képek, betűk

A padló rései óramutatóként
libegnek előttem, az elhagyott
folyópart térközzé gyúrta
a sötétkék pulóveresek arcát.
Felsétálok a közeli hullámok
legmagasabb pontjára, a viaszos
holdfény isten halott arcát
karcolja a vízcseppek kóbor
rajára, az emberek ezzé és
azzá változtak, én leszek ők.
Fontosságainktól megfosztva,
tetemre puffadt légbuborékban
rajzunk, alávaló bogarakként
sötét foltjaink bolharések,
takarásban a hűvös hústövisek,
farkakat növesztenek bőrődből,
amit csak vágynék - ólompárna,
alakra váltott légcsőrák réme,
a folttalan jövő szélütésre
átváltott agóniája, lelket
spergető, merengő, vagy
sátán öklén pörgő órapörgencs
megalkuvása karcol, fedett
lárvafészkeink, pontatlan
dulakodásaink, alábbhagyott:
ha idenéz, szombati tavasz,
késünket élező: volfrámba
csomagolt balettcipőd, olyan
vörösboros magány, elhagyott
combközép a véna felett: Nap,
kikelet a februárban, hagyaték
és lárva arcod a járatok
fityegő alkar erdeiben, szűkolő
amolyan, elhagyatott apám,
mondom és kimondom, de nem
merem, hagyom a poklot lefolyni
nagyajkad reszkető csőre előtt.