Letépett fejű árnyékok túrják a kerítés tövét,
a sárguló lombok felett zsírszínű buborékokatreptet az ősz. A beleim a nyitott ablakon
át az autók közé kígyóznak. Az égbolt inkább
zöld, válaszfalként lebeg köztem és a nem létezők
közt. A napsugarak az örömök felől érdeklődnek,
az önzést tudtam említeni, nameg a túlélést két
üres időpont között. Itt lenne még a félelem is,
esetleg a belső szervek ütközetei - de ezek csak
fogatlan hiátusok a pontos definíciók sorában.
Eközben a túlélési vágy rétegeket épít az elmúltak
fölé, ez a szomorúságok öniróniájának kecsessége:
ő nevet, én hallgatok. Csak a zajt kedveli. A csend
ijesztő. Túl sokat kérdéz, a válaszok felett pedig
mosolyog. Nincs titok, szekrények mögött élt
alattomos bújkálás, a napsugarak körbofonják
a bokrok derekát, a leveleken ülő nedvek csillám
nyakéke önakasztás, és így újra maradhat a félelem,
az elrejtőzés gyönyöre - ez az egész, életnek
nevezett, vánszorgó pokoljáték ma újra győzött.
(St Albans, 2020. okt. 11)
No comments:
Post a Comment