egyszer néztem ma az égre, felhőknek komotósan görgő füstpalástjára,
nem formáltak semmi mesét, nem néztek vissza kérőn, csak rohantak.
Összeszorítom a szám, szemeim közt mélyülő árkaim báboznak a számmal,
ó, rohanvó árnyak odafönn, szürke tomporaitok mint-volt támadó seregként
menekülnének a múlt elől. Az utca díszlet egymás-ölelésének történeteihez,
kegyetlenségek idők szövetébe tekert közönyös jelen-párjai: most, végül
csak csókot kérve legyintek a régi képen, hagyom, hogy kutat vájjon belém
a múlás, aljamban körökben rebegú vízzel, mint terüljünk egymás mellé: két
tömörebb légtömb a szoba levegőjében, alig térve el az áttetszőség
kényelmes álcájától, hangom könnyet törölne drága rétem fűszálai közül,
orrhegyem téli tájat rajzolna combjaid belső vásznára, minden hópelyhet
egy erősebb nyomással ragasztana fel, lenne ház, szánkó és utcai lámpa,
csizmanyom, fehérben vércsepp, hűvösben tamtamozó koragyerek buborék,
ajtó nélkül hagyott szobánkban a komor lélek miközben haragvó ritmust
diktál erejének minden kövével, rámhúzza a paplant, ellopná a merengésem,
hogy elmenj, vagy a gyomromat maró örök hallgatásod rémét egy szőke
marionett gyilok köré szője és mindkét karom csak előre-hátra libeg, ujjad
emlékeit rágom, benézek az ágyam alá, talán az árnyak hagytak
valami rést amin átlátok a túlra: nem tudom a tér minden zugát átélni,
csak megbújok itt: átfogom képed és meghalok válladon néhény percre.

a zajok közt a sóhaj, szünetvirág pergő álomdob,
rigmust teker csuklója köré az éj, s mint hallanám
tőle a lágyra szétkent vágyakat, hogy itt volt
veled és őrzött mint régi sebek a repeszt, dobol
macskás bársony talpával, miközben dörgölné cimpáit,
azokat az árvákat, hogy így adjon ütemet az egész
veretnek, dú-dú és sötét ballont húz köréd magánya,
vedlene a tapintható, az árnyéktalan fal szemközt,
az idővé váló, pillanatnak öltözött kéretlen belső,
a sápadt fasszá képzelt nyűgös remete, hogy van ő?
a kicsiny rosszak naggyá szövője, hozzád illeszkedve
próbálja a harapás helyét, illően biccent, hogy
féled-e? vagy olyan bátor? hogy kinyisd a szemed,
ha egy halk szobában ringat a kényszer, melyben
ernyedt csonkká fájdulnak a végtagok, éket ver
alájuk a röhögés az utcáról: a hajnalok elcsikkadt
sikolya döbbenten magára forraszja a lepedőt, egy szem:
tán én, vagy másból hagyta itt magát a bánat, de
mint a vagy-jel, reményt sóhajt és áttáncol
előlem méhedbe, s itt, elbújok. Néztem képsorod,
volt-idő, te, igen a fáratdságod, álmot pöttyent
homlokodra, ásít, majd nézek és lefolyik a falakról
a bőr, az a képtelen vetület a csillagokkal, van
játék és még mikor csepeg, tátott vedreket szájnak
álmodva teríti melled között a vágyában síró,
magát hullazsákba csúsztató utolsó képzelet. Élni,
mint hazudni kegyből: ocsmány kis gyáva bogár,
körmönpattant szürke foszlány, és karolni, órákra
vissza a délután homállyal árkolt szűk keblébe,
hangod mellettem kupurgó szelíd akaratába, nekem
itt suta imám vagy. Átfoglak és csak a csss, hogy
emlékből táncoljon ez a két kicsi, béna inga, saját
részegsége szégyenében: képzeletben kapaszkodva,
álmodhoz képzet-tapadva - vigyázban elpihenjen. jóéjt.

valamelyik tájban benne érzem arcod, ligetszép
magányában szunnyad, fájni készül mint mosolyfelejtő
ágvégeken a fáknak szíveit simogató rügytündér kellem,
jégmadár színű égszövetbe tekerve, vagy-jál szép hattyúm:
sírócska: tán holtan volt ébresztve, alak nélküli hajnal-ébrem
körötte mint légzi a fújást, amiből értő szó tágul a miértek
vadóc kornyikálása zavarva táncolja felhígult ondó-nedvét a
pamacsolva megszépült ezerkettedik világajtó piszkos
körömágy kertjében, hogy minden fejből tulipánt kanyarítva,
kínt tudjon szürcsölni a karókra feszült volt szépek és
hajdan erők szép izmos testükkel hódító mélyek, valakik tán ott,
abban a térben, hol sár a vérben, mint a fentekben énekvő
dalokból enyhet kerítő édes jégmadár, szárnyával vagy és és
szemhéjat formál homlokom fölé, hogy szememből habot verve
úgy ébredjek mint lennem kellene: és csípőd a márvány, a
hótájból bogyorodó hegycsúcs, hogy számhoz érne: és a
halott testekből csorgó nedvek: mint én azokat, ők is elfelednek,
lassan visszamálik a jelen, hogy mi: velem-veled: ölelve ébredjen.

nézek a szépbe, távol boldog-bodor lebegés, voltunk visszakanyarjai egymásnak,
könnyű utakat ellökve: járatlanért, fájdalomban égő, reményköpő vágyak -
mint dalt fakasztanak, éjben kolompoló remegést adnék, és félem: hogy rosszkor haraptalak,
kuncsorognék: csókod után, A sóhajtó őrült-itt, bizonytalan toporogsz előttem,
homlokodra szám hűvöse mint bocsánatért bőgő téli táj: lehelve vágyat, gyermek-kacajt
mint vég nélkül simogatás: megnyalva ujjaid újra és megint. felnézel. tükreid: a két
csendes tengerszem, bennük merülök mint mélybe pörgő ólombohóc,
a csobbanás után maradt körökből szelíd szemed játékos, könnyed, pajkos: szív-köved alul
mélyedben koppanna hozzám, dalt fakasztva, őrült lobbanásomat fújná ringatásért cserébe:
hogy maradjak védőd, most itt: férfid: mint voltam rég nőd, messzi tájban, szakállad
közt a szád mint találtam: édesnek, édesem, hogy megbocsássam: múljon ez is,
és maradjon lelked a mindenem: lélegezni mint együtt két közeli domb: ívükben is együtt
zokogva, hol felhőt, hol patakot rejtve: a világot egymás szívéhez igazítva, magányos
lelkem mint búja üti: odahajlít válladra a remény, ölelésben a pillanat
széttépett kerge vidám pislogása, mellemre érintett szép homlokod: az a
drága: mint rejti mosolyát halam-kincsének,  együtt
gyönyörű források partján, végtelen könnymezők
magunk mögött tág sebek záródjanak kagylóként
tengerfenék és egek közé: egyetlen sétába, sóhajba sűrítve minden dolgunkat.

álmod gömbjeihez sétálnék, áttetsző foltként
keringőzve velük: megsimogatnám a történeted burkait,
majd a fehérségből kibújva beléjük zuhannék,
hogy megszüntetve a valóságnak ezeket a makacs
gátjait: hozzád átjutva, szobádba bekopognék,
álmodban az ajtó felé rohannál: nyakamat karolva
lehúnyt szemekkel kézen fognál, álmosan körbevezetnél,
mögéd heverednék, szorosan, te pedig az éjjel csendes
testében mellkasomhoz simulva bújnál helyedre, hogy
együtt hallgassuk az esőt, miközben ezt az érzést
álmodnád tovább, huncut mosollyal fordulnál felém,
orrom arcodon végigsimítva kutatná sóhajaid:
a távolság elgyengült, rossz emlékké zsugorodona,
mutatóujjammal körberajzolnám a szádat és te
egy pillanatra felébredve: kinyitnád a szemeidet és
zokogva kapaszkodnál, hiszen tényleg ott lennék,
sírni kezdenénk, mint odakint a zivatar,
közben mosolyunk és csókjaink egymást kergetnék,
szempillámmal homlokod csiklandozva: csak nevetnénk,
szemedbe merülve mélyedben együtt keringenénk,
azután kérném, hogy minden éjjel álmodj ide engem
és egy mély sóhajba burkolt szemhéjpuszival elköszönnék.

jó lenne tudni, hogy meddig érünk és
honnan kezd a múlt, tagjaink mint növünk
nyújtják felénk égő szemeiket forró és
hideg vállak koccanásából táplált emlék-érintés,
annyi szép tekintet létezhet, élve hagyni őket a falakon,
lemászni a végekre, ahonnét csak lábat lógatni lehet,
szép gyönygök köldökzsinórjára felfűznek minden meghalt szívet,
árnyékok magját emészteni rémült szemeken keresztül, míg
elhasználom a levegőt a halomra hordott ébredés az
ösztönök fehérködös nappaljából átformál bennünket és
ha sötétbe ér a képzet, a haloványan világító beltengerek
és az üresség együtt eszik le rólam a némaság
által nevelt hófehér árvácskákat, földjükben a hangyák
öröknek hitt életüket álmodják, sétáló egymásnak emlékek
levegőben légzés tereken átballagó tudattalan szemlélődés
nem hiszem, hogy álca lenne szemeimben az a szomorú
pillantás: az élvezéstől a simogatásig eltakar bennünket,
csak kutatom az alvás mikéntjeit, felriadtam melletted,
bajuszodat mosolyogva hozzám dörzsölted, egyik arcodról
másikra ugráltam az elmosódott időpatak habos sodrában,
majd kiválasztva a jelennek tűnő síkot, csak hajtincsed
bámultam füled körül, álmodat őrizve hangtalan eszméletem
nyomtalanul fájt bele abba az egyetlen pillanatba, de
elképzelt ujjam simításától mosolyogva felém fordultál,
ezer-képek döntöttek miránk azt a táncot, melyet súlyosnak
találva úgy dalol a létnek nekünk bejárható szeglete
mintha lenne bármi jelentősége annak, hogy melyik
tenger habjában sétálok veled, pedig csak az ujjak egymásba
fonódott simogatása számít, csak az a pont: amiben
le tudom ezt írni: vagy az is mellékes? A gondolkodás
rettegésnek álcázza magát. Nem elég, hogy átlátsz egy
résen, mintha nem fájna eléggé - a rés-őr két ujjal
gyomrába sebet túrva, szétnyitja magát és újabb
nyiladékokat mutatva: nyugtalanság és tömörség-vággyal
vesz körbe. Az írás, mint a gondolat: megszűnő
egyveleget zár össze remegő szabálytalanság
szirmokból, összefonódott árnyékunk mélyre ásna
abban a köröttünk keringő, láthatalan térben, melyben a
halottak csak olyan fura virágok, melyek évekig
nem növesztenek szirmokat: végül pedig egy éjjelen
láthatatlanul virágba borulnak, s ha ott vagy
ámulva körbetáncolnak: s ha nem rettegsz, velük pörögsz
néhány ezredmásodpercre mint egy lehetetlen szellő és
csak halk sóhajban oldott könnycseppek maradnak utánad.

Ez se vers. Leszarom a verseket. A nappali
bútorairól csillogok vissza,
az árnyékok átvarázsolják a hajnalt,
hideg van a reménytől a fürdőszobában,
pedig on-ra állítottam a bojleren a kapcsolót,
kék csíkjaid szőtte sóvárgást érzek: varázs,
a barna cipőm az előszobában nem ott szokott lenni,
talán azok tették oda, akiket nem akarok
látni soha többé: mert nincs alakjuk.

Elakarja a folyosó sarka a nappali
ajtajának a felét, az árnyékok kanapét
reggeliznek éppen, emlékszem hogy tegnap
onnan láttál, vagy én ültem ott --- mindkettő
úgy lehet igaz, ahogyan egy köpés: bármi,
ami végül megjelenik vagy valódinak tűnik, mint
a gátak legfelső betonszegélye,
ahová az ösvényeket építik, bennünk
az eső átfolyó vésete alagsort épít: és átkísér
vérző gyomromból a koporsómba.
Hol reszketnek a mosolyod szélei? az alkonyból
vigyorod örökmaradvány finom szemeid, felső ajkad
vékonyka szege, mint amit csókom sóhajt rá
finom méz-lávával lehelve be.

Odakint májusból szülik a magányt,
ezrek csőrei kopognak meztelen talpként a rózsaszín járdákon,
lantot képezve kegyetlen taposásukkal,
átlépve és megelőzve a közönynek minden csücskét,
kapaszkodok a Temze felé, hasalnék, hogy a vízszintesből
falat képzelve rettegve bár, de túlélni,
zuhannék a szemétkuka felé, amott a fejek felett
égő holdak, burokokban történetek. Szinte minden régi
és a régebbi jelmezek: fájó daganatai, belészállok a falak közt
megfeszülő másnapos omlásba hajlam-állat,
csak néhány perc amíg a szívem leállhat,
mert pumpálni akarat a szürke fényekbe a testnedvet, mikor
felriadtam: körben álltak.

Azután ha végzek a munkában, képzelgek a St Pancras felé
nem akarok mást csak délután lenni, közeledni,
végül nyűgösen öldbe szövődni, hogyan lehetne leírni az
első érintést, megpróbálni a melegséget,
illatot, reszketést és a sóhajt egy gyűszűbe préselni,
vagytalan és remény és mélyalvás és az egész hossza egyetlen
mosoly a bejárati ajtó előtt napsugárpocsolya
váratlan simogatása:
az a fény, talán éppen olyan nálad is,
reggelbe magyarázza tegnap esti meghalásunkat a hajnal.
Saját meghatározását félretolva: kérem szűnhessek el.
Csak egy borostás áll leszek a válladon,
egy kávéscsésze a könnyeidnek: amennyi időm van azt
forró pokrócként fölénk terítve együtt nézzük a bolyhait belülről,
mint egy égboltot: ó, könnyes múlás: valami kibaszott
örök vergődésbe sűrített nem halkuló csendes tánc.

már csak holnap és végre veled
dörzsölni foglak, ahol csak lehet
először a hátadat>>>talán, bár ha
a csók érintésnek számit,
akkor ott kezdem,
szeretek a repülőtereken kóborolni,
nézni az embereket, a kedvenc elfoglaltságaim egyike a szemlélődés,
figyelni a buborékban lebegő, szinte mindig magányos
lényeket: látni a sorsokat, a történeteket, utána visszajönni óceánka: zöld
hullámocskák közül felmerülni, egyetlen melódia,
elkapni a kezed zuhanás közben és
kapaszkodni a fáknak álcázott
integetők homályos szemei elől
kiestem a tágulásból és mintha savba áztattak volna
kicsiny-pontok szelepgőzévé olvadtam,
ha markolod a vállam érzed, hogy ágakból
összetákolt királyfi és a magány: csókvér és
szemtelen időcsavarás:
hol az a comb, hol a rángás: a reptéren mintha
jobban látszódna az árnyékokok a magány,
besüllyed gyermekik és elhagyott
mosolyok egymás szájaiból,
ez se vers, végül is undorodok
a versektől, olyan mintha kiszarnád magad
mások előtt, vagy nyilvánosan
maszturbálnék egy útkereszteződésben,
elnézem a valóságot és lebegek: amikor rád gondolok
éppen íertál nekem: mosolygok és próbálok
levegőt venni: sok a dolgom, dolgozni,
haladni: félelemetes az egész,
mintha nem létezne ez a táj,
mintha ott feküdnék
valahol
meghalva: félig megettek volna a bogarak,
mintha: nem lennék egyik idősíkban
nos, ennyit a furaságokról: dolgozok és
várom, hogy a szemembe nézve sóhajod
vággyal keverve a könnyet
újra arcomba marjon.

egyetlen pislantásba sűrül minden látomás
feszesre zárt szájszéled, végeiken mosolyod
úgy fityeg, arról álmodik, hogy fülem közelében
susogva bújja a nyugalmat, féktelen szerelmem
magára locsolva lilommá nő, nekem-ből adva
légzését a távolság fémes drótjára szívből fűzi fel
a gondolást: halántékomhoz simítva hideg orrát.

Milyen az az állapot, amikor a fül alatt,
az állkapocs mint egy citrom elképzelése,
kicsit fáj és az állcsúcsig egy gumit
feszít a könnnycsatorna és a környezet
érintőleges és mély megfigyelése közti
váltogatások észleléséhez, nem marad semmi
olyan rejtőzködő folyamat, amely a léleknek
hívott, kétségbeesésemben "tudatnak" elnevezett
biokémiai rekaciókat és az általuk keltett
illúziókat befolyásolnák, csak figyelem
körülöttem a sétálgatókat, a fejüket
egyenesen tartókat, azokat akiknek
látszik a szemén, hogy szenvednek valamitől,
a felszínen lebegőket és egyetlen zsivajos,
céltalan masszává töröm magamban a külsőben
ténfergő szellemfoltok: kétlábú megnyilvánulásait,
hogy átszűrve és feldolgozva a látványt,
olyan pillanatokat merjek belőlük önmagamon át,
melyek a túlélést selymesebbé és élhetőbbé,
az önpusztítást távolibbá és irracionálisabbá
próbálják tenni. Csak a titokban létező,
a zoknikba és bugyikba rejtett szorongás
marad köröttem, a tátogó szájak rózsavizet
spriccelő képlékeny és könnyű pergése,
átfolyatnak ujjaikon és selymes érzetük
olyan mintha közeledben szuszognék egy kék és rózsaszín
glóriával körbevett imához hasonlító reggelen,
ahol az ön-ellenőrzés és a maradéktalan boldogság a
tudat egy részét képes annyira kitölteni,
hogy a néhány percnyi derű, amikor nem érezem az
elmúlást létezővé lehet, azokba a momentumokba merülhetek,
amelyek miatt az
életbenmaradás jó ötletnek tűnik, amikor az értelem,
vagy a szellem felfogja önmaga valószerűtlenségét,
de nem akar ennél többet, a viszonylagosságból nem készít
halotti terveket, az örökkévalóság-érzet ezredmásodperce
melleid közt ébred, árván maradt sóhaj, megvadult
jámborság beszívja a nedves, forró fasz-véget,
közben az almák közt szemérmetlenül suhan, szádban elégve
végez-magban és ordítását sziszegve elharapja, csak
gondolatban ott: élet harangok köröttem, a jelentéktelen
napközben, a felejthető beszélgetések, a mulandóság
és a visszatérés a magányos körzés egymagába
visszatérő, jelentéséhez: csak túlélem a környezőt,
hogy a pinád: mely oly illatos, hogy a hajdan volt
római úri szukákhoz írt versek jutnak eszembe róla,
csak szemérmeden fülelve, elérhető távolból nyalva,
ízlelve nyöszöröd és virgonc nyelvem dalát halljam:
meglehet itt a csend, mely körbevesz távol, messze
és meglehetősen értelmetlen szférákba nyom: távol
az egésztől, válladtól: a merésztől, jelentéktelen képzelet,
mosolyom csak itt létezik: de tudom ott a távolban:
elképzeled.

csendben az árnyak és veled lépdesek,

vállaid széle felett könnyezik a láthatár,

átnyúl önmagán a képtelen táj, egy

épület szélén egyensúlyozva, elibillenek,

combjaid mint enyémek, ahogyan lépdelsz

lefelé bámulok az egyensúly: a szív,

fura légzése, szabálytalan a komorság, az

idő gyúlékony mámora reszketve fogja

ujjaid, simogatva várakozik egyre

lassabban, égő fájdalmad hasamban kószál,

csak várom csókodat: száraz ajkaim közt

madarak könnycsapatban keringve, szép

meződ estjében lebegve mélyen, nyugodtan.

A.

négy órányi körvalóban, kettőkor riadam:
örvénybe ujjal matató szunyóka összerándult,
sátánfüle. csak kevesen oldódnak köröttem,
csillámló körmök szétszórva a járdán,
talán átlépem a résen. csak susogok neked
és hallgatom a jövőben, hogy ott üvöltesz én
kincsem, de már távol vagyok, hajamból
áfonyavirág nőtt neked, köldöködben a nyelvem nyoma
a bolyongó változás gyakran akármilyen, erőszakkal
érzékelni: csak üres csücsörítés: örökre
vagy soha. Elfordul felőlem. Tarkód a fák lombja,
kegylóhéjra teszem a szám, óvatosan nyakadra
ragasztom kördísznek: álmodban is csókoljon.

B.

más volt ez a reggel, annyira ájultan őrülten leleknedző,
csak átszaladtam a tereken a Buckingham palota előtt
egy japán pár csillámporral hintett ruhában szelfizett,
korai velős húsok, rontás és deréktájon melegítő
készen-csók arról ábrándolt a melegben szuszogó
szolga-létnek, hogy a szemeden át a belső dombjaidat
gyalogolnék, elpihenek alul, ahol dú lompok,
nevetve lélegezni a fák sejtjein át, ahol hintázol,
vigyorgok, hogy ne az maradjon emléknek belőlem,
amit leginkább szabálytalannak neveznék, vagy
ridegnek, oldalra hajló megkövült tekintet.


C.

Csak lassan folytam át a Wellington Arch alatt,
folyónak láttam bennem tükörképedet az álmosat,
a szomorút és a kéjben úszó, jégpehely hasfaladat,
melyre oly szívesen élvezek. A galambok a parkban
nem hagyták, hogy a hajnal megismétlődjön,
vékonyka lábuk mögül kukacokat hizlaló fűszálak
van olyan hogy összeáll gondolat, azután csalja
a lámpa mögött alvó sötétséget és apa vércsíkkal
rajzolgató pofonját az elmúltat: a gyermeki
nevetséges félelmét, a felnőtt megbocsátó kegyelmét,
hogy arról gondoskodjunk, akit gyűlölni kellene,
hogy semmi gonosz ne maradjon:::a gyűlölet nevetséges.

D.
gondolni feléd vigyori: könnyesen lengő perc,
mert a gyomorból feltörő aranyló égető
vörös láva locsolja szerelmét a kéknek, ha elérne
átsimító könnyű tenyér, pehelyke ujjai benned lennének,
körkörös keretet rajzolva annak a létnek,
melyből egyetlen szép dolog mosolyod léggömbje:
ha nevetsz: mögéd bújva minden fájdalmat mesébe burkolna,
változékony és keskeny táj: hátad mögött
ébren aludna: hogy vigyázva életben maradjon veled

az épületek körötte parkokban félnek
dallamokban mászik lassan a padról
vártam hogy nálad érez és bújócska
a fák közt az ösvény csak egy év
a sarkad vakondtúrásban szürke föld
virágok sapkái és ugyanazok a melleden

elmúlik a zaj és vele a csend is
az egyetlen pont az a pillanat
ahová félrehúzódva a simogatás
érző útvonalai elől egyetlen kép
a maradás váratlan eszmélete úgy
értelmetlen mint a kérdés válaszai

melledhez érő szám tud magáról
foltok a képzelet egyenletes lépésein
átkarol a végzet az a régi bágyadt
üvöltés mikor a sárban végzed elfogyva
körben a homály feletted kékes
égi mező és a szélcsend csak bágyad

simogatna a nem volt tenyered és
érzem még ott belül észlel majd ernyed
csendülnek a zománctalan tüskék
ölelnélek de fáj a moccanás lélegezz és
mosolyogna feléd azt hiszem sikerül
mert a gondolat azt érzi hogy látod

de csend van csak a díszlet hangjai
azok zümmögnek himnusz vagy ária
nem hallom már és elképzellek drága
láthatatlan arcszakáll életben ott
ahol az emlékezet megáll és maradva
örök tájnak az időben utazik velem

a gondolat olyan öröklődés melynek
az idő csak ugyanaz a sík csupaszon
fekszik és nincs rajta híd vagy kilincs
nyitva maradt ablak látvánnyal a mélybe
érintő-edény könnytartó karzat
az ének ott: ahol maradtál nélkülem

nincs az az észlelés mely onnan kilátna
csak távolból egy új időnek hajlásában
egy új báb szeme ahogyan látja az érzése
a képekkel elringatódik és szemeid magánya
zokogó tempó a szomorúságod érzője
újra van mintha lett volna szíved szeretője

nem tudom ha tudnom kéne csalfa felhő
merengő délben csapolt véres sáros erdő
ha tagolva mondana néma választ zölded közé
hogy miért van a simogatás tövében az
a sok fájdalmas redő és sikolyló halk jajgatás
miért létezik majd elhalkulva újra téged választ

ez a sok szín az a csupa keringő lélegzet
ott abban a képben marad örök kerteben
csak lóg és nem merne többé megszületni
de a választás nem létezik minden folyam
sodródva rohan és nincs terve oka idője
történik és múlik magyarázat nélkül

és ha szerelem ragadt abban a kockában
keretbe égve édes tegnap-utánaban ahol
a levegőben az érces nedv íze egy esőcsepp
náma titka és ahol vékony nyakamon vasokos
ujjak szorító dühe préseli a halált
csak ez a kis kép ennyi maradt belőlünk

hajnali futás: a lélegzet és az eszmélet,
terekből préselt lapos terek kripta csendje,
egyedülség és eszméletlenség, sebes toppanások,
ahogyan az aszfalttal együtt: sodródva észak felé,
a  hídon át a St James's Park felé,
mellemben karók szervek helyett,
félszegen előre dőlve kocogok a Birdcage Walk
füstszerű árnyat okádó fáinak sóhajában,
képzelt tollakkal maszturbáló madarakat ölelve,
a halottság tekervényes bűzétől hatékony ön-sebző
reggelemen át, valaki a pokolból egy
levágott ujjat rajzolt az égre,
a vércsíkok létrákat engedtek le a
díszlet háttéren átgördülve: orrsövényemre,
átgördülök az egyik fokán - futócipőm
tompa tátogásával vattacsomókat fúj ki
talpaim alól, koromfekete hajléktalan-hörgőkkel
hinti be a májusi reggel rothadó reményeit,
akarom, hogy az önzés halála és a légzés
ritmusos és semmitmondó, teljesen üres és
magtalan legyen, a destrukció és az elevenség
együtt parancsoljon ennek az egész semminek,
hogy a sötétségből kilógó farkincák
komótos csóválása egy-egy feledés legyen,
emlékmosó képes élmény, hosszan elnyúlt
sétányok padjain a fiatalon rothadó,
élő húsdarabok komótos ébredése, lábaik
hordóra duzzad ganrénás bőrsíkjai: a
hajléktalan álma ébremben átszívja magát
minden sejtemben könnyezést simítva
egyetlen nagy maszattá a virágágyások
közt szimatoló mókusok és a húgyszagú
terek apró kövecskéinek talpasimogató
sejtjei alá. A szemeid velem vannak,
egyetlen héttel a közös bevásárlásunk
elképzelt formái a távolban, nem titkolva
lecsengő hangfoszlányokká nő bennem
a hajnali futás könnyedsége: újjászületés.

bárcsak lehetnék ajkadon napfénynek árnyéka,
lennék válladon a puha szövet kócolt bolyha,
vagy kezedben a pohár füle, ó, hogy hozzám érj
ebben a megdermedt, néma pillanatban.

lennék szemöldököd felett az az elárvult hajszál,
szájad sarkában annak a kis gödörnek mélye,
lehetnék a füleden az finom, áttetsző pihe,
akár a sóhajod is lennék, ölelésünk emléke.

lettem volna szavadnak csendes medrében a folyó,
mosolyod fényében egy erdei ösvény tükörképe,
lennék a fürdőköpenyed gombján a vízcsepp,
hangodban a melegség, a világot benned élve meg.

nem látom a rigósereget, de mégis hallom,
hogy odakint zenél velük a hajnal: szokásos,
a tollaik beleolvadnak az éj-vége arcába,
tapogatózok a gondolatok és sémák
elképzelt listájában, magyarázni és
lélegezni próbálok, nincs semmi
különleges a mai ébredés folyamatában,
a rigók füttye és egy autóriasztó páros éneke:
mint tegnap, csak átnyomnak ebből: abba

nem veszek levegőt, csücsörítek,
egy tegnapi beszélgetést rajzolnék fel valahová,
kivetítem a szemközti fal homokbuckáira,
keveredik a vágy és a pitymallat lefátyolozott
arca, doboz-teste kongva átfordul és belül a
szerencsehozó madaraim csőr-sorai fogak nélkül
csattognak.
Nézlek, elbámulok az orrod mentén felfelé
a szemeid zöld-zöldebb karikáiba,
válogatás nélkül cirógatom mind a száz válladat
és a majom-nevette tavaszi ég miközben rámnevet
egy tréfás mozdulattal grimaszba rándul
az ablakrésen át

amikor felébredtem éreztem, hogy esik odakint,
olyankor mások a zajok, a nedvesség minden zörejt,
autóbúgást, cipőkopogást elváltoztat,
puhábban teszi a dolgát minden tárgy,
a gondolataim lassúsága észrevétlenül ismétli önmagát,
ha nem figyelek, akkor újra és újra
átélem ugyanazokat a pillanatokat, megszakad a végén,
majd beindul, leírom ezt, megszakad, elfordulok és
ha koppan a kávéscsészém a földön,
mint egy favágó utolsó csapása, visszatérít beléd,
eszembe jut, hogy hogyan tenném a fülem puha
hasfaladra, merre fordítanád a fejed,
ha nyakszirted keresném, hogy ráleheljek
egy tájképet dombokkal és tölgyesekkel,
aranyló lugas legyen a mélyedésed,
ahol lassan belédfúródva, egyetlen percet
sem rághat rajtunk tovább ez a
borzalmas idő-hangyaboly,
ami felfal és elhord mindent az életből

egy pillanatra felfogom a létezés nevetségességét,
csak egy észlelés-pislantás volt, semmi több,
éjjel az eszméletről olvastam, majd úgy éreztem,
hogy nem érdekel, hogy mi ez az egész,
hogy hogyan gondolkodunk és miért hiszi gondolatnak
azt a képfolyamot a bennünk élő magányos természet,
a saját csendjét nem bírva viselni,
kínjában énekelni kezd, miközben önmagával, majd másokkal
beszélgetve érzi: él, halszemű pávákat
apró színes napfoltokkal táplálok,
amíg engedi a szervezet: óvnám,
hogy a létezés és a megmaradás síkján belül maradva
olyan képekkel hinthessem be közös reggelünket,
amelyet az ágy széléről nézve hajtogathatunk és
mindenféle dolgok gurulnak elő belőle:
egy ölelés, egy simogatás, egy nyakrágás,
egy talp csiklandozás, egy mélyedbe döfködős aktus,
egy pizza szélének rágcsálása, akár az esti zuhanyzás:
letörli a gátlásoság és az őszintétlenség
sötét foltjait rólunk

felnézek, az ablakpárkány sarkában a redőny
zsinórját remegteti a huzat, friss levegőben úszok idebent,
ez a test az ágy felett néhány centivel olyan levitációt
képzel maga elé, melyet a tükrösszekrény két nagy szeme
sem bír végignézni, csak mosolygok és kurtizánként
simogatnám a combjaimat, feljebb és lentebb:
most lehetnék te, megduplázva minden testrészt,
csenedben a szájadon merengve csak elviselni a
milliónyi pont-pillanatot, a légáramlástól a gépelésig,
a jegyzeteléstől a hát-harapásig: a gondolat ezersége
settenkedve lángol a táncolni vágyó álmom szügyén,
csak rátekerem a karom csípődre lenézek a homlokod zátonyára
és rálehelek egy katicabogarat,
te visszfújsz egy lepkét és folytatjuk:
amig az összes kedves formát, tárgyat és állatot
át nem fújjuk egymás légcsövén át a
talpunkon kijőve egy teljesen más tér
időtlen és valószerűtlen szoba ablakában
állunk, egymás múltjához kötött bennünet egy hajdanvolt halál.

I.

nézem az ablakokat, árnyak rajtuk a fejek,
biccent feléjük a szempillám, csókodtól csókodig létezek
és mint keserű kákicsvirág, sárga bojtjaimmal
a kavargó nyári légben: csak addig létezek,
ameddig a Nap kegyelme, ameddig a Hold szerelme életben tart,
hogy céltalanságom, vad életigenlésbe fájjon,
hogy kényelmet öledből merve oldalvást a
szemsarkamból a tiltott zugba meredve,
örömtől megnyugvó szemedbe mélyen belemosolyogjon.

II.

a nyugalom rókácska szeme, ha szépen húzva,
cicákba alszik bele, zöldedbe úgy bújok,
mintha minden forró és lágy szellő onnan élne felém,
mintha odhúzna a kéj, berántana két gyönyörű mellbimbód köré:
pörgős mély árok, hasfalad nyalásában annyi örömet látok:
kékjeimben élet nyilik, csodát fújok, minden aranyba fénylik,
örömtől forgott mély dobbanásaim célosság és növekvés:
hogy mélyedbe fúrva, szűk öledben mozdulatlanul az eget bámulva,
majd lassú moccanással kéjedbe halni,
mély szerelmedbe belekavarogni mintha minden
dobbanás ugyanabból a tájból jönne,
égető szerelmünk mindent könnyező felhőt mosollyá hevitve:
csak aludnál a hátamon, cipelnélek,
finom ujjammal a mélyedben lassan körözve:
szemeink egymásba oly mélyen elmerülve,
hogy nem tudom hol kezdődsz és hol végződök én.

I.

csodálat könnyed fátylát magamra hajtva,
vadóc ámulat és a vágy kettős máladéka
szétmorzsolta az addig csak elképzelt
valóság törékeny csodáját, felfogni, hogy
olyan voltál mintha a Hold lett volna a hasadban,
átviláglott bőrödön fehérsége, gömbje gurulva
mellkasomhoz huppant, mozgásod és szemed
a csended erénye: lélegzésem ütemével táncolva
széttárta mélységét és melleivel finoman
átcirógatott a kettőnk titkos erdejébe,
kézenfogva magába vezetett, és a szótlan,
hűvös tisztásokon át, eljutva ahhoz a
patakhoz, ahová azért nem juthat más,
mert csak mi láthattuk, ki tudja honnan
és merre kanyarog, meztelen hátunkról
madarak nézték: forró ölelésünket.



II.

ott voltál az árnyékkal átszőtt mennyezet
és a székek, egy bizarr üvegfal között,
idegenség érzet: nem volt, csak hozzád értem
és ujjam lepkeszárny-rabló hangtalansága,
virágpor-pettyek szóródtak szét
katicabogár hátadon az édes kupolán,
úgy rágtalak, hogy az orrom
végigszántva hófehér hátbőröd,
anyajegy-útjelzők közt céltalan:
nyelvem a patakvájó, derűs felfedező:
szívó, szürcsölő hab-magány
a zárt szemhájak pedig a bűvész leple,
szétnyitom, a levegőnket karmolva
szempilláimmal, az éjjel megtartott bennünket.
Én pedig a fölötted lihegő hím,
a gyönyörű énekedből táplálkozó Hallgatózó.
Elhúzott bugyid keskeny ablaka: színházunk
legbelsőbb határvonala: mögötte a csillogás
és a finomság ezernyi édes rétege,
a halkan aláhulló eső, csak tátogva:
feltartott arcommal felfogom
cseppjeidet, szomj-állat mohósággal innék,
néma fuldoklással falnám a nektárt a
puhaságodból: az édeskés forró párlatot,
úgy szívtam, hogy habjai a dermedt izommá
keményedett szám falába örök ízeket véstek:
emlékeket hullatva mindenfelé a térben,
csipkézett kőtörmelékem itt:
felül sóhajod az égboltom,
homlokomra árnyas nyári dűlőt kerít
és ha felnyúlok rózsacsúcsos hegyeid közé:
morgásod és az én fulákoló szuszogásom:
együtt énekelnek míg bele nem zuhannak
a másodpercnyi meghalás-képzet
halántéktól induló, görcsbe ránduló
végtelenített pattanásba: hogy a
töredékek, az eszmélet rövidke
elhalásai: hosszan keringjenek
az ölünk és tüdőnk közt, madárrajként
kószálva köldökeink közt átjutva egymásba,
veséinket kerülve: nem törődve a valósággal,
néhány percig fél-halálba zuhanva.

I. Tegnap

Amikor kezdődik az este - mintha lenne kezdete, elgondolom a naplementét, narancsnak képzelem, gyerekkoromban sokszor láttam: horgászat közben. Az úszó felett. Szúnyogfelhők mögül. Nádszálak kunkori végei fölött. Nem akarom látni többé, most itt van és nézhetném, felhőtlen az ég, de nem merem meglesni, mert hátha fájdalmat okoz a titok kitapogatása, a rejtett rejtőzködve szép, csak ha sejteti a létét, de nem nyilvánul meg. Azután sötét lesz és bánni fogom, hogy nem néztem és nem emlékeztem eleget.

II.
Egyetlen percembe sürítem a máról szóló összes gondolatomat, nem akarom többé megtapasztalni ugyanezt. A fájdalmat és a mosolygást, a közönyt és a reménységet.
Odakintről ételszagot hozott be a szél, azt hiszem indiai, talán. Az éjjel elképzelése nem maga az éjjel, akármilyen: talán borzalmasabb. Az idő az elmúlás - melyik a sík és melyik a mérce? Csak egy olyan kis seb, ami újra és újra vérezni kezd, bármit tehetek ellene: ott lesz.

CCC.
A kényszer mint az orvosi cérna az összevarrt sebben, amíg ott van újra gennyesedést okoz, de nélküle szétnyílna a seb és újraélném a borzalmakat: a jövönk bármit hozhat, az akármi.ből.álló-csoda-zsákból: csak a lehetőséget látom.
Az idő fogalmához kanyarodok vissza, mert az érzet, ami a merengést okozza hasonlónak tűnik ahhoz, mint amelyik a fájdalmat fejti fel, újra, majd újra.

X. --- nem marad semmi: odaking halnak a galambok a téren

A Waterloo station visszatérő szignálja, csak mint egy utópiában, bezár önmagam terének közepére, ahol a játékosságomat úgy élem meg, mint el-el maradó lehetőséget, mert nem látni mindent, az egész látása egy feledhető álom az egész-képe bennünk gyakran ködfolt, vagy hajnali füst.

IV.
Érezni próbálom, hogy hogyan ülsz ott és látom a kedves figyelésed, lehúnyt szemmel vetítem magamban a képsorokat rólad, hogy tán pontosan ugyanazt játszod a rokonaiddal amit én szoktam: ignorálsz és befogadsz, mélyen vagy képmutatón: a diplomáciai szükségletei és az őszinte érdeklődés közt egyensúlyozva. Miközben minden percben: ide gonoldsz, ahová a sóhajok kötnek, meg a könnyeid.

V.
Csak gondolkodok, méla, ábránd, merengő. Próbálom értelmezni az inputot, legyen az színes ágynemű, vagy a kávéscsészén a kiskanál árnyéka, a füzet mintázata amit tőled kaptam és rajta van az ujjlenyomatod, megpuszilnám ha látnám, hogy melyik az. Akarat-képzelet, nem minden olyan mint amilyennek lennie kellene, nem lehet a múltban létezni, visszafordulni.

VI.
Elmúlik belőlem az akarat, átnyújtanám neked, a makacsságot és a vadságot is. Zárd el amíg melletted fekszem, lehessek néha a feleséged, lehessek néha a férjed, lehessek néha a parancsolód, máskor a barátod, vádelmeződ: mindened.

VII.
A gondolatok tájak, belakják őket a reszkető kezekhez tartozó testek. Nem akarok minden pillanatomat figyelni többé, mert jobb elveszni a szemeidben és delfineset játszani veled az elképzelt óceánunk hullámai közt, együtt felmerülve levegőért, együtt gyorsulni, karikába hajlott testünk olyakor egymáshoz érve csusszan széjjel, de csak hogy orrunk újra összekoccanjon a következő hullám mögött.

I.

amikor üresnek nevezek valamit: (csuklód puha folyókanyar)
az olyasmi, mintha nem tudnám megfogalmazni, (tátogok feléd)
hogy melyik volt az a pillanat, (lélektagadás)
amikor valahol valami: történet vagy lebegés,
magamból egy rész: mind neked sarjadt,
ilyenkor az emlékek üresebbek mint máskor
és a fájdalmak különféle stációi
nincsenek egymáshoz tapasztva,
független sebként lógnak közöttünk,
több testrész mentén kifeszítetve,
himbálódzó belső reszketés - mint a frissen
mosott ingek a szélben, egy kacsintás emléke,
kérges kezednek lassú mellkas-smirglizése,
egy kocka: egy ablak: levegőtlen térben. (vesédet melengető szám)
Az időnkben: emlékszel arra amit gondoltam,
mikor a nevemből légbuborékot fújtál titkos éjünkön,
egy könnycsík áttetsző rajzolata,
lenyaltam sósságát mintha forrás lett volna,
vagy a hasfalad emelkedése,
egy mutatóujjal rajzolt virág az oldaladon,
nem nézek közben a szemedbe, mert: más van ott,
csak úgy érzem: lélegezni kellene és
nem hagyom, hogy olvassunk a múltban,
nem akarom, hogy az előző és a jövőbeni dolgok
zsíros szájukkal összemaszatolják a jelen kényes
szövetét, egy vattávol dörzsölöm a számat,
hogy elmúljon róla az önmagamba harapott sebek vér íze,
s hogy csak a csókjaid zamata maradjon,
tudni kellene, hogy mikor léptem először körödbe:
hajnal, hallanom kellene, hogy mennyire láttuk előre
játékunk komolyságát,
a zárak csak nyelveink kattanása,
apró légbuborékok gördülnek róluk:
melyekben utazunk, de:
miért pont gömbként a körben?
miért pont felfelé? miért a könnyek?
ujjaim közt a selymes szöveted alatt,
duzzadó ajkaidat simogató árny-ujjak,
mint nedves mohán a játékos simítás,
rejtő-sötétünk maga a fénytelen játék huzat,
csak sejtjük a történetek közt a legjobbat,
bánatból szőtt szellő-lény vagy, én meg az
a kapatos, őrült hajnal, melynek a féktelenség
olyan üdvösség, amiben a halál feloldja önmagát,
csak érzékelni a magasat és a mélyet: közhely,
vagy még a táj vagyunk: régben: csak egy fal
a sáros út mentén, a fakerítésen túl,
a homályban a szemhéjam a párás légtől feldagad,
fájó sötét Hold, megőriz egy képet belőlünk: a
réseken átlengett apróságokat,
a térből csak úgy kiszakad a rádhajló
édes történés, melyikből hová gördül,
csendünk merre jár: csak a nevetésből kérünk,
csak a csiklandásban úsznánk: mert a mulandóság
és a félelem csak mint bármi más: illékony leheletek
a pillanatnyiságunk egyik párás üvegablakán.


II.
Csak nézek a redőnyök közt a fehér fénybe,
Odakintről gyerekek és biciklik zaja,
Mint tücskök kedves ciripelése, gyerekkorom
nyári délutánjai alatt.
Azután lehúnyt szemmel elképzelek egy tavat,
sehol nincs, mert álom tó csupán, de ha
meghalnék, abban kebegnék örökre, s te
emlékeznél rám talán.

Sötétben ülök, a kávém lent, a zene amit hallgatok csak fura zörej. Elképzelem, hogy mellettem fekszel. Csend van.

Ennek a korszaknak a legjelentősebb képzőművésze David Hockney, egyre jobban tisztelem őt. Majdnem 80 éves, még mindig cigarettázik, kék Camelt szív ő is, mint néha én is. És dolgozik, szüntelenül. A látványt kutatja. Általában Los Angeles-ben él, de van egy londoni műterme is, Kensington-ban (10 perc séta attól ahol lakok) és néha itt dolgozik. Idős korára majdnem teljesen megsüketült, alig hall valamit. Folyamatosan és állandóan dolgozik, kedevli a hedonizmust és a hedonistákat, de ő maga soha nem volt igazán hedonista, mivel állandóan festett és alkotott. Láncdohányos munkamániás.

David Hockney londoni otthonában, 2015-ben

folyamatosan utazni

nemsokára inulok a vonatra, Euston-ról indul, irány Manchester

csak nézem a napsugarakat,
a falra rajzolnak,
az ajtó alól és a redőnyök közül,
a közelemben van ragyogásod
és bár te magad a testedben távol,
a puhaságod lenyomata minden
porcikámon ott ragadt,
csak a melegség, a hasunk között
feszülő párás, bársony mélység,
melyben érintés nélkül is benne
leveg a reszketés lenyomata -
ez maradt itt velem,
odakint a város zajai,
idebenet a nélküled levés epe-íze
hajlít vissza magamba,
a félelem, hogy nem leszel,
hogy csak álom volt,
hogy elfelejted,
hogy elgurul az ágy alá: félek,
egész nap és minden pillanatban,
mert a tenyereim között tartom azt
a nagyon erős lobogást,
mely óriási láng-virággá
duzzad ha közelembe érsz,
hogy titkos ösvényeket és halk,
szemeket elbújtató sóhajokat adjon:
ha pedig bármelyik részünk összeér,
ringó, kéjes és őszinte
simogatást hagyjon legbelül.

elaludtam és átléptem egy csermelyen,
melynek vasszaga volt, áthajolva rajta
én voltam a hínár. Folyásom egyirányú szőnyeg,
a lépésből séta lett, a könnyű, szabad kézmozgás
egyfajta álca, ebben a közömbös létben integet,
ahol sem sűrűség, sem forróság és nincs valódi
hideg. Csak aludnék most, szemtől szájig
nyúznám le a hajnal pötty-lúdbőrét, lógnak
köztünk a láthatatlan rugók, a mozgás érzetét
úgy tartják, hogy ez az egész, amit valóságnak
neveznek, de mondhatnék örvényt és erőt:
ahogyan gyilkosságokat és verést is, mert a
részlet és az egész csak pillanatnyi gyász,
amelynek az elnevezések és a részletek sokféle
formát adnak, nem akarom érteni belülről
kifelé és nem látok ettől a fényes, szűretlen
fénytől, mely szememből lassú halált formál,
agyagozó, pörgetés, tenyér és simogatás, csalóka
folytonosság-féle, minden illúziója egy
kékfogú bogár, mely odajön néha hozzám,
felméri, hogy milyen messzi állok a szárnyaitól,
majd cigarettafüst-kötélen felkapaszkodva arcomhoz,
átszúrja bennem a késő délutánt, csak foltok
jönnek belőlem, kezeik és lábaik vörös cérnából
nyakam köré font fojtózsinórok, a Nap és a
kőrisfa összeérnek és a gömbből dísz lesz,
a hallásból pedig sikoly-ének - élek benned, a
legott és a belső-máz kellemet és derűt
szipog ki a könnyes szemű rétből, a papucsok
maguktól táncolnak, a vér minden érből
a tengerek felé rohan, a borzalom sarkai
batyuba kötve, egyedül a lábujjak néznek rád
még utoljára: az élet felszínes átlaga felé lesve,
aludnál, aludnál és aludnál --- a sokaság
örökre zár, formája és a mélysége: nincs.

Az estéket minden árnyék magának faragja,
félrelököm őket, hogy lássalak a tükörben,
nem simítja hajadat a késő tavasz rothad kilégzése,
virág-gyökérzet rágcsáló, színes ujjbegyekkel
emlékezetből arcokat álom-rajzoló, pontos ütem szerint
létező komolytalan látnok, nemi szervem erőtelenül
fityeg és hideg hullámokat görget a férfinak levés
oly régi és annyira értelmetlen illúziói felé.
És eközben nézem a sétádat. A szekrénytől az ablakpárkányig,
ahogyan leléped a napi rovátkákat, kecses nőnem,
ikszbe teszem térdem fölött a bal lábamat, hogy az
arc és a váll felső vonala egymáshoz érjen, míg
egy meghosszabbított folyosón át jődögél a sóhaj,
szobánk érdes falai térképként feszülnek közöttünk.
Goya El Lazarillo de Tormes-ről készült portréját
nézem, két ujja eltűnik a szájüreg beteg mélyében,
egy másik történetben pedig: gondolatok a múlhatnék ágyékáról,
melyben: fémdrótok az Isten hajszálai a megsárgult lenolaj
szigetesre repedezett hártyái mögött, képzeletben
lassan közelítek a lágy részeid felé, melyek ajkakká
és sötét-rózsaszín bejárati ajtókká nyílnak, illatukkal
körberajzolják néhai arcomat. Megjelölöm azt a pontot,
ahol az életnek volt egy kihagyása, egy zöttyenés
a folytonosságban, erről a pontról nem láthatlak többé,
a mozgás ebben a térben kiváltság, álom az álomban,
a rét épületekből, az ég tátogó szájakból,
a fürdőszoba halottak mosatlan ruháiból, a légzés
darazsak szárnyaiból, a gyerekkor pedig a szülők
focsikorgatásából van összetákolva. Nem értem, hogy
magamtól balra mi ez a rés. Tán egy üreg abban a másik
gondolatban, amit ha nézel: felidézed - én voltam
a hős, a táncolhatnék és a varázsok dérszakállú,
vállas szeretője, nem emlékszek: csak fehérség,
mindent átmos és megszüntet, még látom ahogyan
én is hóvá maródok szét, de azután a látás
megszűnik, majd az érzékelés is: utolsó lélegzet.