Átlátszó ember-ól kockák falai, árnyaikhoz lapulva, simára dörzsölt bábok,
Szürke köröket rajzol köréjük a morgás, közben lassú rágással emészt,
az álmok paplanként fedik el az akarat csábító szagára tekerődző rombolást,
nem múlik többé semmi, örökbe fagyott gondolatként havazik köröttünk a fény,
a lehetőség a jóra, már csak gyermeteg együgyűségnek tűnő elhervadt petty,
a madarak autókká olvadnak, kábult és fáradt szuszogások egymás oldalán,
a tükörben, róla azt hittük, csak a poklok legbelsőbb ajtaja mögött élhet,
onnan bámul, nárciszokat esőzve a nedves fűszálakkal bevont árkokba,
elmossa a magokat a születő zaj csendes szingularitásból torzult üvöltő ajka,
csak úsznék, ölek rózsaszínű löttyében, örökléttől fertőzött zsírban,
vagy váladékban, nem él ma a többé, nem dúdol pajzsot álmokból halva,
dacos rétegek morbid fiákerében, nem húny elég szerepet valénkban,
csupán őröl, eszik ha élni vél, magasan, mélyben, egyenrezgésre halva.
No comments:
Post a Comment