyamatok egyre gyorsabb tempóban adják-vigyék azokat a dolgokat, amelyek egyszer majd megvalósítják az önmegsemmisítésemet.
az önsajnálat csapda, ennek felismerése gyerekjáték, viszont vannak csapdák, amelyekben egészen kellemes megpihenni és szívni az édes nedvecskét, amit szivárogtat magából - egészen addig, amíg a csapda készítői meg nem érkeznek, kezükben bunkósbottal. és fura mód, mindegyik rám hasonlít, csak más a szaguk?
alvósáska ugrott a fülcimpám mellé, ahogy a koszos, de fehér matracomon ide-oda görögtem, azt hittem v. ujjai azok, de tényleg rovar volt, tudod az éjjel ide-oda cikázó csillámka. az alvósáskák, ha egészen erőltetni akarom a magyarázásukat, akkor kékek, hosszú csápokkal, szöcske mellvérttel, de ezek nem ugranak, csak másznak, lassan. csak éberség, éberség, altatna.
oké, ma egészen jó kedvem lett, mert érdekes munkákat és munkásokat találtam, nem lettem türelmesebb, csak keresgéltem, a hajnalok erre vannak fenntartva, ez a két órácska ad valami kevés értelmet Ennek, rendben, akkor mindjárt, ahogy ígértem, a szokott módon, majd, BBBBBBBBBB beillesztek néhánytól néhányat, de nem dekódolok, mi a francnak, a hülyéknek (lásd: első mondat, felül) úgyis teljesen mindegy, nekik, ami szép az emberben, az értéktelen, mert észre sem veszik, csak átlépnek felettük, fogcsattogtatva, fogcsiszolgatva, körömvijjogtatva és megesznek mindent, ami számomra jó ebben az egészben - vagyis a körülöttem lévő lenullult, ingerszegény fostengerben az az, hogy amit a FingóZabálóSzaróBaszók nem vesznek észre, azt nem bántják, kivéve ha sok pénzük van és értékmegőrzés gyanánt felvásárolják a láthatatlant, a libegőt és a fényt, majd befőttes üvegekben tárolják őket, hátha tudnak valamit, de végül meghalnak és kialszanak. node, persze nagy valószínűséggel, ez nem igaz.
érték és ítélet, minden mondatba csempésztem valamit, hogy jókat röhöghessek?

vammammama. ma Michel Auder munkáit nézegettem, írhatnám újra, mert néha körbe kell járni és frissíteni a dolgokat, de nem írom, mert nem érdekel. meg a duma sem. a bizkit átnyúl felettem és csak egyetlen álom - ami megmaradt, valahol, de milyen nevetségesek vagyunk, hogy még egy társaságban is, ha figyelsz, láthatod, valójában magáról beszél mindenki, a másikat csak azért hallgatja meg, hogy utána újról magáról mondhasson valamit. ezért jobb egyedül, ahol csak a tárgyakhoz beszél az ember, azok csendben hallgatnak és egy idő után bólogatnak is. ez nem szomorú, ez röhejes. nyilván. csíkos.

Michel Auder
Cat Stranglers, 2009
C-print
27,9 x 55,8 cm
edition of 5, link


p. rögtön mondja: egy idealista perverz, közepesen harsány melódiája, attól függ, hogy ki és mikor, mit és minek nevez perverznek, és persze milyen céllal. mondja p. - mint a hivatalosság, ő ezt tanulta, ilyeneket kell mondania, hivatalból. aztán jöhetnek a megszokott szófordulatok, beillesztés a struktúrába, fiók kihúz, belerak, aha, ez ide, oké, időszak, korszak, aha. és kész is. --- nem szállok vele vitába, mert nem is létezik, de, gondolom, így, nos, közhely, amit nyilván nem kell boncolgatni, csak úgy létezik, önmagában, ott vannak azok a foltok, amelyek egyszer régen emberek voltak, mint a mesékben - aztán valamivé átlényegültek, de nem varázslat hatására, hanem csak mert az idő (kíméletlenül - mondaná p. de észreveszi, hogy röhögök ezen az ostoba megszemélyesítési kényszerén, amit a természettel szemben alkalmaz a fassza) folyt, egyre folyt, mindig csak előre és ők meg elmúltak, de a foltjaik ott maradtak valahol az idő testén, lenyomatként - vagy, nem tudom a helyesebb szavat ide, mert olyan talán nincs - "átkarollak, oké, de soha nem érhetünk egymáshoz, tudod." - csak ennyi jött ki, aztán elfordultam, hogy ne lássák az arcomat.


"ez most ennyi, megyek zuhanyozni és azután majd lesz valami." - mondta p., kicsit szomorúan.

most vettem észre, hogy egy biztonsági kamera egész nap engem bámul, épp az iroda ablaka előtt van, félgömb alakú, körbelátó, nem gondolom, hogy engem figyel, de ki tudja, lehet, hogy be sincs kapcsolva. ma reggelre valaki kiragasztotta az egyik ablakra : "if you open it remember to close it before you go" biztosan N. tapasztottotta fel az ablaküvegre, mert ő késő estig itt van minden nap, mert csak délre jár dolgozni. egész eddig esett, sűrű apró csövecskék döfködték a kabátomat idefelé, most nézem a felhőket, unalmas kis ecsethegyek meg macskafejek, télapóruhás gyíkok, mindenfelé kilátok és minden irányban más színű az égbolt, nyilván a háttértől függően. nyilván. csalókán. egyszer, régen értettem a színtanhoz. hétfőn volt egy megbeszélésem, ahol megdícsérték a szaros munkámat, jó robot vagyok - édes kis rabszolga, jó nagy a szám, sok szart meg tudok benne rágni aprócska jó munkás fogacskáimmal, ezért aztán, gondoltam sírok kicsit a fizetésem miatt és tegnap meg is emelték, így most még többet tudok majd fogyasztani, jó zabálógép lehetek, képmutató bűntudatomat méginkább kiélhetem, önbecsapós hazugságaimat pedig tovább fejleszthetem, jó lesz, minden hónapban csak egyre jobb. nagyszerű. lehet, hogy egyszer veszek valahol egy tanyát, ahol majd meghalhatok - ha arra kerül a sor, bár álmaimból kiindulva, inkább hajléktalanként élve képzeltem el az öregkoromat, a mentőmunkások valahol majd megtalálnak, bedugnak egy zsákba, miután kikapartak a bokrok alól. egyelőre rossz irányba haladok, most esélyem sincs hajléktalanná válni, de azért bízok benne, hogy egyszer majd sikerül. az a baj, hogy ez épp olyan mint az öngyilkosság, az életösztön nehezen engedi, hogy otthagyj mindent, valamiféle kényszer kell, csőd. összeroppanás. kfjlhl hljksadfh lakjsdh flakjsdh flaksjdh flkjasdh flkja ezt a szöveget négy perci gépeltem? ddddddddd