A szédülés tánca,
amikor még minden alszik,
suttogva körbejárja a sarkokat,
az összes emlékem jeltelen,
nincs kilengés,
csak ugyanaz az egyenes vonal.

Aludnánk - mintha ma szültek volna,
összetapadt szemhéjakkal várva,
hogy néhány percig láthassunk,
miközben velünk együtt tűnik el
minden fény szülte látomás.

Elolvadtak a házak,
csak egy oszlop
és néhány méter
aszfalt maradt,
mindenütt sötét 
lyukak, eltűntek
a növények is,
a fű helyén,
szürke vájatok.
Ilyenkor nem
szabad mozogni,
talán figyelnek.
Ha lehunyom
a szemem, akkor
néhány perc és
visszateszik az
épületeket, a fák
és a kerti növények
újra ott lesznek
és én azt hazudom,
hogy megint csak
rosszat álmodtam.

Olvadt világot rajzolt körém 
ha lenne, ha volna, ha hagynám
csupasz dolgok, szokott magány,
szagtalan lehelet, hagytál valamit, 
akarat nélküli percet, elúsztunk. 
Sötét mélyek égett vashúsa 
a házunk. A remény és a félelem
fejlődésünk virágai: anomáliák,
díszes vázában, ázott gyomként
a mellkasunkon, parcellákban

Akaratlan, alaktalan varázs,
Urat. istent mesékkel bevonva,
nyúlj ha mondják, énekelő fő,
nyári este sötétzöld burokban, 
érdes fűrészek a kiáltások, 
mellek közt. Részeg álomban
felkúszok ajkadra. Fél mese,
fogak őrlő moraja, akarattól
nyállal átitatva, pisis csövek,
díszes sarokban, kell a pá,
seregnyi mítosz, csokorban.

Kérj, ha kellek, öleltelek,
ha volt időben hagytalak,
köszöntünk a hideg ködben,
féltél volna, érthetetlenül.
Adj mérget, szivárgó váladék
szapora képzet, felnőtt
vagyok ha kérik, gyalogosan.
Nem kérdezlek, félj helyettem,
behintelek hullámokkal.
fullánk voltam sebedben, 
erszényt vágtál a hasadra,
kocka ablakot a válladra.
Hogy onnan nézd, amikor
integetek és nincs folytatás.

Kérlek, hogy légy alma,
zaj a látszólagos rendben,
hogy maradj még,
vagy dögölj meg,
karmolj egy keresztet
hunyorgó szemeimre.
A fájdalmas rágódások
végtelen sorát is szeretném, 
és a megnyugvást,
természetesen. Vagy inkább
a folyamatos püfölést,
figyelmet és halált,
minden órában mást,
mással és más képében?
Szeretném ha nem félnél,
majd pedig ha kérem:
rettegj, ha nincs mitől,
addig keresem, amíg
nincs benned. Adj levegőt,
csókolj nap-boholy pókokat
a számba, daráld le
a múltamat, és amikor
megpihensz és vége,
kígyód helyett
sziszegj, közben az altájt
tépdeső, hosszú karmos
kézvégeken, lemetszett
sárkányfej virágmezők,
vörös kárhozatfényeket,
szuszognak vállaid mögül,
ez a régi történetek unalma,
melyekben szörnyek
és angyalok éltek
a valódi bűnösök
és jók helyett.

Kérlek, változz hőssé, 
szívben lopakodó gyilkossá,
büntetve tudnom kelljen,
becsületes holdkóros énem,
miképpen halt lassan
elvek szutykos habjaiban,
hol éneklő pálcika bogarak
fekete kockákat vetnek.
Üvöltés józanodással,
olyan szöglet felé,
ahol nem a pénz
az egyetlen jóisten.
Lehetnék ájtatos, szende,
kéjelgő vagy lusta,
zabálj, koplalj,
kirágva magamból
a maradék aggódást,
a lélekről szóló hazugságokat,
a hitet, a kételkedést
a folyamatosságban,
ledöntve az emberi
felsőbbrendűség mocskát.
Hiába. Nem történt semmi,
sem jutalom, sem büntetés.
Csak kérlelhetetlen
törvények, ember nélküli
őszinte magány.

Ruhollah Zam emlékére

A vilég aljas része volt gyilkosod, 
hol vallás és korrupció szent 
és hatalmas lehet, még most is. 

Alig változott valami, 
a gyilkosok szadista vérszimata, 
tolvajok álszent vigyora:

Ugyanaz. 

Feledés nélkül, nyugodj. Hiszen
hiába öltek meg, az idő mindig
győz és majd igazságot ad neked.

St Albans, 2021, december 12.

Nem érnek el a lángok, derűs, vérfekete cseppek
alatt nőtt ki a fogsorod, híjukban a fény
gyerekes szeme csermely ölében a kavics,
szögletünk sehol, mindent kerekre dörzsölt
az akkortól az eddig. A gurulósszékem - akár 
szakadék széle, lent a szőnyeg és a fal, mint 
meddő és középszerű uralmak hajtásai.
A várakozás mítoszfaló üressége
és a megérkezés tudás-szerű ottvalósága
felnőttnek gúnyolt pókcsípés puha,
ruganyos bőrön, ahol vég nélküli baltacsapások
szilánkosítják a harmóniákat, duruzsolnak
a megéletlen ál-fájdalmak és hozsannák 
közt. Szabadulni tőletek! Csak lenne ösvény,
tüske nélküli keskeny út - a gyávák kényelmes
mozgójárdája, mely átvisz egy üvegfallal
védett pokol előtt, kényelmes borzalmak
mint akváriumban a halak, sorakoznak
katonásan és hagyják, hogy a félkész,
csendes képzelgés magára maradva,
elaludjon azon a puha, szőttes ágyon.

A legijesztőbb kérdés: miért? Az egész.
Miért tágul? Miért kezdődött és miért létezik?

Elidnulnék futni. Decemberben a hajnalok rágnak,
a sötét, kivilágítatlan utcák közepén szaladni,
a láthatósági mellényt néha megvilágtják
a házak udvarán felizzó érzékelős lámpák.
A szombat éjjeli részegek közül a legelszántabbak
most sétálnak hazafelé. Kopog az aszfalt.

 

Ma újra kinőttek a fák,
a szél idebentről hallgatózik,
sétálnék a háztetők konyhakés élein,
a vágyak rothadó szaporasága elhullott,
a végtelen örökbefogadott darázsbáb,
a hús ehetetlen havazás,
a minden más idegen betongyűrű,
a lélegzetenek fogai nőttek,
a szemeid csipkékből rakott bástyák,
az álmok alagutakból szivárgó füstcsíkok,
fülemből baglyok pislognak az éjbe,
az asztalilámpa Isten herélt mártírja,
a haza egy kiújuló fekély,
a megnyugvás verébszar a földön,
az életem kóborló remete könnye.

Ma körbetáncoltak a felhők,
halk vágyaik esőt visszhangoztak,
aludnék az utcák sötétszürke dunyhája alatt,
hol a derengés idegenek brummogása,
a játék egy távoli rémkép,
a hideg kő az egyetlen ölelés,
a test egy szobor jajveszékelése,
a csend vágyaink bús vágya,
minden más veszendő ajándék.

 Alszom II.

Falevél vagyok a hosszant felvágott sebben,
őszi felleget akartam magamhoz láncolni,
a számban vagy,
homlokom szeplődi csillgaival körbevonva,
akár a délben puhított csípőszag, alkudna
az életéért, vagy hagyna elgőzölögni 
lelkesen. Nincs olyan kérdés, melyekből
gyöngycsíkot fűznék, harmat a fejpárnám,
csöcski bigyula a révedés, a sosem élt, alkalmi,
mozdulatlan éjben. Párna voltam magam is,
rajtam pöffeszkdett saját apám sorsa, megettem
és meggyúrtam, ő elsírta magát, megsajnáltam
és együtt énekelve sírjánál, elhagytuk az előneveket
és a szorzatokkal bekent áttetsző hazugságokat.

Kiléptem a reggelbe, malacsikolyok orgonadús
szinfóniája, vér és pálinkás bűz, a szarszag
hajnali kimérése darabokban, mint a metszett
dinnye augusztusban, de a nyár túl rég és túl jövő,
ilyenkor csak a hús és máj, az alaktalan zsémbelyek
és a köztes manók járataiban alvó én felismerése,
parasztoknak és proletároknak fenntarott
mű-márványlap a síron, éjjel font alakváltó
üzekedés, amikor a hím és a nőstény összeér
és elkezdik tákolni a jövőt, ami megevett a hajnal.

Puha a véglegesség, sorban fekszenek a málhák,
köröttem varjak szárnya alá varrt véghuzatok
pörlelkedő szájcsírái, tátogva akarnak magukba
sertésnek, dörgölnélek kis pogány! Az újrothadt
lelked zászlókba és himnuszokba tekert
fosszagodat adnám előkének, hófehér szöveten,
kék pecséttel. Aludni a mának, hogy álom,
hogy anyádból fakadt kézen járó bohóc,
hatalmas fogsorát belénk rejtse. Halva, jó.

És szenderegnék, egy fasiszta disznó öblös mellkasa
szőrtengert erdővé vajákol mellettem, ordít, és üvölt,
életet akar a rögök és tőkék közt, ahol a hagyomány
a félelem a mástól, a dicsőség a lopás és az önazonosság
a teljes hallucináció és többes személyiség, hazugság
imádat felletti erekcióval. Mi az ami a mélyben tart?
A váladék? Az erőszakos apád szervének édeskés
szömörcsög-illata? A zászló és a külső bűnbakok
rágása, hogy ne kelljen a tükröt magam felé rondítani,
csak ne nézzen és ne kérdezz, mert ott: a nemzetfestő
mélyben minden annyira eladható. Nincs velem és
alig valami, ami megsajnálja a szépet, mert a kevély,
az alattvalóság és a hatalom bűvölete: termékként adható.

Alszom I.

A pincében egy kellemetlenkedő törpével 
beszéltem, megkérdezte: ki eteti a gonoszt?  

Ki véd meg tőle? Csak hümmögött hozzá,
majd miután meztelenre vetkőzött, hurkot
vetett az egyik vastag csőre. Az egyik kezében
a kötelet tartotta, a másikkal integetett,
valahonnan előhúzott egy sámlit, ráállt,

miközben

mindkét lábával egyszerre rugózva, kirúgta 

maga alól. A levegőben még rántott egyet 

magán, 

ügyelve arra, hogy minél hangosabban 

reccsenjen a nyakcsigolyája, búcsúzóul. 

Én madárcsőrként éltem akkoriban, és egy 

kalitkában gubbasztó fürjön át figyeltem

a külvilágot, ebből a szűk börtönből lestem, 

ahogyan himbálja őt a késő esti huzat 

és örültem, hogy kijutott a csapdánkból.

Odakint - mint albatroszcsapat, a táplálékot 
harácsoló hópelyhek körbetáncolták a házat,
a kilencvenes évek múló szénégette püffedéke,
a házunk előtt a zöldre festett zöldségesbódé
hátulján a húgyfoltok, melyeket a hazafelé
tartó részegek rajzolták rá. Ez volt a van.

Amaz pedig a feledés-örvénylő szíve, 

mélyén anyám kezeivel, melyek vékony
műanyag csövekként, vérfolyással
és ibolyaillatú parfümtől átitatottan, 

elmúltak,  simogatás, étkezés-bábozás.

Egy bizonyos bonyolultsági szint felett,
a dolgok olyan sokféle variációt hoznak
létre, hogy úgy tűnhet, mintha teremtés
lenne az, ami valójában csak egy réteg,
vagy egy újabb, pillanatnyi kombináció. 

Ott van az élet. A fogalma úgy csüng
előttünk, mint egy különleges, egyedi 
tartomány, álmodik. Selyem szigetek,

különleges fényeiről, bonyolultságról,

de valójában minden: véletlen leágazódás,

mintha szétkennélek egy papírlapon,

zsigereiddel rajzolnál gyermeteg formákat.

Aludnék, ha csak kérhetném: a végemig,

ahelyett, amiben való. A napos dolgok léte,

ébrenlét erőszakos szemhéjvésői, félsz,

csalsz, mert hazudnod kell, de erőszaktól

cserzett nyelved nem varázsol gyerekké.

Régi fotókat néztem, olyanok voltak, 

mintha megfertőzek volna valamiféle 

kedélyes halállal: a mosolyok fogsorai 

ragadozókká vedlettek, elmúlt, vagy
mégsem, puha sarkak olyan tollakkal
kibélelve, melyekből a akármi épülhet,
vár, ház vagy temető. Nincs közöm hozzá.
Az tesz felnőtté, hogy gyerek vagyok,
nem válaszolok olyan kérdésre, ami
számonkérés. Nem alszok veled és nem
fogom a kezed. Csak az emlékekben 

vagyunk ugyanazon a szigeten, mely 

rég alvad vérrel rajzolt bokrok közé 

múlt és dermedt rajzhegységet növeszett.

milyen terek laknak véges pótszakaszok
margóra rajzolt keresztjein, karjai akár
dagadt nyári esőcseppek, lógva erősítik
a báb szindróma alaktalan álmodozásait.

fürtökbe szerveződik a déllel jött halál,
lassú dalt fúj a reményekkel telt sebekre,
alakot vált a pálcikaisten, zsíros hasával
utat tör a fénytelen, penészes enyészetbe.

Átlátszó ember-ól kockák falai, árnyaikhoz lapulva, simára dörzsölt bábok,

Szürke köröket rajzol köréjük a morgás, közben lassú rágással emészt, 

az álmok paplanként fedik el az akarat csábító szagára tekerődző rombolást,

nem múlik többé semmi, örökbe fagyott gondolatként havazik köröttünk a fény,

a lehetőség a jóra, már csak gyermeteg együgyűségnek tűnő elhervadt petty,

a madarak autókká olvadnak, kábult és fáradt szuszogások egymás oldalán,

a tükörben, róla azt hittük, csak a poklok legbelsőbb ajtaja mögött élhet,

onnan bámul, nárciszokat esőzve a nedves fűszálakkal bevont árkokba,

elmossa a magokat a születő zaj csendes szingularitásból torzult üvöltő ajka,

csak úsznék, ölek rózsaszínű löttyében, örökléttől fertőzött zsírban,

vagy váladékban, nem él ma a többé, nem dúdol pajzsot álmokból halva,

dacos rétegek morbid fiákerében, nem húny elég szerepet valénkban,

csupán őröl, eszik ha élni vél, magasan, mélyben, egyenrezgésre halva.

Letépett fejű árnyékok túrják a kerítés tövét,

a sárguló lombok felett zsírszínű buborékokat
reptet az ősz. A beleim a nyitott ablakon
át az autók közé kígyóznak. Az égbolt inkább
zöld, válaszfalként lebeg köztem és a nem létezők
közt. A napsugarak az örömök felől érdeklődnek,
az önzést tudtam említeni, nameg a túlélést két
üres időpont között. Itt lenne még a félelem is,
esetleg a belső szervek ütközetei - de ezek csak
fogatlan hiátusok a pontos definíciók sorában.

Eközben a túlélési vágy rétegeket épít az elmúltak
fölé, ez a szomorúságok öniróniájának kecsessége:
ő nevet, én hallgatok. Csak a zajt kedveli. A csend
ijesztő. Túl sokat kérdéz, a válaszok felett pedig
mosolyog. Nincs titok, szekrények mögött élt 
alattomos bújkálás, a napsugarak körbofonják
a bokrok derekát, a leveleken ülő nedvek csillám
nyakéke önakasztás, és így újra maradhat a félelem,
az elrejtőzés gyönyöre - ez az egész, életnek
nevezett, vánszorgó pokoljáték ma újra győzött.

(St Albans, 2020. okt. 11)

Az ujjak egyszerű határvonalak, szögek puha
maszatba körítve Urunk végein. A tátogás lég,
kellemetlen fintor, olyan tágulatban, melyből
csak mélyebb légzés ad kiutat, cserébe váltót,
akaratot színleleve pohos dölyfünk merészein.
Sötét hártya, fátyolnak álcázva leng hajnalban,
virágokat húz belőle varázs ujjvégivel, akarat,
alma-illatod, vagy a bevérezett szögekkel vert,
lassan elmáló vezénylet, melyben együtt tánc,
ölelés vagy hajlam, mellénk fogta kasba a fényt.

(St Albans, 20-2020-Sept)

egyre több a kétely, szirmot sziromhoz,
orrok lappangva szaglásznak, vezérgyomot.
langyos akolban, komponált kék sáv az ég,
elapadva horkanások közt, bagzás nedve,
kettéharapott combok székletté olvadása,
virgonc remények szolgálójának ölében.

magam hordalék, Duna éjfekete emlékében,
telek és hónapok emlékeznek vissza ránk,
elszabott mozdulatok a sorok közt. Ének
kérdései önmagukról, mi lennék? Sziszegés,
dallam, vagy megmérgezett álom fáradtság.

(St Albans, 2020, szept. 18.)

szarvakat rajzol, a levegőt halkan falja,

Madarak a számonkérés alól, leszállva, csak,

Véget teker a markolatra, színes drótokból,

Azon könnyebb körbeautózni a zseléből 

Öntött mellbimbóimat, akadozik a szabadság

Hullámzása - olykor betör, máskor magát

Rágja, virágok ha lepkék, szárnyak olykor

Szirmok, csak ez a sok akarat ne zümmögne.

A szájszélek és a fogaim keresik egymást,

Összekulcsolt kéz mentén műanyagflakon, erek

és szívverés, álmodik a nem tudni hányadik

vallató, a köztes gondolatok szörnyhengerei,

maradnak emlékezni, süket akarok lenni, alkalmi

Tájakat magunk alá gyűrő rajzoló, tappancsos

élethozó, akinek néhány másodpercre mosoly

a dolga, ilyen álmokból szőtt Holdat ha hozna.

(St Albans, 2020, aug. 20.)

A tűztövis penge fogai közül nyalja a kerítést,
a buborékom falán a figyelőrés ínyét csókolja,
derengést szült búcsúja közben az éj, leplével
emlékeimet takarva - megemésztette önmagát.

A kőgömb a bejárat felett mint simára csiszolt 
fej, búbján öreg szarka csörgőzik gyermeknek
való, szaggatott melódiát. Nem ismerem fel azt,
aki az ablaküvegen tükröződve figyel, olykor
percnyi taktusra ráng egyet, gyávának érzem,
akár a ki-be nyíló riadt vadvirágot, mely akkor
harcolna életéért, amikor már csokorba tépve,
önmagát álmodja és közben már halált virágzik.

(St Albans, 2020, aug. 15.)

dolgok szigetén vélelmek mormognék valékjai

erőtlen bőrféleséget esznek zárt ajkakkal szépen,

csendet paskol arcomra a derűs augusztusi mock,

félek, elhesseget magától minden ütleg. szélek

derékba hajtva, akár foltjai a tudatos légzésnek

saját mosoly az emésztőben, anyunál maradt könny

sírján vedlek, itt nincs spekulatív ormánykodás

nem maradnak fűszerek és rendek, csak kopás.

ez a végtelen máladék, a malter pöttyei alul,

szobor a szélből, szűk vágásban, a halál kerülete

hallja, mindent elveszíteni, amikor és ott: kell.

szelíd sugarak körmönfolt sorfala, olvadt morgás

a kiválasztás mindennapos zsaluszemei közül,

egyszerű fénymázga, rajtaragasz akárhogy mentel,

egymás vékony erezete előtt falja. versengés a

feldíszített bitófáért, petyhüdt nemi szervek lomha

piaca, kérő szemeit felhőszűrőkön át mozgatja,

néha billen a tákolék, napok alhasa csüngő meggy,

vértoldalékká szeletellek, sorozat alkonyvágggggg

beszív a délután közben nincs: nedvek alagútja,

kifeszített alázatos és emlékezetes, akár a köpet,

érdet forszíroz és önmaga felfekvésével osztja.

hallom a nyarak örvsömörét, a puncsszagú dögöt

édeskés buborékban, homlóktól az állig csak húzza,

félős szemcsapok, számológépek halál gombjait,

anyum, édesem: csak volnál még öt percre árnyék,

ételem vagy babasapkám a kollagének és inak közt,

a szülés bájos mócsingjaival, apa kotonjával: percek,

a lomha bátorsugarak kékes égaljával egy teknőben,

ahol a puffadt disznóbelek közt egymásba ért ujjak

kajtatják a magasztos istenszagot újra és nappalra,

körömben faggyús szájjal csókot hűtenek koporsónak.

kék arcok szemöldök felett lepkék zártan,
lazán kulcsolt ujjaim közt a Hold hártyája,
két lépés a csatornafedélig, aljas túlélés
szeplőtlen, csipkés korzónk csendes vára,
számsort ír combomra ugyanaz a délután.

sikoly a virágok levelei alól, részletezés,
közelebb vont lábfejek homályos szélei,
álmos pókok fonója, vagyok aki szuszog,
pisztrángos patak kemény héjam vájatában,
csak ráng és zsigereket hullámoz. közelebb
hajol az udvar: sötét vonal vagyok a fényben.

amikor már nem hat meg semmi,
sem a látomás, sem a felesleg,
csak fogadom a reggelt,
köszönés nélkül, sátánfejek
lebegő bordáim közül,
ezredik elalvás, jelöletlen
emléksáv két sóhaj szünetében,
itt vagyok, bár nem akartam.

a nem számolt szívverések,
a sok ezer köbméter elhasznált
levegő, a beleken átcsorgó
kenyér, rizs és alma-tetemek
hiába alakultak energiává,
az értelem fénye árny maradt,
mögötte ott gubbaszt és
mosolyog rajtam a céltalanság.

Az utcán sétálva nem látni 

a házak alatt kacskaringózó 

alagutakat, ezek barlangokba 

vezetnek. A lakókkal valaha

történtek ezekben gyűlnek össze,

mint egy vesztőben, saját idővel

különösebb cél nélkül, csak úgy. 

Majd a résztvevők elmúlásával, 

az öröklét helyett titokká válnak,

várják, hogy felfedezzük őket,

hogy néhány pillanatra azokká

legyünk, akik hajdanán ők voltak.

St Albans, 2020 júl. 6.

A sebek egy idő után bőrré változnak,
többé nem lehet felismerni az arcodat.
A valóságot a múlttól nem tudod elválasztani,
ahogyan az sem érted, hogy voltál ott,
vagy csak képzeled. Végül a sebek összenőnek,
újraalkotva téged - kékeszöld alvadt vér gyűrűvel,
akár egy céltalan Szaturnusz, dermedt vélelem
horda nélkül való jámbor szellem, mint
idegen lélek önmaga előtt, keringését hagyva,
a dermedt űrben nem mozdul többé, csak
lebeg a hideg feketében és halálig pihen.

(St Albans, 2020, június 14.)

A képem gyásza olyan másolat az asztalon, elfelejtek gépelni a csípések

mellől félrenézek és nincs más, csak a csokoládéhab, egészen derékig csap,

megmérgeztem magam, nehezemre esik ez a nyelv. Közömben uszadék,

adj magadnak rövid találékonyságot, elásott mérfők porokkal kért merész,

egy csőben a hímséged ereje. Az asztal fehér pora, orrban végződő nini,

isten kallantyúja megmaradt éneke. Vigasz zönge pillangó szőréből, ahm,

derékfelől alattomos szél. Oda vagy ide. Elalélt a kettediken, nyála kék,
simítja a hajnal rügye, keserv maszlaggal, ohj mérgem ide, mulatva héj
akármi a miben bújtam, kagyló vagy, vérháj ékes harmattal, magamban,
ahogyan tíz éve, elmarad a hajnal. London vagy Petefalva egyféle máz,
rohadva élek belül és a tánc, étkekben nyűgös halálfolt: jól áll nekünk.

A végtelen öt lépés. A húgyod és a hányásod közt,

a plafonon a Holddal. Öklendezés szeplőpettyekben,

akár a combok - azok puhábbak a filmbéli hulláknál.

Felvázolt végpörgős hasfájdalmi marháskodás, só,

Aludnék még édes, kövekben és bogarakban élek,

fülbemászó vagyok. Pöttyözök. St Albans sértetlen.

A részegség olyan szégyen, amelyben anyád melle

tejet adó tőgy, lógicsálj rajt. Könny és féktelen zord,

amorf hős, én vagyok a bagzók paródiája. Benned

a hogyanok felfestik az utakat, bóbiskol a légzés,

arányt determinál egy mócsingos istentelen ölelés,

többet lélegzek mint kell és szunnyadok a végben,

akárhány halott énekel. Nem ért a semmi, többet

mint amennyit ha kell, halnia és fülelnie érthetne.

A közel és a tér úgy ölelnek, sétálnak a testek,
szandáljaikban a lábak nyarat taposnak, félek.
Alszik a magasság, nem szív több nyugalmat,
zárt vég, hasadt szerveinkből dúcolt húsos ablak,
a falevelek pillanatok, megszámoltam mindet:
tízezer. Vagy kevesebbel több gyomorfaladdal,
félem hagyni mindet, egyenek érdemet, szót
és az a mértékben holt szörpös hajnalt, melyet
tárgyakba fulladt megnyugvásom adott. Vélt
szegletes képek, körben a váladékban - szép,
herélten, téged. Megszűnnék ha lehetne tenni,
ütemben és szótlan kapcsolatban veséid közt
némaságnak halni, hajnal ablakból fürkészni
tájat, halált. Úszni rétegben, selypítve életet,
pettyesen visszainteget, értelmemet kopogva,
köpött bágyadtságnak karolva, szögek mögül,
kitérdelve minden tikkelésnél egyet, annak és
a szorzásnak, bennünket időnek hív a késő
májusi fogatlan barázda, akarva alattomban
a vádat, szeplőkből kipettyezett sirámot: adj
értelmet. Érdes körtánc, kenettelen érdemet.
Úgy ráz, vég, akárha foltokból összemosattan,
képtelen ormát dédelgetve, itt ölemben: vén
fejét a drágának, körök és kapillárisok sebes
szétynyílásának. Fakad, ébred és alázatosan
bókol a seb, fittyedt széle gennyet eresztve,
alszik a mályva, szuszog néma petézés éle,
aránytalan az akarat. Csűcsös palotája, ó
a véleteln és hódoltaba vagácsok, ragasztót
öntve bársonyos résedbe, új értelmet bűvölve
a jászol előtt tt tt tt tt székletminta a jégvár a
szülő. Figyelem az estét. Csak egy temető.

Felhők vonalakból, ágról a járat felé,
szólongat mintha lenne végső. Állni,
arccal a fallal, szétköpött táj az égig,
súlyokkal kifeszített halálvágy ékek
szónoklattal. Felül széles járdaszél,
bódulat a virágágyások mély szája
közelében, szemfényed árnya volt
nappali falán, töpreng feles homály
a konyhában előre-hátra hintázva,
lábfejemmel bábozott a hajnali nyár.
Mosolyod velem aludt - ha tehetné,
akkor elvinné, reggel szája szépen,
a gondolat kloákában marad, kiürül
az is. Nélkülünk, cseppenként kell
vagy megfagyott lékek rohasztanak
kellek és véred ahogy ébred benned.

A háztetők felett napsugarat evett az égtenger,
Fél kézzel elpöcköltem a felhőket az élet elől,
Dalt küldött felém a szemközti fal repedése,
Vénámból cérnakötelet húzott szívéhez egy pók,
És átengedtem arcába véremet, hogy maradhasson.

Kék lettem vörös csonkok körül,
Szegek közt ettem magam arcát,
Féltem tőled, világított a párna,
Könnyek fojtó füzérei himbáltak.
Fényeket szóró sérlemek ütemei,
Fokozatos kapaszkodókat érleltek.
Érvényes sikoly, gyerekkori hajó.

Hűvös szelet szavalnak az ablakok,
Megalvadt virágok? Éneklő: fáj.
Valamiféle állapot, fehérebb kéz,
Fogzománc préselt lemezek közül,
Üres dúdolhatnék húsló sebekből,
Hajszőtte halánték rózsafényben,

Ölünkben izzadt talány a távolság,
miért nem elég kevesebb remény?
Az árnyalatok gyáva nyugalmán,
egyensúlyra vágyó fejem himbál
rozsdának hagyott percek végein.

A költészet seggem, mert mint ebből - én-magam titka, szemérmem és bajom szivárog, bármi legyen belőle kifelé, az túlzottan olyan, mint amit másnak nem kellene tudnia.

Aludnék még, de soha nem akartam ennél többet, álmatlanságom megszokás, ébrem kormozott és patás, kutatom az ütemét - néha unom, olykor pampamozom, nincs ebben szabály.

A Brooklands Court 5 alatt házmesterként trónolok a földszinten, a háromszögbe csúcsosodó ablakszegély mentén figyelek, nézem a halott belső udvart és az ugyanolyan Hatfield Road-ot - a járvány miatt újra karácsony lett, mert akkor szokott ilyen némaság lenni, talán nem ártott a világnak ez a rémület.

A végtelen hirtelen megalvadt horzsolás lett,
Sokféle száj nőtt a falakon, visszafelé körben,
Déltől mostanáig csak hittem, elmúlt és újra jön,
A szemek körül só rakódik le, magányunkba ájul.

Olyan rég, olyan veretlen, egyszerre árva és kék,
Legtöbb vonása kedves, vagy gyűrt ruha, mint
Vélt koporsó sötétlő csillogása, almaszagtól
Kopott, kedves puha ágyon, szendereg ha kell.

Borongjon ez a csend, ha ütve ormótlan bábot,
Egyet még - a könyvespolc szélére: rejt a nesz,
Mely magában dühödt üvöltést bogoz szüntelen,
Miközben mosolya a megfeszített ágyékvizem.

Halántékon túli világok sokszorozott gubói, kitin
Vagy fémre szőtt zománc - egyben a sötét zálogok,
Az idő - itt, olyan hártya, akarva közeledik, tart.
Fognám és közben hullám hajdomb, elvesztél.

Pillanatok parancsba, ha kérném csak aláfog,
szótlan fittyet, két tátogás közt arca helyén
Csak csontok élnek, adná magát mint kiforrt
Sebből a bánat közvetlen csend-akarat éle.

Éjek pompása, egyetlen tér, ismerős hang,
Ahogyan átkapcsol, érből haragba, dombok
Szinusz törvénye, ebből csak szánnal éjfele,
Öcsém szőkés tincsei közé a halálból látok.

Egyetlen fal, romlott gégecsövek kemény
Pórázai, vezetnek magam ölemben misztika,
Közelebb vagy, egykét formázott szem széles
Sétaút rólam mentett derűje feled mielőtt van.

Számomra az egyik legérdekesebb dolog a jelenlegi koronavírus járványban az, hogy a hozott intézkedések és azok következményeiben kicsiben megfigyelhető, hogy mi történne akkor a globális gazdasággal és pénzvilággal, ha a gazdaság valódi önmérsékletre kényszerülne és véget érne a korlátlan és parttalan fogyasztás.

Szinte minden azonnal - napok alatt megsínylené a lassulást, vagy az átalakulást az ipartól, közelekedéstől és a taxisoktól kezdve a trendi kézműves söröket gyártó cégeken át a turizmusig - ugyanis a gazdaságnak szinte minden szegmense ugyanarra a néhány alap"rugóra" működik: olcsón kitermelt nyersanyagból, minél alacsonyabb bérköltség mellett, olcsón silány és eldobható minőséget produkálni és látszólag olcsón (valójában persze nem), de nagy mennyiségben eladni, vagy pedig jobb nyersanyagból, több hozzáaádott érték mellett brandet épiteni, divatot teremteni és a felépült márka és mítoszok mentén magasabb áron eladni.

A koronavírus terjedése miatt meghozott intézkedések kicsiben modellezik azt, amit a felmelegedés és a globális klíma és természeti katasztrófa megállítása érdekében meg kellett volna hozni már régen.
Egészen elképesztő, hogy mennyien elhiszik, hogy azok a nevetséges intézkedések elégségesek, amelyeket eddig hoztak a klíma és természet védelme érdekében (pl. az utolsó EU-s intézkedéscsomag, ami 2050-ig akar változést, hahaha) - valójában persze egyetlen politikai erő sem képes megtenni a szükséges dolgkat, hiszen már egy vírusfertőzést megelőző intézkedés-csomag is megroppantotta a gazdaságokat, felszínre hozta a primitív kapitalista gazdasági modellek árnyoldalait, amelyben ha a zabálás akárcsak egy pillanatra is megtorpan, akkor szinte azonnal tartalékhiány, tőkemenekítés, elbocsátások és bizonytalanság kezdődik, utat engedve a modellek mögött meghúzódó kapzsiságnak és megnyitva az utat olyan dolgok felé, amelyeket ma elképzelni sem tudunk: harcok, háborúk, gyilkolás.
Az elmúlt napok eseményeiből szépen kirajzolódott az a kép, hogy a kortárs gazdasági modellek egyike sem lenne képes megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket meg kellene (kellett volna) hozni ha túl szeretnénk élni a saját magunk okozta ökológiai katasztrófát és meg akarnánk menteni a bolygó bioszféráját és benne a jövő generációkat. Erre az emberiség nem képes, de persze azt hazudjuk, hogy igen.

Szép volt ez a "főpróba" - vagy modellezés, látványosan bemutatja a valóságot és előrevetíti azt a szomorú jövőképet ami vár ránk, és szerintem bizonyítja azt, hogy mindenki, aki bármiféle valós, komolyan vehető intézkedésekre számított a természet, klíma és a jövő megóvása érdekében az valójában csak önmagát csapta be. Ezt a gazdaságot nem lehet megváltoztatni, mert a fundamentumai ellentétesek mindennel ami egy valóban fenntartható gazdaságra lenne jellemző. Amíg lesz egy csepp olaj, fa. fém és egyéb nyersanyag a bolygón, addig ez az egész csupaszmajom-rablóhorda folytatni fogja a zabálást és mindent felzabálva törtetni fog előre - persze csak addig amíg ki nem pusztitja magát, nincs megállás és nincs kiszállás.

csak a párnákat figyelem,
fehér hómezők hajszálakkal
bevésett pólyakéreg, szeletelt főldfok,
a jelenések könyve egy ferdén bekötött
sárdarabka előtt térdel, talán kielégít,
odabent van kívül minden, csetlek
és elbuktam, üdvözlégy redőny,
mögötted a pofája valaki-nek
alakváltó örvényszájú az égalja
haloványszürke közelképe benyomás,
előttünk terpeszállásban ürítő
képgépek kopácsolása megköti
a rigók véletlenbarna lábszárát,
vélek rólad, mely lehet itthagyott
búd, eltökéletlen perceim szívmegállt
borzas veteményese, öled valójában,
ha lehet így nevezni a nemi szerved,
amennyiben túl leszünk ezen,
gyötrelem valék hozadékunkban,
gyalogvást hagytam magunkba
hajlani azt hajlékunkban, véges
álmot, hajtogatott maradék embert,
fekélyes fehérség-szél, ahogyan
néztelek a vánkosodon. A fogaid
mosolyba rakódtak dominósorban,
párduc lettél melegítő mintázatban,
egy újraköltött isten haragja,
alvadt parázs vagy vakkantás
csak erszkedj a félig emészetett
hasamban. Kátrány hajadat
figyelem, a mobilod félhomályt
világít az arcodra, susognék
ha lehetne még marék, szororsan
ne maradjon semmi fontos
ebben a derűs pokolban, mely
csecsnyalótól a félhalottig
akaratvezérelt és csakis ebben
a parancsolatban létező,
kicsit ordenáré, dfgsdgsgsdgs dfsáéldf
kéretlen boy, yeahboy, valahol
szomszéd, talán a felső
aprókat zörren ahogyan elgurult,
ennyire értelmetlen szóekék,
a szemetesek kinézik a leg
világosabb hamvas holdat az
égről és megerőszakolják, egy
fekete árny a szekrényből, még
gyerekkorból maradva, beleket
eszik reggelire. hűsítő halálritmus,
tornáztunk rá, elhanyagolt
szülés, véres petéket ellett
a három márványcombú déda,
látomása van a póknak a sarokban,
porszívócső végzetről, egyenként
leszakadó lábakról, nézek rá,
meg kellene menteni, újra
a párnáidon sétálok, havazik,
ezerkilenczsáznyolcvanhét van
öcsém szőke tincse kikandikál
a sapkája alól, minden hófehér
körülöttünk, a kert végi
akác-sor szürke kolduscsoportra
emlékeztet, nagy pelyhekben,
felnézek az utcai lámpára,
narancssárga körben narancssárga
hóvállak, a hólapátok hangja,
vastagabb ha fából van, fémesen
visongó ha lapát, íze van
a levegőnek. másik világ,
másik világ, így ringtam
alaktalanná a jelen élkgj él7
égető szemeit. A tányérra
cseppenő vizet, és a vágyat,
hogy egy ugrással befejezett
tény legyen minden, ami
eddig volt, vagy úgy hittem.
hogy van.

két hely, szorosan fénylő erkély

csintalan volt, haragot evett és

újraélem a számosságot, alvadt

szem-vérem, karokba botlott, ső

ső, aludhatnék omlandó vagy vélt,

alagutak nosztalgiája, összevon,

veled haljak, sok vagy középre,

derékszög alakféreg a láthatatlan

morfolódott mennyhalál, aludjak,

sötét paca legyél szemszögben,

a vésett mélyén éhhalál, baszgold,

ostoba erőtlen verőér tapaszék,

elfogta elvérzését énnekem, dal

dal, sky, sky ordenáré egyenhal,

ál alatt liffegő csontszellem agg,

kivertem neked. Élénk dögderék,

csuprokban elébe hordott nyák,

aludj még borzas, te egyennyár

rádszórja, ezerszeres, alakvulla,

droghma mulla, dremm, fár vég,

szart keringőz mennyek közt,

kecses velé, vájja vél és érkező,

darabokban termő szikláva rév,

kemény erekből ha kell, értem,

maradva barangol reményketten,

éjjel-ablakra vésve a kételyt,

aludhatnék drága, alakvalló

osztható égve táncoló cérnaember

töredék jellem. felvágott vénád

holdakat szoroz kettővel, valé

drága búgás halálomból párna,

kövekkel kirakott ébrenlétköz,

aludjunk körötte: közben csak

némaság és szorosan elföldel.

Két tükör nézi egymást,
a redőnyön túli világban
falombok folynak rá az
autókra. A szél hangja
elnémítja a madarakat,
a szellőző olykor csap
egyet farkával, ilyenkor
félni szoktam a dolgok
jellegétől, mert bár adott
élettelenségüket tagadja
a szél, létezni akarnak,
táplálkozni belőlem,
árnyékként vicsorogva
támadni. A csempéket
számolom, túl fehérek,
mindegyik homlokom,
négyzetbe vert rabság,
hűvös leheletük matt
buborék tört fényben,
és mielőtt vége, most
először megszólalnék:
csipegessétek ki
szememből
maradék fényt,
vagy hagyjátok épen,
csak ringok odabent,
az ismerős sötétben.

kicsavart nap, filléres eső és nyugalom
a saját vértócsám szélén napoztam, az
északi szél vörös jégkása habot vert
belőle a kövekre, minden buborékban
másféle mosoly tekereg, mint gyufával
megkínzott hernyók, és a csillogva
mohó gyerekszem, mint kínjait lesi,
öröm nélkül, csak a tudásnak hódolva,
kívülről magamban, sebeket túrva.

A padló rései óramutatóként
libegnek előttem, az elhagyott
folyópart térközzé gyúrta
a sötétkék pulóveresek arcát.
Felsétálok a közeli hullámok
legmagasabb pontjára, a viaszos
holdfény isten halott arcát
karcolja a vízcseppek kóbor
rajára, az emberek ezzé és
azzá változtak, én leszek ők.
Fontosságainktól megfosztva,
tetemre puffadt légbuborékban
rajzunk, alávaló bogarakként
sötét foltjaink bolharések,
takarásban a hűvös hústövisek,
farkakat növesztenek bőrődből,
amit csak vágynék - ólompárna,
alakra váltott légcsőrák réme,
a folttalan jövő szélütésre
átváltott agóniája, lelket
spergető, merengő, vagy
sátán öklén pörgő órapörgencs
megalkuvása karcol, fedett
lárvafészkeink, pontatlan
dulakodásaink, alábbhagyott:
ha idenéz, szombati tavasz,
késünket élező: volfrámba
csomagolt balettcipőd, olyan
vörösboros magány, elhagyott
combközép a véna felett: Nap,
kikelet a februárban, hagyaték
és lárva arcod a járatok
fityegő alkar erdeiben, szűkolő
amolyan, elhagyatott apám,
mondom és kimondom, de nem
merem, hagyom a poklot lefolyni
nagyajkad reszkető csőre előtt.

Képek eszik ki a szememből a kéket,
félhővé változom, innen figyeljelek,
ha megforgatom az eget, mint homokórában
zuhanó szemek, helyet cserélgető istenek,
mert onnan nézve az élet és a szemlélés
ciklikusan ismétlődő remény. Karjaimban
magam gyermekét ringatva, jégkockákba
dermedt tenyered, orrlyukaink a levegőt
vörösre fújják magunk húsával, utoljára
megfigyellek; hajnal voltál, vágyad mesébe
kezdett, aláveszett: Kronosz falta kezdet.
Ettől a vonaltól, minden nap hangod
rétege sírfedőm, távolképek szolgája
a merengés amonnan - nyugszik percnyi
végzetében, ismétlődve árnyal és satíroz,
fülemben az ereim helyett tántorogva,
ugyanaz a ritmus, szemhéjaid izomtónus
kolibriszárny verdesése, engem képzel;
kislányunk leereszett függönye mögé,
újraélesztő végtelent fogas sínek közt
tátogó húscafatok rajzolt szájába,
szívet mázol nekem a végső köszönet.

Árnyék vagyok a nappali
falára szóródva, sötétebb
sziluettem szürke magánya,
kopott csengőm időm nyakában,
fényt hantol hideg síromba.

Karjaim esetlen bábozások,
szemközt a fények régi ablakok,
figyelsz engem az odaátból,
régvolt időmben minden perc
sok év nálad, egymást álmodva.

Rétegeket kapcsolnak be csendek,
eltévedtem, mint minden nap,
sorsunkkal magunkba láncoltan,
a múlt faodvában létezünk,
világunk közt vérdrótos határ,
ez a létezés ugyanaz a seb.

Hajdani mozdulataink illúziója
halott gyermek-testet rügyezett,
utazni próbál felénk a lét szépe,
gondolataink jegébe dermedtünk,
érezzük régből fakadt könnyeinket,
köröttünk a vákum énné változott,
ölelésünk selymébe bújva könnyzett.

Bocsánatkérés a jövö nemzedékektől I.

Az egyetlen esély a bolygó bioszférájának a megmentésére, ha azok, akik képesek értelmezni a tudományos eredményeket és felelősséget éreznek a Föld élővilága iránt fellázadnak. Muszáj lesz lázadniuk, ez hamarosan szükségszerűséggé fog válni, mivel a jelenleg uralkodó generációk nagy többsége egészen egyszerűen nem is érti mi a baj azzal az életmóddal, kultúrával, gazdasággal és életszemlélettel, amelyet a bolygó erőforrásait birtoklók rendelkeznek. Az én generációm és a nálunk idősebbeké csődöt mondott minden téren, az újabb nemzedékeknek egységesítenie kell az emberi fajt. Valaha egyetlen emberi közösség létezett, jelen tudásunk szerint valahol Kelet-Afrikában váltunk emberré, majd innen évezredek alatt szétrajzottunk, törzseket, városállamokat, országokat, szövetségeket létrehozva, a nyelvben és bőrszínben beállt változások elválasztottak bennünket, zászlók, himnuszok, királyok, nemzetek és szövetségek mögé bújva az emberi faj milliónyi kis részre esett szét, az erőforrások egyre nagyobb mértékű fogyasztása, az erőforrások feletti uralom és a hatalmi harcok hosszú láncolatai a mai napig tartanak. Az emberi civilizáció ma röhejes, az értelem és tudás figyelmen kívül hagyása jellemzi, a fogyasztás bűvöletében és az önzésben elmerülve felél, kihasznál és elpusztít mindent a bolygónkon.

Az új generációknak el kell hagynia majd az idejétmúlt, mesterséges kreálmányokat nemzet, ország, vallás, törzs, nyelv stb. ezek nevetségessége ellen fel kell majd lázadniuk, ahogyan a vallások permanensen jelenlévő, kártékony hazugságait is végre le kell majd zárniuk, és meg kell szüntetniük minden jelenleg meglévő politikai rendszert annak minden korszerűtlen és igazságtalan elemével. Jelen állás szerint az emberi faj ugyanis nevetségesen alulteljesit a saját értelmét tekintve.

Az új generációknak bátornak kell majd lennie, mert a jelen generációk hazugságai olyan mélyen vannak belevésődve a kultúránkba, hogy csak nagyon hosszú és eltökélt módon lehet majd ezeket megváltoztatni. De muszáj lesz, mert a túlélés lesz a cél. A fiatal generációknak, azoknak, akik ma még csak 2-5 évesek nehéz lesz, mert a jelen huszas-harmincas-negyvenes-ötvenes és ennél idpsebb generációk egy szemétdombot, tönkretett bioszférát, háborúkat, elnyomást, vallási fanatizmust, melegedő bolygót, elsivatagosodott óceánokat, mérgezett folyókat, kiirtott erdőket, elnyomást, egyenlőtlenséget, kapzsiságot és az erre épülő kapitalista rendszerek különféle változatait, képmutatást, önbecsapást és mérhetetlen egyenlőtlenséget hagynak azokra akik ma születnek, vagy alig néhány évesek jelenleg.

Nekik kell majd fellázadniuk és elsöpörniük mindent, amiről a maiak azt hiszik fontosak és szükségesek, az egész emberi civilizációt és az emberi fajt is teljesen át kell majd alakitaniuk és mélységesen szégyenkezve írom azt, hogy a saját korom ebben semmit nem tud segiteni nekik, mivel a jelen generciók nagy többsége fel sem fogja, hogy minden dolgunk - a politikai rendszereinktől a gazdaságon át a vallásainkig: csődöt mondtak és újra csődöt fognak mondani egészen addig amíg a jelen harmincas-negyvenes generációk ki nem halnak majd.

Ha lesz jövő, ha a ma (és a közeljövőben) született gyerekek megérik a huszonéves kort, remélem nem követik majd el ugyanezeket a hibákat és lesz bátorságuk ahhoz, hogy a jelenlegi emberi kultúra minden alapkövét a gazdasától az államformákon át a politikáig és vallásokig kidobják oda ahová valók: a kukába. Remélem igy lesz és remélem meg tudnak majd bocsátani nekünk azért, amiért ezek a mai emberek csődöt mondtak és elégtelenre vizsgáztak emberségből, okosságból és kíméletből. Ez egy könyörtelen, képmutató és aljas kor szülte néhány sor, amelyet a saját szomorúságom iratott le velem, a tudomány és a művészet az a két dolgunk, amelyre talán kicsit büszkék lehetünk, remélem ez a két dolog megmarad a jövő generációinak és erőt tudnak majd meríteni belőle ahhoz, hogy átalakítsák az egész emberi civilizációt.

ha olyan lennél mint az a sárga fény,
a lombok mögött sütő neonpárna, okker
didergés a lét újjászülető arca felől,
keresnélek vakon tapogatva, mint álca
és szagolnám valóságod, könnyes báját,
derűs bánat fetrengő árnya véges öröm,
látszata és tapintható félszeg imájának
újkörei fölé; adnék bármit, kérni mint
ha, akarná akarat kormos szíve kötél,
fityegni rajt díszként, csókolni szád
ameddig a tudat hagyta: hosszan álom
egyetlen apró mintázat az ami élesztené.

a fények ma kialvatlanul
törölgették páráikat,
elmerengtem feletted,
halott voltál, nem figyeltem
az árnyékleveleket,
szorongós lélegző párák,
alkarok a morzsákból,
olyan aprók, belőttem
amit kellett. telehintettem
a csöveket hópelyhekkel,
alááálltunk: érvérzés merészelt,
fékbőrt csúsztatott hamvas
zsíralkarod és penészes szájhegem
fölé, csurgós és nedvedzett.
Egyetlen szégyen, csók
a szőnyegen elérhető
múltcsapda felé,
amott mosolyogsz,
ez fertőzés-féleség,
ilyesmire szoktunk
elaludni. A vég egyetlen
kacskaringó, elhamvadt délután
és erre riadtam, minden tárgy
személynevet kapott
és üzent magának.
Ünnap van a bugyikban,
az ajkak közül zászlók
lengedeznek dél felé,
körbeállták őket
és a pénztárcájukkal
integetve becserkészték
a magány felett
terpeszkedő vén bölcset.
"Quam quidem expulsionem
significat exsufflatio."
És tovább a vénuszdombok
sárgáskék didergése
közé. Cratylus dialógusai
székletmintát jelentenek,
sapkámhoz kapva,
orrtágulás és két
főre kivetített vérhuzam,
aludtam és részeged
lettem, többet és kevesebbet,
kegyelmet és újra kegylemet.

a fények, elfedték hókérges
alkarod ridegét, körbenőttelek
és csókoltam, ameddig a könnyek
nem fűztek létraszemeket
a fal mellékéhez. csend a
légzés töve, csend a virágok
elszikkadt mája,
olyan részletes álom,
kérgek rétegei közt az egyetlen
alvó; többségi melankólia,
ahol a mészárosok és áldozataik
ugyanzzá válnak, és egyetlen
üdvözléssel lefedik az egész
törvényszerűséget, a kapzsiság
és túlélés máját formázva,
anyaméhben dalolva, egyszerű,
késő délutáni felhőfoszlányokból.
Félúton a részegség,
úgy láttatja magát
a jobb-felőli mérges
álom, mintha az, azok,
ezek az ujjak magamról gépelnének.

egyefelől túléltem
az elmúlt néhány percet,
másfelől azt kérdem,
hogy minek? a nappali szürke
szőnyege apró lényeket rejt.
a bárszék ezüstös alátéte,
mint egy ufó korongja,
visszatükrözi a saját
méregtelenített mosolyomat.
görcs lenne, ha hagyná magát
a gondolat sokszorozódni,
a kialvatlanság régbűjt
vinnyoga, alvakar,
esztelenférge, maggábavaló
trágárságkérget püföl
a mérhetetlen feleselés
újabb és újabb szabadsághatnékvoltam
én, voltam én, kirohanok
a ház elé és rágyújtok
a kora délutáni januáreleji
Holdra. akarnék veled valamit,
de a vér vér vér vér
és a kényszer holtpontja
nem hagyja, hogy megemésszem.
Ez hülyeség. Ilyen féktelen tervek?

szabály, kék Camel, Blue Camel,
stout és méreg. úgy basztam
felfelé a hányást, vagy akarhatnék
végtelen forglmat, aludjék
velünk a vagdalék. értelmetlen újra,
fogyatkozna. Hogy tekergés
ezen a betonon, drága kebled
mélyvont hűzna magába,
affelé, holnap régi
szép halmába, talán ha sír-könny
lenn édes kis ormában,
cidrizne rétek meredélyei felé.
Horkolnék édes, álmunkban
és emlékeinkben bukdácsolva
szórnám napalmunkat a bűn
réteglemezi fölé. Ezerélet,
nádszálherceg, füstös macska,
bodros felhőszél, alduj méreg,
aludj remény, sikolyodban
gömbök szórnak félszeg
körhintát rókalyukunk kicsit
röhejes födémei fölé.
Gyermeklázam őrzi a végünket,
újrakzdi, megintjárja,
és hakkant, makkant,
sodor, ahogyan lába-tánca
bírja ezeket a kelletlen
bodrokat éj-ünk feketéi köré.

Szellemek körben kétféle színben
magamra hagyva, marad a leskelődés.
Akárhogyan szólítasz, eperhab maradok
a vérfolyam hártyavákony hullámtetején.
Életben hagyott, hogy megérthessem
nincs semmi bennetek ami értékes.
Odaadta a nadrágját, de előtte
megkért arra, hogy rágjam le magamról
azt a koszt, amely még anyámból
maradt. Észrevétlen háttér előtt táncolnak
emléklegyek halántékom mögött.
Sóhajt szivárog magából, ez az utálat
nyolszögletű bölcsőrése. Rémült képű,
nagyarnőtt rigók, bokrok őrei,
vagy varázslatos tópart öcsém
szellemképével, határtalan érdektelenség,
mely úgy rögzít magához, mintha soha
nem akarna elveszíteni. Jeges szellőt
köhécsel magából ez a délután,
ha adna innom, hogy újra részeg lehessek,
öntudatomat sarát a házfalakra kenve,
naplementét rajzolva, koporsókat vetítve,
melyekben az emberek puha molylepkeként
átvészelhetnék a telet. A bank felé,
a Saint Peter's tér mentén folyó
organikus szövet, nyákban lépkedve,
magamhoz öleltem a józanság
kókadt emlékét. Ez a csodás,
ősrégi mocsok, amelyet "emeri"-ként
szoktak mutogatni, a bazárban megszorult
olcsó hamisság, az értéktelen
delej újraélése, a virtuális elélvezés
és gyilkolás szemezgetése, minden vétkem
egy újabb folyamatábra, a magábanvaló
érdeklődése a jóravalóság megszülése
felett, a szülők és kölykeik
ismétlődő végzete, a zabálás és szaporodás
közti csoda-paradicsom kótyavetyéje,
a derengés érdes szegélyű himnuszai,
melyek lágy kora januári szellőként
fújnak át rajtam, kisugározva a felhők
mögött lappangó sarlóhold felé,
a saját halálom felett érzett végtelen
öröm és a rémület ugyanezen
krónikus betegség felett,
áldás a szembejövő peték és álmatlan
északák közönye felett,
csak pókomat sétáltatom köztetek,
egy árnyék mint ti, éppenúgy
magányába csavarva. A váratlan
jelenések új könyve, megrészegíti
a múltból itt ragadt szellemeket.
Álmunk felett őrködő kultúrszondák
fogadhatatlan rögzítőszegei Krisztus
tenyerére erősítnek. Végre elhalkult
idebent a sziszegés, a délután belemerít
abba az akváriumba, ahol egy puha
pléd és két vánkos kisgyermekké
varázsol újra és elképzeled,
hogy minden másképpen van
mint ahogyan valójában történt.