képek, betűk

Kérlek, hogy légy alma,
zaj a látszólagos rendben,
hogy maradj még,
vagy dögölj meg,
karmolj egy keresztet
hunyorgó szemeimre.
A fájdalmas rágódások
végtelen sorát is szeretném, 
és a megnyugvást,
természetesen. Vagy inkább
a folyamatos püfölést,
figyelmet és halált,
minden órában mást,
mással és más képében?
Szeretném ha nem félnél,
majd pedig ha kérem:
rettegj, ha nincs mitől,
addig keresem, amíg
nincs benned. Adj levegőt,
csókolj nap-boholy pókokat
a számba, daráld le
a múltamat, és amikor
megpihensz és vége,
kígyód helyett
sziszegj, közben az altájt
tépdeső, hosszú karmos
kézvégeken, lemetszett
sárkányfej virágmezők,
vörös kárhozatfényeket,
szuszognak vállaid mögül,
ez a régi történetek unalma,
melyekben szörnyek
és angyalok éltek
a valódi bűnösök
és jók helyett.

Kérlek, változz hőssé, 
szívben lopakodó gyilkossá,
büntetve tudnom kelljen,
becsületes holdkóros énem,
miképpen halt lassan
elvek szutykos habjaiban,
hol éneklő pálcika bogarak
fekete kockákat vetnek.
Üvöltés józanodással,
olyan szöglet felé,
ahol nem a pénz
az egyetlen jóisten.
Lehetnék ájtatos, szende,
kéjelgő vagy lusta,
zabálj, koplalj,
kirágva magamból
a maradék aggódást,
a lélekről szóló hazugságokat,
a hitet, a kételkedést
a folyamatosságban,
ledöntve az emberi
felsőbbrendűség mocskát.
Hiába. Nem történt semmi,
sem jutalom, sem büntetés.
Csak kérlelhetetlen
törvények, ember nélküli
őszinte magány.