képek, betűk

Alszom I.

A pincében egy kellemetlenkedő törpével 
beszéltem, megkérdezte: ki eteti a gonoszt?  

Ki véd meg tőle? Csak hümmögött hozzá,
majd miután meztelenre vetkőzött, hurkot
vetett az egyik vastag csőre. Az egyik kezében
a kötelet tartotta, a másikkal integetett,
valahonnan előhúzott egy sámlit, ráállt,

miközben

mindkét lábával egyszerre rugózva, kirúgta 

maga alól. A levegőben még rántott egyet 

magán, 

ügyelve arra, hogy minél hangosabban 

reccsenjen a nyakcsigolyája, búcsúzóul. 

Én madárcsőrként éltem akkoriban, és egy 

kalitkában gubbasztó fürjön át figyeltem

a külvilágot, ebből a szűk börtönből lestem, 

ahogyan himbálja őt a késő esti huzat 

és örültem, hogy kijutott a csapdánkból.

Odakint - mint albatroszcsapat, a táplálékot 
harácsoló hópelyhek körbetáncolták a házat,
a kilencvenes évek múló szénégette püffedéke,
a házunk előtt a zöldre festett zöldségesbódé
hátulján a húgyfoltok, melyeket a hazafelé
tartó részegek rajzolták rá. Ez volt a van.

Amaz pedig a feledés-örvénylő szíve, 

mélyén anyám kezeivel, melyek vékony
műanyag csövekként, vérfolyással
és ibolyaillatú parfümtől átitatottan, 

elmúltak,  simogatás, étkezés-bábozás.

Egy bizonyos bonyolultsági szint felett,
a dolgok olyan sokféle variációt hoznak
létre, hogy úgy tűnhet, mintha teremtés
lenne az, ami valójában csak egy réteg,
vagy egy újabb, pillanatnyi kombináció. 

Ott van az élet. A fogalma úgy csüng
előttünk, mint egy különleges, egyedi 
tartomány, álmodik. Selyem szigetek,

különleges fényeiről, bonyolultságról,

de valójában minden: véletlen leágazódás,

mintha szétkennélek egy papírlapon,

zsigereiddel rajzolnál gyermeteg formákat.

Aludnék, ha csak kérhetném: a végemig,

ahelyett, amiben való. A napos dolgok léte,

ébrenlét erőszakos szemhéjvésői, félsz,

csalsz, mert hazudnod kell, de erőszaktól

cserzett nyelved nem varázsol gyerekké.

Régi fotókat néztem, olyanok voltak, 

mintha megfertőzek volna valamiféle 

kedélyes halállal: a mosolyok fogsorai 

ragadozókká vedlettek, elmúlt, vagy
mégsem, puha sarkak olyan tollakkal
kibélelve, melyekből a akármi épülhet,
vár, ház vagy temető. Nincs közöm hozzá.
Az tesz felnőtté, hogy gyerek vagyok,
nem válaszolok olyan kérdésre, ami
számonkérés. Nem alszok veled és nem
fogom a kezed. Csak az emlékekben 

vagyunk ugyanazon a szigeten, mely 

rég alvad vérrel rajzolt bokrok közé 

múlt és dermedt rajzhegységet növeszett.