képek, betűk

a fények ma kialvatlanul
törölgették páráikat,
elmerengtem feletted,
halott voltál, nem figyeltem
az árnyékleveleket,
szorongós lélegző párák,
alkarok a morzsákból,
olyan aprók, belőttem
amit kellett. telehintettem
a csöveket hópelyhekkel,
alááálltunk: érvérzés merészelt,
fékbőrt csúsztatott hamvas
zsíralkarod és penészes szájhegem
fölé, csurgós és nedvedzett.
Egyetlen szégyen, csók
a szőnyegen elérhető
múltcsapda felé,
amott mosolyogsz,
ez fertőzés-féleség,
ilyesmire szoktunk
elaludni. A vég egyetlen
kacskaringó, elhamvadt délután
és erre riadtam, minden tárgy
személynevet kapott
és üzent magának.
Ünnap van a bugyikban,
az ajkak közül zászlók
lengedeznek dél felé,
körbeállták őket
és a pénztárcájukkal
integetve becserkészték
a magány felett
terpeszkedő vén bölcset.
"Quam quidem expulsionem
significat exsufflatio."
És tovább a vénuszdombok
sárgáskék didergése
közé. Cratylus dialógusai
székletmintát jelentenek,
sapkámhoz kapva,
orrtágulás és két
főre kivetített vérhuzam,
aludtam és részeged
lettem, többet és kevesebbet,
kegyelmet és újra kegylemet.

a fények, elfedték hókérges
alkarod ridegét, körbenőttelek
és csókoltam, ameddig a könnyek
nem fűztek létraszemeket
a fal mellékéhez. csend a
légzés töve, csend a virágok
elszikkadt mája,
olyan részletes álom,
kérgek rétegei közt az egyetlen
alvó; többségi melankólia,
ahol a mészárosok és áldozataik
ugyanzzá válnak, és egyetlen
üdvözléssel lefedik az egész
törvényszerűséget, a kapzsiság
és túlélés máját formázva,
anyaméhben dalolva, egyszerű,
késő délutáni felhőfoszlányokból.
Félúton a részegség,
úgy láttatja magát
a jobb-felőli mérges
álom, mintha az, azok,
ezek az ujjak magamról gépelnének.

egyefelől túléltem
az elmúlt néhány percet,
másfelől azt kérdem,
hogy minek? a nappali szürke
szőnyege apró lényeket rejt.
a bárszék ezüstös alátéte,
mint egy ufó korongja,
visszatükrözi a saját
méregtelenített mosolyomat.
görcs lenne, ha hagyná magát
a gondolat sokszorozódni,
a kialvatlanság régbűjt
vinnyoga, alvakar,
esztelenférge, maggábavaló
trágárságkérget püföl
a mérhetetlen feleselés
újabb és újabb szabadsághatnékvoltam
én, voltam én, kirohanok
a ház elé és rágyújtok
a kora délutáni januáreleji
Holdra. akarnék veled valamit,
de a vér vér vér vér
és a kényszer holtpontja
nem hagyja, hogy megemésszem.
Ez hülyeség. Ilyen féktelen tervek?

szabály, kék Camel, Blue Camel,
stout és méreg. úgy basztam
felfelé a hányást, vagy akarhatnék
végtelen forglmat, aludjék
velünk a vagdalék. értelmetlen újra,
fogyatkozna. Hogy tekergés
ezen a betonon, drága kebled
mélyvont hűzna magába,
affelé, holnap régi
szép halmába, talán ha sír-könny
lenn édes kis ormában,
cidrizne rétek meredélyei felé.
Horkolnék édes, álmunkban
és emlékeinkben bukdácsolva
szórnám napalmunkat a bűn
réteglemezi fölé. Ezerélet,
nádszálherceg, füstös macska,
bodros felhőszél, alduj méreg,
aludj remény, sikolyodban
gömbök szórnak félszeg
körhintát rókalyukunk kicsit
röhejes födémei fölé.
Gyermeklázam őrzi a végünket,
újrakzdi, megintjárja,
és hakkant, makkant,
sodor, ahogyan lába-tánca
bírja ezeket a kelletlen
bodrokat éj-ünk feketéi köré.