erőtlen bőrféleséget esznek zárt ajkakkal szépen,
csendet paskol arcomra a derűs augusztusi mock,
félek, elhesseget magától minden ütleg. szélek
derékba hajtva, akár foltjai a tudatos légzésnek
saját mosoly az emésztőben, anyunál maradt könny
sírján vedlek, itt nincs spekulatív ormánykodás
nem maradnak fűszerek és rendek, csak kopás.
ez a végtelen máladék, a malter pöttyei alul,
szobor a szélből, szűk vágásban, a halál kerülete
hallja, mindent elveszíteni, amikor és ott: kell.
szelíd sugarak körmönfolt sorfala, olvadt morgás
a kiválasztás mindennapos zsaluszemei közül,
egyszerű fénymázga, rajtaragasz akárhogy mentel,
egymás vékony erezete előtt falja. versengés a
feldíszített bitófáért, petyhüdt nemi szervek lomha
piaca, kérő szemeit felhőszűrőkön át mozgatja,
néha billen a tákolék, napok alhasa csüngő meggy,
vértoldalékká szeletellek, sorozat alkonyvágggggg
beszív a délután közben nincs: nedvek alagútja,
kifeszített alázatos és emlékezetes, akár a köpet,
érdet forszíroz és önmaga felfekvésével osztja.
hallom a nyarak örvsömörét, a puncsszagú dögöt
édeskés buborékban, homlóktól az állig csak húzza,
félős szemcsapok, számológépek halál gombjait,
anyum, édesem: csak volnál még öt percre árnyék,
ételem vagy babasapkám a kollagének és inak közt,
a szülés bájos mócsingjaival, apa kotonjával: percek,
a lomha bátorsugarak kékes égaljával egy teknőben,
ahol a puffadt disznóbelek közt egymásba ért ujjak
kajtatják a magasztos istenszagot újra és nappalra,
körömben faggyús szájjal csókot hűtenek koporsónak.
No comments:
Post a Comment