Ébresztővel ébredtem, ilyen is régen volt, az altatótól kábán, fáj a fejem. Mondjuk nem kellett volna ébresztő, mert normálisan is ilyenkor kelek.

Este még elalvás előtt előszedtem Erich Fromm-ot, szerintem utoljára 20 éve olvastam, a Szeretet művészetét megtaláltam PDF-ben magyarul, nagyon örültem neki, én annak idején csehül olvastam, magyarul soha nem. Általában nem szoktam egyetérten vele, szinte semmiben, mert túlságosan leegyszerűsítő válaszokat ad, olyan mint a ponyva-pszichológia, rendületlenül megy a saját elgondolásai útján és nem analizálja a saját mondatait, nem akar elmerülni a lét bonyolult valóságába. De mégis szeretem amiket ír, nem tudom miért, jó volt olvasgatni, megnyugtatott. Este nagyon rosszul éreztem magam, csak nézegettem g. fotóját a lépcsőn ülve és muszáj volt valakivel "beszélnem" és Fromm jutott eszembe, nem bántam meg, mivel legalább vitatkoztam vele, főleg a freudi szadista-mazochista részek, ellentétpárok szórakoztattak, mivel nála olyan egyértelmű minden, miközben a valóságban ezek keverednek és szinte soha nem jelenik meg egyik sem tiszta formában senkinél, vagy ha igen, akkor az szélsőséges és beteg.  Ez a mondat megragadott tőle

"A szeretetben megvalósul az a paradoxon, hogy két élőlény eggyé válik, és mégis megmarad kettőnek."

Ezzel egyetértek és talán pont ez az amiért fájok, mert pont ezt találtam meg és veszítettem el, vagy legalábbis ezt gondolom, elhittem, éreztem. Akármi.

1:21...lassan indulok a buszra. Minden fagyos...

Napközben minden gyorsabban történt, egy csomó munkám lett, csupa érdektelen dolog. Estére csak a szokásos, nézés ki a fejből, néha megnézek egy fotót. Néha próbálok játszani C.-al.
Most valami nyugalomféleséggel vegyes némaság van, fel kellett hívnom a kutyasétáltatót, mert biztos akartam lenni abban, hogy nem felejtette el, hogy holnap egész nap vigyáznia kell C.-ra, de persze elfelejtette és nagy örömömre 30 fontot kért, ez tavasszal még csak 13 font volt akkor, amikor Írországba mentem, nem szóltam semmit, minek - végül is, leszarom.
Írtam négy sornyi valamit dél körül, nem tudom vers-e vagy sem, szöveg, evés helyett, inkább nézegettem kifele az ablakon, aztán úgy tettem mintha dolgoznék, hogy senki ne kérdezzen semmit.
Még taxit is hívni kellene hajnali kettőre, azok is mindig elkésnek, úgyhogy inkább korábbra.

A belváros zaja átjön az ablakon,
Ujjaim közt átlesve távolban lebegek,
Pályaudvar titkos oszlopai közt
homlokod a búcsú, én rajta pihenek.

Nem tudom már biztosan, hogy miről szól, valamilyen emlékről, valahol, egy pályaudvaron, nem tudom, hogy megtörtént-e a valóságban, talán igen, talán nem. De délben valósnak éreztem.

Nagyon hideg lett, lefagytak a kukatetők, alig bírtam felfeszíteni őket, a fű is csillog, nincsenek felhők, se szél. Tertmészetesen rendeltem egy újabb könyvet... Kirkpatrick Sale írta és "Rebels Against the Future: The Luddites and Their War on the Industrial Revolution: Lessons for the Computer Age" ez szerintem egy rossz könyv, de van benne néhány dolog ami érdekel és csak 1 font 92 penny volt, használtan.
Fel kellene készülnöm a holnapi napra, de annyira nem érdekel...igazából nincs kedvem menni, de a városnézés miatt elmegyek, Londonban biztosan elleszek délután ötig, ha más nem... bemegyek valamelyik nagy múzeumba és veszek kiadványokat, azoktól mindig lelkes leszek legalább egy órára.

Fagyos volt a reggel, munkába menet fotóztam egy képet, a karácsonyi piac egyik részében egymás mellett végig hajléktalanok aludtak a földön, abszurdnak tűnt a látvány a karácsonyi díszelettel a háttérben. Amikor nyafog az ember jó ha eszébe jut, hogy vannak olyanok, akik nála sokkal rosszabb helyzetben kénytelenek túlélni a mindennapjaikat.

Elkezdtem utánanézni Rachel Louise Carson olyan könyveinek amelyeket még nem olvastam, meg is rendeltem a "Silent Spring" című könyvét. Ezt soha nem olvastam még, ideje volna.
Rachel Louise Carson biológus volt és író, az 30-as években kezdett dolgozni és a tengeri halakat tanulmányozta, egy egészen hosszú életpálya után egyre többet foglalkozott a természet védelmével és ma őt tartják a természetvédelem első igazi teoretikusának.
1937-ben írt egy esszét "The World of Waters" címmel, amit a The Atlantic-ban publikáltak, a cikk nagyon népszerű lett és a szerkesztők javaslatára évekig dolgozott a a cikken, könyvé bővítette, végül 1941-re készült el az új anyaggal és ebből lett az első könyve, aminek Under the Sea Wind lett a címe. A tengeri halak és madarak viselkedését írja le benne, közérthető formában, de nem átcsúszva a popularitással járó felszínességbe, ezt a könyvét olvastam régebben.
Ez egy olyan nap lesz, amikor semmi különösebben hasznos nem fog eszembe jutni. A szemközti épületen a moha ma zöldebb mint tegnap volt, mindig G. szeme jut eszembe róla, a kétféle árnyalata közül ez a ritkábbik.

Ez a cég ahol most dolgozok (rohadok) pénteken átköldözik egy új irodaépületbe, emiatt aznap  tovább kell majd bent maradni az irodában, ami végül is nem baj (de azért annyira nem repdesek az örömtől), de úgyis megyek azután valamerre (beermoth, stone brewery, arrogant bastard), szerintem iszok néhány sört a belvárosban, valószínűleg.
Ma meg..unalom és semmittevés lesz úgy 11ig, utána megbeszélések, meg a szokásos hülyeségek. Sziréna alul. Szeretem amikor ilyen üres vagyok, jó lenne rajzolni, vagy olvasni.

Reggel mikor a buszmegállóból a bolt felé sétáltam eszembe jutott, hogy milyen lenne egy család, fura, hogy ebben az évben fordult meg ez először a fejemben, előtte mindig kirázott a témától a hideg. Na persze, valószínűleg mert előtte soha nem találkoztam olyan emberrel, akivel el tudtam volna képzelni? Ez kérdés, magamhoz. Jó lenne, illetve jó lett volna, de azt hiszem ez tipikusan az a téma, amelyiken tökéletesen értelmetlen időpocsékolás ilyen módon gondolkodni, pláne ha egyedül vagyok (és gyáva is) és ha meg nem lennék egymagamban, akkor jobb lenne csinálni és túllenni rajta, aztán meg már nincs idő hápogni és gondolkodni, beszippant a valóság és csinálod amit kell. Majd egyszer. Vagy nem. Tököm tudja.

Kellene néhány könyvet rendelnem...van egy hosszú listám. Az első helyen Bukowski-tól a "Play the Piano Drunk Like a Percussion Instrument Until the Fingers Begin to Bleed a Bit" verseskötet van, a másodikon John Fante-tól az "Ask the Dust" című regény, a harmadik meg Chuck Palahniuk-tól a "Pygmy" című regény.
A többit...hagyjuk. Ennyi elég lesz két hétre. Aztán karácsony környékén majd rendelek újakat.

Ennyit aludni....., kilenctől kettőig..., kipihenve, most végre kialudtam magam, tegnap este muszáj volt bevennem egy altatót, mert álmosan csak forogtam, kétségbeejtő volt, de aztán a bogyó segített, átúsztatott álomba és nem álmodtam semmit, nem emlékszek semmire.
Charles Bukowski-tól olvastam épp, hogy mennyire szerette a magányt, ezt írta: "Olyan ember voltam, aki kivirágzott a magányban, nélküle olyan voltam mint más ember étel és víz nélkül. Minden egyes nap elgyengített nélküle. Nem voltam büszke rá, de függtem tőle." Nem tudom mennyire pontos ez magyarul, gyorsan fordítottam.

A magány valóban jó dolog én is szeretek egyedül lenni, de sokkal jobb olyan emberrel lenni, aki megérzi ha magányra van szükséged és úgy van veled egy légtérben, hogy valóban egyedül tudsz lenni, nem éreztet bűntudatot, nem tesz fel hülye kérdéseket és tudod, hogy amikor vége a magányosság-vágynak, akkor kapsz egy mosolyt, ölelést, vagy egy bökdösést az oldaladba, hogy újra ott vagy. Ez persze kölcsönös, neked is tudnod kell mikor neki van szüksége magányra, mert mindenkinek kell az egyedüllevés, a saját magával való megbékélés, esetlg harc - csak ennek a gyakorisága és hossza különböző.

Az egyik kedvenc asztrofizikusom Jocelyn Bell Burnell pontosan 50 évvel ezelőtt (1967. november 28.) fedezte fel a pulzárokat, akkoriban még csak 24 éves volt. Soha nem kapta meg a Nobel-díjat, pedig megérdemelte volna, volt is belőle botrány annak idején, mert alattomosság és irigykedés miatt zárták őt ki a jelölésből. A legelső pulzárt ugyanis egyértelműen ő fedezte fel, akkoriban Phd hallgató volt és a tanára Antony Hewish egészen egyszerűen lenyúlta a felfedezését, mert egy rohadt sunyi görény volt. A fiatal kutató nevét pedig csak harmadik helyre tették a felfedezők nevei közé a publikáció szerzőinek a listájára (szándékosan) és a Nobel-díj jelölés során meg sem említették őt...aljasság, nem? De nem sokra ment vele Hewish, aki persze megkapta a Nobel-díjat, azóta is mindenki, mindenütt tudja róla, hogy csaló és a pulzárokat Jocelyn Bell Burnell fedezte fel.
Az első pulzár felfedezése óriási dolog volt akkoriban, például a művészeten belül azóta is kering az a grafika amit az első, PSR B1919+21 nevű pulzár felfedezése során fogott jelekből készítettek, ez volt az a aminek a jelére Jocelyn Bell Burnell figyelt fel és ő azonosította. A fogott jelekből készült grafiko és az azon alapuló grafika a Joy Division Unknown Pleasures nevű albumának híres borítója lett és azóta is másolják, persze 99%-ban fogalma sincs senkinek, hogy azok a fura jelek mit ábrázoltak valójában, nekem is van egy pólóm amin ez van, csak én tudom mi van rajta.

Ez a PSR B1919+21 pulzár ( eredetileg CP 1919 volt a neve) jele, amit fogtak

Ma még lesz egy csomó megbeszélésem munkában, fogalmam sincs hogy hogyan fogok vigyorogni és koncentrálni, de megoldom, képmutatásból mesteri szintet értem el.
Hozzászoktam, hogy hónapok óta ébredéskor az első gondolatom G., ma is így volt, nyúltam a telefon után, hogy küldjek neki egy reggeli puszis-szmájlit, de utána rájöttem, hogy már nem lehet. Így csak megnéztem a fotóját, most még kora reggel van és kibírom hogy fáj.

Tegnap még valahol elém került Michael Rockefeller-ről egy fotó, ami a róla készült utolsó fénykép volt, a kép Új-Guinea-ban készült, 1960-ban, vidám helyi emberek, benszülöttek, főleg nők és gyerekek táncolják őt körül, ő pedig mosolyog közöttük a nyakában fényképezőgép, másnapra eltűnt és azóta se tudják mi történt vele, valószínűleg megölték és megették őt. Kedves történet.

Holnap London, ilyenkor már a buszon fogok döcögni valahol Birmingham környékén, nagyon várom már, imádok éjjel buszozni és hajnalban megérkezni egy idegen helyre, tárgyalni idegen cégben, keresek valami jó éttermet, nézegetem az embereket és utána haza, késő éjjel vissza. Őszintén szólva nem is emlékszek hová kell mennem...majd megnézem, nem is nagyon érdekel.

November vége, sötét és tél, de végre nem esett ma, majdnem két hete először, üdítő érzés, egész nap álmos voltam amiatt mert csak három órát aludtam, de attól félek ma se lesz hosszabb.
A belvárosban mindenütt karácsonyi hangulat, villog minden, dióda-hálók csüngenek a falakról, az Arndele bejárata olyan mint egy pirosló, felfújt nagy vagina, kibaszott műanyag télapók, bamba arcú szarvasok, ronda törpék, cukortól bűzlő puncs és az összes olyan keszekuszaság, ami minden évben ugyanolyan és ugyanúgy van elrendezve, ugyanazokon a tereken szétterülve, ugyanazokon az utcákon kígyózva, egyforma zsúfoltságban hömölygő tömeg zsongja körbe. A buszmegálló felé tartva át kell verekednem magam az egész nyomorúságon, kerülgetnem kell a sok bevásárlószatyros támbolygót - főleg nőket, akik a Primark-os papírtáskából legalább hármat cipelnek a kezükben, telepakolva egyszer felvehetős, műanyag ruhával és olcsó cipővel.
Mire hazaértem majdnem rosszul lettem, mert miközben jöttem végig a városon rámnyomult az egész elmúlt két hónap minden nyűge, legszívesebben csak úgy elfeküdtem volna a betonra valahol az utcán, egy csomag cigivel és egy műanyag flakon olcsó borral, beszélgetni hajléktalanokkal, nézni, ahogy közben elsétálnak előttem a cipők és a belőlük kinőtt bokák, meg a zoknik és a fekete harisnyák.
A dugóban végig G.-re gondoltam, hogy mi történhet vele, jól-e lehet, boldog-e azzal akit talált magának és, hogy megérdemeltem ami történt, legalább megtapasztalom, hogy mennyire rossz az a dolog, amiről eddig csak olvastam és hallottam.
A Tesco felé sétálva azt hallucináltam, jön elém a buszra, és teljesen életszerű volt, lehúnyt szemmel lépkedve, igyekeztem elhessegetni az egészet a fejemből, de csak erősebb lett, azután vettem áfonyát, málnát és mangót holnap hajnalira.
Itthon ön-elbáboztam a szokásos színházat C.-nak, nehogy megérezze, hogy valami rossz történik velem, játszottunk fogócskát, dobáltam neki a lépcsőn felfelé a kék labdáját, nevettem, hivogattam, szökdécselt, boldog volt, de aztán egyre rosszabb lett minden, abbahagyatuk, összerándult minden a hátamon, derék, váll és egy nagy görcsként, egy csomóban feszítve mindent, ahogyan kell.
Végre a betervezett olvasnivalóim között ücsörgök, baráti közeg, a mesterséges intelligenciáról próbálok olvasni, van egy új szoftver, ami képes a képek hamisítványait felismerni. A Rutgers Egyetem és az Atelier for Restoration & Research of Paintings intézet publikáltak egy tanulmányt, miszerint egy tanulóalgoritmus képes volt felismerni a hamisítványokat, az ecsetkezelést is figyelembe véve. A tanulmány itt olvasható. A hamisítványokat tradicionálisan a Morellian analízis segítségével próbálták kiszűrni, Morellian egy olasz művészettörténész volt, ő fejlesztette ki azt a módszert ami főleg a kép felületének, textúrájának az elemzésével igyekezett elcsípni a hamisítványokat, vagyis a festő ecsetkezelését vette alapul. Ez a tanulmány elképesztően érdekes, most nincs hozzá agyam, hogy végigolvassam, de holnap hajnalban nekiállok.
Végül is, ennyire rossz még soha nem volt, valahogy túl kell élni ezt is, remélem, hogy rám is igaz lesz, hogy az idő majd feledtet, feloldoz és elmulaszt mindent, mert ez így sok.
C. már alszik, nekem is meg kell próbálni, de még megnézek néhány középkori képet Káinról és Ábelről, meg van egy fényképész a neve Thy Tran, nagyon intim képeket csinál, saját magáról, saját bevallása szerint nem a minőségre figyel, hanem az intimitásra és arra, hogy azt fotózza amit nem tudna szavakkal elmondani annak akinek szól. 2015-től Saigon-ban él, előtte Ausztráliában élt. A képeit itt lehet megnézni.

Kisütött a nap a két épület között,
balra a vörös téglafal átvilágít a szürkeségen,
szemben a párkányon zöld moha,
mint szembogarad körül a gyűrű.

Alul árnyékok és autók,
amott a tetőn egy magányos fa,
a távolban minden kék, felhőtlen magány,
az ablaküvegen óriási páracseppek.

Valamivel éjfél előtt ébredtem, fejfájással, megcsináltam a gyümölcssalátámat, kávémat azután aludni próbáltam, de nem ment, szóval megint csak három óra alvás sikerült, fantasztikus napom lesz ma, N. küldött üzenetet Kubából, ott vannak egy hónapig, tetszik nekik, jól érzik magukat, csak "szar a kaja".
Én David Whyte egyik versét olvasom épp "The House of Belonging" a címe. Olyan mintha rólam szólna, egy kapcsolat lezárárásáról, egy másik kezdetéről és a felnőtt ember magányáról, jó vers. Csak nála az új szerelemben van remény, nálam pedig nincs, mert reménytelen, viszonzatlan és elérhetetlen. Szép a versének a ritmusa, mint a nyugodt lélegzés, amikor nincs semmi indulat, csak teszed a dologod, néha fel sem eszmélsz, üteme lesz tőle az életnek.
Thích Nhất Hạnh mondta, hogy szeretni valakit annyi mint szeretni anélkül, hogy tudnánk róla, hogy a sebeit is vele együtt szeretjük.
Ennyit a hajnali szalon-elmélkedésről, a szeretet sokféle.
Az élet...meg az ő értelme. Mindezt a kényelemből szoktuk gondolni, miközben emberek milliói éheznek és az ő életük értelme a szenvedés... amikor van idő az elme kényeztetésére, amikor van idő felfogni, hogy vagyunk: ez bárhol lehet. Talán.
Az élet egy rakás szar, az élet csodás, az élet szép, az élet olyan amilyen (minek akarjuk egyáltalán meghatározni, hogy milyen? ostoba szokás....): egy bonyolult biológiai, kémiai rendszer. Működik, mert a fizika és a matematika engedi működni.
A filozófia meg szórakoztat? Nem igazán. A legtöbb filozófiai rendszer értelme valójában csak annyi, hogy a céltalan és értelmetlen létünknek biztosítsunk valamilyen keretet és ezáltal értelmet, hogy megakadályozzuk a kétségbeesést, amit a valóság érzékelése okoz. Kivéve Kantot? Vagy épp Kant! A biológiai elmúlásunk tudása félelmetes. Már akinek? Mert sokaknak nem. Amikor fennköltek vagyunk, akkor elfeledkezünk a destruktivitásról és a valóságnak azokról a szegleteiről, amelyek nem ritkán sokkal hangsúlyosabbak mint a haláltól való rettegés és inkább a halálvágy, vagy egyéb rombolási vágy uralja el az elmét.
Nyilván kultúrkör kérdése, hogy mikor nevezzük ezeket destruktív viselkedésnek. Érthető, hogy rettegünk a valóságtól. Én úgy látom, hogy az élet értelmetlenségének a felfogása és megértése inkább örömet és szabadságot kellene, hogy adjon, nem pedig kétségbeesést, hiszen ez a valóságban a természetet nem érdekeli, hogy létezel-e vagy sem. De az egész univerzumnak, a bolygóknak, egy fának, egy bogárnak sincs több/kevesebb értelme mint nekem, egyszerűen csak vagyunk. Emberként a tudatunk képessé tesz minket arra, hogy tudjuk, hogy vagyunk és ebbe bármi belefér, akár az is, hogy olyan csavaros logikai élet-modellekkel szórakoztatjuk magunkat, hogy a lét és a valóság valójában egy álom, vagy egy mesterséges univerzum, lehet, hogy óriások figyelnek bennünket egy érzékelhetetlen üvegfalon túlról, vagy egy kísérlet eredményei vagyunk: akármi, akár az is, hogy szigorúan csak a matematikával leírható dolgokat fogadjam el valóságnak.
Az egyetlen dolog ami őrültségnek tűnik a számomra és mégis annyira népszerű lett az emberek között az a vallásnak nevezett hiedelemrendszerek bármelyike, szinte kivétel nélkül, az összes vallási hitrendszer abszurd, tele van logikai hibával, teljes hülyeséggel és a történelmük pedig gyilkosságokkal, háborúkkal és a hatalom kiszolgálásával és mégis a mai napig emberek milliárdjai hiszik el a hazugságaikat, miközben egy középszerű scifi regény sokkal hihetőbb történettel szokott előrukkolni mint a vallások "szent" könyvei. Valószínűleg ez inkább politika, mintsem a valódi hit. Hogy ki mit hisz valójában, milyen "mantrával" éli túl a napokat: az ettől független. Egy hívő és az Istene kapcsolata ezerféle lehet, az is lehet, hogy nincs kapcsolatuk, csak formalitás: személyes-politika, ami segít a társadalmi pozíciók megszerzésében.
C. magzatpózban szuszog, pihennék egy hónapot, ki vagyok égve teljesen, szeretném megsimogatni G. haját, kiülni egy nem túl meleg, de napos tengerparti étterem teraszára, hátradőlni és nézni a kék eget, átnyúlni az asztal alatt és megfogni a kezét és csak ülni ott csendben.
Jó verseket olvasgatni, nem nagyon szoktam az utóbbi időben, E. E. Cummings-al próbálok barátkozni, érteni és elmélyülni, nem annyira egyszerű. Lassan négy óra és véget ér a valódi életem amit költők, filozófusok és festők közt tölthetek, közben halacskára gondolhatok, tudom, hogy még akkor is gondol rám ha már nem vagyok fontos és ez a napi 2-3 óra hajnalban ami miatt érdemes létezni.

Nagyon elfáradtam estére, hideg is lett, hódara esett, kis fehér gömböcskék, de most szelíden lebegve, nem esővel együtt. C. szomorú volt, játszottunk körülbelül fél órát most alszik, kérdeztem tőle, hogy emlékszik-e még arra, amikor egy kedves hang köszönt neki a telefonból, de persze nem emlékezett, csak én, de aztán kapott egy öt perces simogatást (nyammogás), már alszik én meg egy pohár vörösbor mellett elkezdtem olvasni az Anyegint, amiben találtam egy gyönyörű nevet "Ruszlán"-t, nem hallottam még soha. Puskin említi Aeneis (Éneász) műveit a hatodik versszakban, amit állítólag Vergilius írt, de ez nem teljesen biztos. Nekem Aenis-ról Paul Cézanne ugrott be, neki van egy grafikája (Aenisz találkozik Dido-val Kartágóban a címe talán, de lusta vagyok utánanézni, így nem biztos, hogy pontos). Puskin egyébként Theokritosz-t is nagyon kedvelte, az Anyegin-ba is beleszőtte, de csak említésképpen, Theokritosz azon kevés ógörök költők közé tartozik, akinek eredetiben is fentmaradt az egyik írása, bár nagyon szakadt formában, a Hülasz és a nimfák című írását megtalálták és bár eléggé tépett, de olvasható. Puskin nagyon érdekes, elsősorban az orosz nemesség dekadenciájának a megörökítőjét látom benne, az ivászat, kártyázás, bálozás (még nem okvetlenül dekadens, inkább groteszk néha) és a nagyon hangsúlyosan jelenlévő, európai kultúrához való, mély kapcsolódás, elsősorban a francia, görög és latin műveltség iránti rajongás és tisztelet szövi át szinte az egész Anyegint, másfelől meg az orosz kultúra beleszövése az ógörög történetek szreplői közé (nem is rosszul), Puskin műveltsége elképesztő, minden sorából egy csomó elágazás nyílik a művészet mindenféle irányába, olyanokra hivatkozik mint például Pyotr Chaadayev, akinek csak egyetlen könyve van magyarra fordítva ha jól tudom (Filozófiai levelek egy hölgyhöz), az ő idejében a munkái be voltak tiltva Oroszországban, mert politizált és ez akkoriban nem volt bocsánatos bűn (ma sem) (az 1700-as évek végén élt), de Puskin-t ez nem zavarta egy cseppet sem.

Élvezem minden sorát, eredetileg nem őt akartam ma olvasni hanem Nan Goldin munkáiról terveztem egy hosszabb utánanézést, újrafelfedezést...., de végül Puskinnál kötöttem ki, mert így kicsit olyan mintha g.-vel  beszélgetnék (talán, mert orosz, talán mert, így kicsit olyan mintha...), legalább ennyi. Nan Goldin még reggel jutott eszembe, ő meg Diane Arbus-ról, akiről szerintem egy csomó képet raktam be régebben, Nan Goldin mondta egyszer, hogy őt nem érdeklik a jó fotók, csak az őszinteség ("'I didn’t care about "good" photography, I cared about complete honesty"). Ezen gondolkodtam, hogy valamit megragadott, ami a művészet és az élet lényege is talán. Nan Goldin pedig őszinte, olyan fotósorozatai vannak amik az embert a legbelsőbb rétegéig megrázzák, vagy meghatják, felesleges lenne irogatni a képekről, például a "The Ballad of Sexual Dependency" című sorozata, amit 1979 és 1986 között fotózott. Ebben nagyon sokféle társadalmi réteg jelenik meg, eszem ágában sincs összefoglalni, a meleg közösségek, heroinfüggőég, családon belüli erőszak, szexuális függőség és különféle zenei szubkultúrák, például a "No Wave", amibe például Lydia Lunch is részt vett (róla már írtam itt régebben) (a Teenage Jesus and the Jerks albumról van szó). És innen jutottam el valahogy Puskinig és Anyegin-ig.
Körbe-körbe jár minden és mélyen merülni lenne szép, körforgók, lantok és erősítők zaja, egy olyan szellemi állapot, ahol nem kategorizálódnak és nem függetlenednek egymástól a dolgok, és nem is kötődnek erőszakos kapcsolódási pontok, csak minden úgy van, ahogy van. 

Nem kell többet látni a semmibe (mint a mulandóságot és azt a keveset ami jelenleg foglakoztat) és nem akarok mást, csak megismerni dolgokat és, hogy az egyik pontból eljuthassak a másikba és a látszólag teljesen idegen világok mögött megérezni azt ami ugyanaz, az "emberi sors" talán, amire gondolnék. 

Fura volt feljönni a lépcsőn az előbb lehúnytam a szemem és elképzeltem hogy G. előttem libeg mint egy hajó, farmerban és virágos ingben és hátulról átölelem. Éreztem a szövet anyagát. 

C. álmodik éppen, kattogtatja a fogait és nyüsszög, biztosan kergetőzik a tavaszi réten, szegény, addig még legalább négy hónapot kell várnia. Elfogyott a vörösborom, azon mosolyogtam ahogyan egyszer halacska berúgott és kuncogott, soha nem felejtem el.

Aludni kellene, de nem fog menni, de nem akarok altatót bevenni, megpróbálok anélkül elaludni.

Kettő körül ébredtem, végre kialudtam magam, bár kétszer is felriadtam, valami fura zajra, nem tudom mi okozta, egyszer meg arra, hogy a laptopomat nem kapcsoltam le mikor elaludtam és valami filmet automatikusan beválogatott magának a youtube-ról és hangosan üvöltött a fejem mellett a hangszóróból, olyan kómában voltam, hogy azonnal visszaaludtam. Csináltam gyümölcssalátát, közben kiengedtem C.-t pisilni, aki azután olyan gyorsan visszament aludni, hogy észre se vettem, én közben sírtam is kicsit a konyhában, mert elképzeltem, hogy milyen lett volna együtt ébredni vele, ébredés után orosz és lengyel hajdinakása recepteket olvasgattam, érdekelt hogy hogyan főzik Oroszországban, meg melyik fajtának mi a neve, mert sokat beszélgettünk ezekről, és elfelejtettem, de még a kukoricadaráról is ő jutott eszembe tegnap este mikor kinyitottam a szekrényt, mert valakinek a kedvence aki neki fontos. Mekkora fasz vagyok, egek... Az interneten nézegetek egy képgyűjteményt egy párról aki adoptált egy kutyát egy menhelyről, majd egy macskát is és most közösen utazgatnak és a kutya, Henry cipeli a hátán a macskát, együtt alszanak meg esznek, most meg ezen sírtam. Teljesen hülye vagyok, de nem baj, muszáj megszoknom, hogy ez így van és emiatt kibírhatatlan vagyok. Ja, a fotók itt nézhetők meg.
Vettem tegnap almondos kávét, hónapok óta ez a kedvencem és le volt szállitva a Tescoban.

Közben a regényemet tervezgetem, nem egyszerű a megfelelő háttértörténet kialakítása és azoknak a referencia-pontoknak a megtalálása, amelyek időpontként és támpontként is szolgálhatnak a történet jobb megértéséhez, mármint az események kezdőpontjaira gondolok, hogy meddig érdemes visszakövetni egy történet előzményét, például egy regény főszepelőjének az előtörténete honnan érdekes, illetve hol az a pont, amit még fontos tudnia az olvasónak és ami azelőtt történt, az elhanyagolható, egy scifi esetén ez különösen lényeges lehet, mert enélkül olyan rétegek sérülhetnek, vagy lehetnek kevésbé hitelesek, esetleg maradhatnak a homályban, amelyeknek nem kellene. Ezeket a pontokat próbálom átgondolni, ezért követem a tudományos híreket, meg a publikusan elérhető kutatási anyagokat, mert tudni szeretném, hogy mikor jöhet el az a időpillanat, amikor az AI kutatások tényleg mesterséges intelligenciaként foghatók fel, egyelőre szerintem még mindig messze vagyunk ettől, de valószínűleg ez gyorsan változhat.
Engem elsősorban a computational neuroscience érdekel, sajnos, de fogalmam sincs, hogy ezt minek fordítsam, leginkább semminek...ez a tudományág ötvözi a neurológiát, számítástechnikát, pszichológiát, matematikát és programozást és valójában egy mesterséges agy létrehozását tűzte ki céljául, leegyszerűsitve. Ez sokféleképpen történik ma, leginkább szoftveres úton, vagyis nincs semmiféle fizikai formája, csak algoritmusok vannak. Ez nem új dolog, még a nyolcvanas évek közepén Eric L. Schwartz használta először a fogalmat egy konferencián Kaliforniában. Ez azért fontos, mert olyan ál-fikciós részeket akarok létrehozni amelyek közvetlenül a legújabb valódi kutatásokhoz köthetőek és egyáltalán nem kitalált dolgok, emiatt rendeltem szakkönyveket is, algoritmusokról meg egyéb olyan dolgokról, amelyek a tanulóalgoritmusok hátterét valamennyire felfejtik, hiszen végül is matematikáról beszélünk egyrészt, másrészt meg fizikáról, hiszen az AI iparág robbanása pont annak volt köszönhető, hogy a hardverek, elsősorban a grafikus kártyák processzorai - amiket nem is ehhez fejlesztettek ki, csak olyan nagy teljesítményű lebegőpontos számítási kapacitásuk volt, hogy az AI algoritmusokat hatékonyan tudták futtatni, hatékonyabban mint maga a CPU, ez egy fontos momentum volt a történetben, persze azóta már gyártják a speciálisan erre kifejlesztett csipeket. De a történet érdekes, szóval ilyenekben túrok, de ennél sokkal mélyebben, csak nincs kedvem erről sokat irogatni itt, csak azt nem tudom még, hogy hogy lesz ebből regény, pedig sietni akarok vele, mert már unom a halogatást. A másik dolog ami fontos a miniatürizálás, de azt nem írom le miért, mert akkor elárulnám a regény történetét és azt nem akarom.
Fura, hogy elég ha lehúnyom a szemem, fel tudom idézni halam hangját, ahogy a "Szia"-t mondogattuk egymásnak és elképzelem ahogy vigyorog. Hiányzik a hangja, talán nem is sejti mennyire. Induljon a nap, kibaszott hétfő, kíváncsi vagyok mennyi hülyeséget kell végighallgatnom, már megvettem a londoni buszjegyeket, 16 font volt oda-vissza, a vonatjegy ötször drágább, jó lesz Londonban, és ezen a héten még egy céges költözést is át kell élnem, pénteken megyünk új épületbe, semmi kedvem hozzá. Még meg se néztem milyen idő van odakint...de 99%, hogy vagy esik, vagy esett, vagy esni fog.

Mindig elborzadok az emberi gonoszság mértékétől, Indiában olyan nőknek rendeztek divatbemutatót akiknek az arcára savat öntöttek féltékenységből és bosszúból és emiatt maradandó sérüléseket szenvedtek, nem beszélve a megaláztatásról. A divatbemutatón kilenc nő vett részt, az arcukat nem takarták el, hogy szembesítsék a társadalmat azzal amit velük tettek. A cikket itt lehet elolvasni, akit érdekelnek a fotók ott megnézheti őket.
Gyűlölöm az erőszak minden formáját, az erőszak mindig a saját csődünk, amikor kudarcot vallunk például mint szülők, akkor jön az erőszak, ezt a kutyám nevelésénél láttam leginkább, egyetlen egyszer történt meg, hogy fizikai erőszakot alkalmaztam C.-vel szemben, megráztam őt mintha falkavezér lennék, megfogtam a bőrt a tarkójánál és úgy..., akkor csináltam amikor egyszer felment az ágyra és lepisilte. Dühös lettem, pedig az én hibám volt, mert előtte egyszer felengedtem az ágyra, máskor meg nem és emiatt számára nem volt tiszta mi a szabály és mi a hierarchia. Utána rosszul éreztem magam, ő lement és beült a helyére és csak nézett, odafeküdtem elé a földre és a szemébe néztem és bocsánatot kértem tőle, azóta soha, egyetlen alaklommal se bántottam. És nem is fogom, nagyon sokat köszönhetek neki, de azt, hogy egy másik embert bántsak, elképzelni se tudom. De Indiában egészen sok erőszak van, meglelpő és számomra visszataszító szokások, például a szándékos magzatelhajtás (foeticide) aránya nagyon magas, ennek külön Wikipédia szócikke is van, annyira általános. Például India Kashmír régiójában 128.4 férfi jut emiatt 100 nőre. Micsoda őrült dolog ez? Elképesztő, hogy a 21. században ennek így kell lennie, de nekünk se kell túl önteltnek lennünk, igaz ugyan, hogy Indiához képest mérföldekkel jobb a nők ehlyzete mondjuk Nagy-Britanniában, de mondjuk odahaza Közép-Európában azért még bőven lenne mit tenni.
Erőszakos soha nem vagyok, de csapongó hülye igen, a csapongásom borzalmas, halacska is emiatt hagyott el, egyszer ilyen voltam, máskor meg olyan, sok lettem neki, az más kérdés, hogy főleg amiatt, mert soha nem tudtam, hogy mit szeretne, nekem sajnos mindig kell a visszacsatolás és ő ezt nem értette. Pedig mindig azt mondta, hogy nyilt kártyákkal játszik, de soha nem írta le, hogy vége, csak miközben írtunk egymásnak a végén már 4-5 perces késésekkel írt vissza, mert közben már mással írt esetleg, vagy másra figyelt és én ettől teljesen összezavarodtam. Kár értünk, pedig ha tudta volna, hogy ha kicsit közelebb jön és tudunk találkozni rendszeresen... Ennyire fájó dolog ez, de sajnos nem bírtam ki szellemileg a sok hónapos távollétet, és onnantól, hogy még a decemberi időpont is bizonytalan lett, teljesen összezavarodtam, és emiatt gondolom, hogy ő nem gondolta ezt komolyan soha. Ezt már nem fogom megtudni, mert ha ő egyszer kizár, akkor nincs visszaút többé.
Lilian Kreutzberger munkáit tanulmányozgattam, a fekete-fehér képek és a szimmetria.
Aludjunk és álmodjunk, mélyen mélyen azokról amik megtörténtek: a szökőkút, az Árkád, villogásaink, bizsergés, a virágos ruhácska, a búcsúkávé, integetés, a babavíz, Skinny shop, akartam könyvet adni, de nem mertem, pizza...istenem, mindez csak 5 hónapja és mind elmúltak és beégtek olyan mélyre amit soha nem lehet elfelejteni.
Aludni kell, holnap nehéz nap lesz.

Most van az ötödik nemzetközi fotófesztivál Tel Aviv-ban, egészen sok érdekes fotósorozat van a kiállítási anyagban, néhány projekt:

Angélica Dass: HUMANÆ - az emberek bőrszínének összes árnyalatát próbálja bemutatni

Second Nature - ebben több fotóművész is részt vett, úgy fotózták le a helyszíneket mintha a mai AI (tanulóalgoritmusok, mesterséges intelligencia) szemével látnák a külvilágot. Ez egy nagyon érdekes projekt, az egyik kedvencem.

I beleive I am gay - ez vallásos melegek portréit mutatja be Hollandiából, mindenféle egyházból.

Long Lost - ezt nagyon megnézném... ez hat darab különálló, mini kiállítás, hat teljesen más hátterű, korú, nemzetiségű fotóművász munkáiból, mindenféle témakörből

This Is My Story - ez is érdekesnek tűnik, de eléggé silány a projekt leírása, remélem később majd publikussá teszik a teljes anyagot, ebben hat diák története van elmesélve Jisr az-Zarqa-ból, ami egy izraeli arab település.

The Untitled Album - Doron Oved kiállítása, amiben városi fotók, tájképek szerepelnek minden különösebb kapcsolat nélkül, ezt is megnézném, mivel neki nagyon jó foi vannak.

A teljes kiállítás programja.

Most volt a 7. moszkvai biennálé, ahol Olafur Eliasson (dán-izlandi szobrász) egyik munkáját erre az alkalomra készítette el Moszkvában a helyszínen és eből készült egy videó ami online meg is nézhető: http://www.soe.tv/video/113 Moszkvába jó lett volna elutazni, mindig szerettem volna megnézni, majd talán jövőre.

Néztem egy gyönyörű filmet a 1934-ből, ami halakról szól, egészen pontosan csikóhalakról, Jean Painlevé rendezte és The Hippocampe a címe. Jean Painlevé francia filmrendező és fotós volt, aki főleg vízalatti felvételeket készített, nem csak a csikóhalakról, van a polipokról és mindenféle más tengeri állatokról is filmje, ő volt a természetfilmezés egyik úttörője. De nem csak vízalatti filmeket csinált, nekem az egyik kedvencem tőle az a film amit folyékony kristályokról készített, ez már színes film és 1978-ban forgatta.

Zs. hívott mobilon sírva, hogy a munkahelye szar és adjak neki tanácsot, hogy hogyan lépjen ki és kezdjen új helyen, próbáltam nyugtatni, több-kevesebb sikerrel és egyébként megértem, csoportvezetőként se adnak neki havi bért, hetente kapja a fizetését, emiatt a bankok például nem adnak neki hitelt, emellett már kétszer el kellett viselnie, hogy nem neki ajánlották fel a cégén belül azt a magasabb pozíciót, amit könnyedén tudna csinálni, ehelyett inkább külsős embert vettek fel, őt meg hagyták a helyén. Meghívtam őt is és N.-t is jövő hét szombatra egy japán étterembe ramenezni, közben majd kitalálunk valamit. Takarítottam. Sétáltunk megint. Nem történik semmi érdekes.

Egész nap szokás szerint azon járt az agyam, hogy mennyire nem tudom megérteni azt ami történt velünk, olyan bolondságok fordultak meg a fejemben, hogy ha most bekopogna halacska és ha itt lenne, akkor azonnal elmúlna ez az egész rémálom, de azután eszembe jutott amire reggel gondoltam, hogy ezek a dolgok csak az én fejemben léteztek. Megpróbálok túllépni ezen, próbálok keresni én is valaki mást, ahogyan ő is tette, valakit, akivel lehet találkozni és aki hajlandó lenne mozdulni is, meg kockázatot vállalni és szeretni. Csak nem lesz könnyű elfelejteni ezt az egészet, a csillagvizsgálónkat például, ma többször is eszembe jutott és nem értem, hogyan jutottunk el onnan idáig.

Egészen elképesztő dolgok vannak a világban. Nima Elbagir a CNN egyik általam nagyon tisztelt riportere forgatott egy dokimentumfilmet Líbiában, amelyiken több valódi rabszolgapiac látható, az embereket állatokként adják veszik. A líbiaiak a szegényebb országokból menekült embertársaikat olyan módon kezelik a felvételeken amit bevallom...nem volt könnyű a 21. századba helyeznem az agyammal. Az emberi gonoszság egészen elképesztő... Érdemes megnézni, vagy belenézni, a Youtube-on itt megnézhető: https://www.youtube.com/watch?v=2S2qtGisT34

a Deensgate és a Mary's Gate sarkán,
az ablakon át önmagamra bámulva,
szürke épületek takarják a magányt,
szemben zöld redőnyök, félig elhúzott
rések apró tükreiben: kék égcsík reptet
szellemként úszó felhőbolyhokat, én
velük rángok, míg szemem kísérni bírja a távot,
ha szél lennék, feléd hajtanék minden álmot,
csitítani fájdalmad: elhajtva
könnyet, bántást: veszett vágyat,
csókkal melengetni hűs-hal kezed,
ujjaimmal titkot írva vándorfelhőkre,
úgy lehet: a messziben majd meglátod,
hajaddal simítva, mosollyal vidítva:
levadászod: könnyel bevont
buborék-tükörből mosolyod visszainteget,
átnyúlva-üzenve: gyomromban tüskeerdő,
csőrömmel ennék ujjaid közül,
csípődön remegve fülelném a csendet,
hasadra tapadva: elképzelném
hangod és a majomtáncot veled.

végre péntek, lassan hajnalodik, mérhetetlen keserűség, hiányzik g. hangja, megint felébredtem éjfél körül, körbenéztem a neten, fülhallgatót akartam vásárolni, mégiscsak Black Friday van, gondoltam hátha látok valami jót leárazva, de közben rájöttem, hogy úristenn...mi a francot csinálok én... ez az egész őrület annyira idegen tőlem, hiszen soha elvből semmit nem vásárolok ezen a napon, aztán végül rendeltem egy könyvet, de olyan helyről ahol nem volt Black Friday, így "rendes" áron vettem meg, csak azért mert valóban kellett.

Amedeo Modigliani, La belle romaine 1917-ben festett képe G.re emlékeztet, a kép modellje olyan szép mint amilyennek őt képzelem, C. még alszik, szuszog és természetellenes pózban, de nagyon mélyen aludhat, mert félig kilóg az ágyikójából, de nem zavarja egy cseppet sem, csak csendesen mozog a mellkasa fel-le.

nincs erőm olvasni, készülők a mai napra, lesz két hosszú megbeszélésem és egy fejvadász is írt, hogy beszéljünk, valami startup, alig várom a délután négy órát, elugrok N.-hez, már két hete nem beszéltünk, útközben veszek valami ínyenc kaját valamelyik útbaeső streetfood-os standjánál és a beermoth cellarban megeszem egy doboz cloudwater ipa mellett, azután ha úgy alakul, akkor elugrok arra a magic rock brewery bemutatóra.

odakint helikopter köröz már vagy fél órája, mostanában elég gyakori, fogalmam sincs miért, sok a bűnözés a környéken, főleg észak felé, Oldham környékén, az innen minimum 10 km, ide nem jönnek át onnan a faszok, mert a környéken nincs egyetlen kocsma, vagy bár se. mikor vettem a házat szándékosan olyan környéken vettem, ahol nincs egyetlen szórakozóhely sem, mert azok mindig vonzzák a faszfejeket.

egyre erősebb bennem a vágy, hogy elköltözzek Londonba, mivel kezdem megutálni Észak-Angliát, nem tudom mi történt az emberekkel az elmúlt néhány évben, 5-6 éve még nem volt ennyire ocsmáy ez a régió, de már nem is érdekel az ok, egyszerűen elegem van a primitív nacionalizmus terjedéséből - amit valószínűleg a brexit kampány korbácsolt fel, a sok, semmilyen idegen nyelven nem beszélő, primitív észak-angliai büszkebunkó emlékeztet arra a szánalmas és visszataszító közegre, ami elől eljöttem először Szlovákiából, majd Magyarországról, a bármiféle önreflexióra és empátiára képtelen, az ostobák magabiztosságával bíró büszkebunkók nyüzsgésére minden társadalmi rétegen belül, a kivétel kincs. unalmas ez az egész és főleg nekem az, aki egész életében ezek elől menekültem, de úgy érzem...teljesen hiábavalóan, szóval jelenleg azt gondolom, hogy egy nagyobb városban, ahol nem ennyire homogén a társadalom, talán könnyebb a nyugalmat megtalálni, a belső nyugalom csak mítosz, ha a külvilág nem jó, akkor a belső se lehet nyugalomban, kivéve ha valaki vak és ignorálja a valóságot, vagy pedig becsapja magát valami halandzsával.

akárhogy is van, ha kapok két héten belül ajánlatokat, akkor a londoni ajánlatok magasabb prioritást kapnak. tegnap a buszon hazafelé párácska fotóját néztem a mobilomon és megsimogattam az arcát, szánalmas vagyok, tudom jól, de nem zavar, nekem elég az a gondolat, amit elrejtettem magamban rólunk, azt már nem veheti el tőlem senki, főleg ennyire mélyről nem, ahol a mi rövidke közös történetünk el van raktározva.

Amedeo Modigliani, La Belle Romaine, 1917

közben lassan hajnali három óra lett, a helikopter még mindig itt köröz, közben elkésztettem a szokásos reggeli gyümölcstálat, mangó, körte, málna, feketeszeder, áfonya, alma meg a kávé, elolvasom a híreket minden platformról, ez a rossz szokásom még megmaradt, a legjobb lenne teljesen mellőzni a híreket, meg a külvilágot, talán be kellene vonulni egy szanatóriumba, vagy diliházba és szarni magasról mindenre, kár, hogy ez a gondolat szerintem unalmas és giccses, sokkal abszurdabb és élvezetesebb idekint élni a sok felelőtlen embertársam között, akik tönkretesznek, felzabálnak, lerombolnak és kirabolnak mindent, mint valami kibaszott, őrülten visongó szőrtelen-majomhorda - most a természetrombolásra gondolok elsősorban, sokan fel se képesek fogni, hogy gyakorlatilag már egy halott bolygón élünk...mert addig amíg a boltokban van olcsó zabálnivaló, műanyag szemét és lehet tévében sorozatokat bambulni és reggelente az autóban pöfögni a munkahely felé, addig nincs gond. emiatt lettem 20 éve vegetariánus, emiatt nincs jogsim, emiatt nem eszek húst ..... mert a húsevés gyakorlatilag az egyik legnagyobb természetgyilkos, akkoriban még bíztam abban, hogy a dolgok változhatnak, de ma éppen annyira ostoba kérdésekkel fárasztanak ha megtudják, hogy nem eszek húst mint húsz évvel ezelőtt, szóval semmi nem változott. de, hogy ez most megint miért jutott eszembe...kit érdekel már ez, tök felesleges bármiféle reménykedés, vagy példamutatás, vagy bármi.

összekapom magam és elkezdek élni, márha ezt lehet annak nevezni.

egy kis darkwave

Linea Aspera - Synapse

gusgus crossfade

Éjfél után felébredtem, azóta mászkálok meg olvasok, mindenütt van egy könyvem az egyiktől megyek a másikig, van még a mandulás kávémból, azt iszom rizstejjel és csak bambulok. Nincs igazán semmi különös, meg semmi nem fontos már. Ami az lett volna annak vége, most már felfogtam és ennyi, kitörlöm az emlékeket is magamból, csak idő kell hozzá.

Bizonyos értelemben kicsit mániám a hímzés, többször is írtam már róla, meg próbáltam összegyűjteni magamnak minden olyan, hímzést mint kifejezési formát is használó művészt akit csak el lehet érni az interneten, egyszerűen szeretem a hímzést, mert megfogható, mert jó érzés lenne megsimítani a szövet és a cérna felületét, meg a textília és a színek keverhetetlenségéből olyan dolgokat lehet csinálni, amelyek engem elvarázsolnak, főleg ha a téma és a formavilág is a helyén van. Érdekes, hogy még mindig a női művészek részesítik előnyben ezt a technikát.

Mondjuk úgy eleve zavaró, hogy a 21. században még mindig ennyire élesen elkülönülnek egymsától a különféle nemek által végzett művészi kifejezési módszerek, de ez minden területen így van, ha innen elkanyarodok és belegondolok abba, hogy a nők bére ezen a kibaszott bolygón még mindig jelentősen alacsonyabb a legtöbb országban mint a férfiaké, akkor hánynom kell és akkor még nem is mentem bele abba, hogy szinte minden politikai és hatalmi pozícióban még mindig a hímnemű csupasz majmok dominálnak és méregetik a faszukat egymás előtt, hogy kié nagyobb, akár mindenféle cél nélkül is csak a dominancia és hierachiában betöltött szerepük miatt, mint valami elcseszett vadállatok, de persze eleve felsőbbrendűnek gondolva magukat és közben ugyanúgy viselkednek mintha egy hordányi szőrös ősember lennénk még mindig.
Mindig iszonyúan sajnáltam a nőket, főleg az okos, öntudatos nőknek lehet rossz, akik pontosan tudják ezeket és a mindennapjaikban, szinte minden élethelyzetben örülniük kell a legkisebb sikernek is és ez még az olyan országokban is így van mint Nagy-Britannia, ahol azért az egyenjogúság sokkal magasabb színvonalon van mint pl. Közép-Európában, Kelet-Európában. Nem beszélve az arab országokról, vagy az afrikai, távol-keleti régiók nagy többségéről, ahol az elnyomás és a férfiak önmagukról gondolt felsőbbrendűsége teljesen természetes a mai napig, de ez annyira ostoba és primitív, hogy nem is akarok ebbe belemenni, mert felmérgesítem csak magam a sok barom miatt, tök értelmetlenül. Megint minek megyek bele ilyen gondolatokba...leszarom.

Meg nem is erről akartam írni, csak elszomorító, hogy ennyire primitív az emberi civilizáció még mindig, pedig szinte minden alkalommal "értelmes lényként" emlegetjük magunkat, de soha nem nagyon értem, hogy miért.

Visszatérve a hímzéshez. A hímzés a társadalomban történelmileg is egészen nagy jelentőséggel bír, az előbb említett keleti régiókban is nagy jelentősége volt. Például az arab és iszlám hímzésnek külön története van, amelyik egészen a perzsákig nyúlik vissza. Az arab világba a hímzés elsősorban a Szászánida Birodalom-ból és a Bizánci Birodalom-ból került át. A hímzés sokkal ősibb mint bármelyik vallás, sokkal mélyebb és kiforrottabb formavilágot tud felvonultatni mintha úgy fognánk fel, hogy egy vallási közösséghez tartozna - vannak olyanok eléggé sokan akik előszeretettel korlátozzák magukat a saját gondolkodásukban is..., de ez engem nem nagyon érdekel. A Kába szentély például, ami most az iszlám legfőbb szent helye már az iszlám elterjed;se előtt is ott volt és szövettel volt bevonva, amelyen pl. hímzések is voltak (ezt Richard Ettinghausen iszlám kutató írta). Szóval ennyit a vallások ősiségéről. A hímzés és a kézművesség sokkal ősibb és mélyebben bennünk levő réteg és érzet mint bármilyen vallási tan, vagy filozófia - a kettő összefügghet, találkozhatnak - ó, hogyne, de ez természetes: ez az alkalmazott művészet..., de maga a kézművesség, a kézzel való alkotás: más és más réteget érint meg, márha valakit megérint. Engem a vallások és a vakhit inkább taszítanak, míg a kézművesség nyers őszintesége és szépsége elvarázsol. Az indiai hímzés szintén nagyon régi, elképesztően sok formával és színvilággal, a stílusoknak külön elnevezéseik vannak: banjara hímzés, banni vagy heer bharat hímzés, chamba rumal hímzés és még sorolhatnám. Nekem a kantha (bengáli) hímzés tetszik a legjobban, aminek egy külön ága a paplanok hímzése. Csodás formákkal...és van belőle modern változat is, aminek Nakshi kantha a neve. Nem akarok erről többet írni, mert tudnék egy "könyvnyit" is, de nekem elég ha a fejemben van ez a sok szar és próbálom keresni az új információkat róluk.
Mondjuk eredetileg mikor elkezdtem gépelni ezt a szöveget kortárs hímzésekről akartam írni, de végül szokás szerint csapongok ide-oda. Csak magamnak jegyzetelek, hogy ne felejtsem el holnapra azt amit ma gondoltam, bár még soha nem olvastam vissza szinte semmit amit írtam, mert nem érdekel, így nem is értem minek ez az egész.

Elaine Reichek, Sampler (Adam and Eve). 2002. Hand embroidery on linen. (kézi hímzés)

A 70-es években több feminista művész is használta a hímzést például Faith Ringgold, Judy Chicago, Miriam Schapiro, ezzel próbálták a saját történeteiket elmesélni és egyébként a "történet mesélésnél" érdemes megállni egy pillanatra, mert végül is ez az egyik leglényegesebb dolog. A történetek mesélése, akár azonnal és egyértelműen azonosítható formákkal, akár absztrakcióval, ahol a használt kódrendszerhez kell a kulcs, hogy valaki megértse az üzenetet, igy üzengetnek nekünk a nők a mély múltból és a közelmúltból is, jó dolog megpróbálni megérteni őket, az ősi fájdalmakat, a tragikus, vagy épp vidám történetüket, érzéseiket. Valójában emiatt érdekel ez az egész, vagy valami ilyesmi. Persze vannak férfi művészek is akik hímzéssel foglalkoznak, ilyen például Kent Henricksen, akinek csodaszép munkái vannak és hasonló problémákkal foglalkozik mint amin én mérgelődtem, az egyenjogúsággal és a férfiuralom-női elnyomással. Érdekes, hogy a 21. században ez még mindig ekkora probléma, de hagyom, nincs kedvem ebbe belemenni újra.

Kent Henricksen, The Rope around us is getting tighter and tighter, Embroidery thread, silk screen and gold leaf on silk (hímzés, aranyszál, selyemre)

Lassan négy óra, induljon a nap, induljon a világ. Esik az eső még mindig, már négy napja gyakorlatilag esik, egész nap, egész éjjel, de nem erősen, csak úgy mindig érezni, hogy nedvesség van minden oldalról, minden irányból.
Egy óra múlva indulunk C.-vel sétálni, addig még iszok egy újabb kávét és megnézem milyen könyveket rendeljek a hímzésről ebben a hónapban, ez lesz a karácsonyi ajándékom magamnak, jó lett volna, illetve vágytam rá, hogy találkozzunk G.vel karácsony után, de ebből már nem lett semmi, mert nem. Sajnos soha nem tudok senkinek elég jó lenni, vagy valami ilyesmi, az emberek nem szeretik a bonyolultságot, hosszú távon boldogabbak valakivel aki egyszerűbb, akinek egysíkúbb, gyakorlatiasabb a gondolkodása és ez teljesen érthető egyébként, őszintén szólva ebbe még bele se gondoltam eddig, Éljen az egyszerűség! Mármint másoknak okozzon sok örömöt, én nem akarok egyszerű lenni, de megértem, hogy ha valaki családot akar, meg anyagi javakat, akkor azt választja akivel könnyebben megy és nem azt akivel minden bonyolult, ez mindig eléggé általános volt a történelemben, meg logikus is. Hmm.
Van egy könyv Thread on Arrival (Embroidery Mystery) ezt biztosan beszerzem. "Szerencsére" lesz ma is egy interjúm, valami fura cég, titkosítással foglalkoznak, meg hasonlókkal, alig várom, az interjúzás végül is művészi kifejezési forma lett nálam (vicc), önperformansz. Felmérem mit tudnak a cégek felkínálni, és mit tudnék én adni nekik cserébe azért, hogy néhány évig kihasználjuk egymást békében és boldogságban.

Lement a gyulladás a halántékomról, már nem fáj a bőröm, de átment az orromra, végig fáj, eléggé érdekes, fogalmam sincs, hogy mi okozhatta, egyszerűen csak a bőröm fáj, de teljesen jelentéktelen, ez is csak arra jó, hogy le hes sen be tű ket írni róla, amiben - vagy ami, szabadabb. Annyi minden eszembe jut napközben aminek utána akarok nézni, a legtöbbet estére elfelejtem. C. elaludt, játszottunk vadul, ő a lépcső tetején, én alul és dobáltam fel neki a labdát, addig mérgesítettem míg végül ugatott, összeverekedtünk, teljesen kifulladt és izgalomba jött, annyira, hogy elaludt tőle.
Andy Warhol-nak eléggé sok rögeszméje volt, például az operahallgatás, a lekvárevés, gyakran evett este lekváros kenyeret, meg csokis szendvicset. Talán nem sokan tudják, hogy Warholnak egy időben volt saját műsora az MTV-n (Music Television) 1985 és 1987 között. "Andy Warhol tizenöt perce" volt a címe, ahol beszélgetésket csinált művészekkel, a vendége volt több képzőművész és zenész is. Akkoriban még eredetinek és megbotránkoztatónak tetsző dolgokat csinált, például az egyik 1987-es, januári adásban élőben elaludt műsor közben, a szomorú a dologban az, hogy ez egy hónappal a halála előtt történt, mivel 1987 februárjában meghalt és egyébként pontosan ennek a műsornak a forgatásán lett rosszul, a kórházba szállították, de már nem tudtak segíteni rajta.
A showműsor egyébként 1985-ben Debbie Harry  (Blondy néven talán jobban ismert) interjúval indított. Nem tudom, hogy honnan jutott eszembe Andy Warhol, mert eszem ágában sem volt művészettel foglalkozni, úgy általában semmi nem nagyon jut eszembe. Éjjel azt álmodtam, hogy G. itt volt és C.-vel kimentek sétálni én meg telefonon érdeklődtem, hogy minden oké-e, de fura mód én is ott voltam aztán, másra nem nagyon emlékszek belőle, szerintem emlegettük egyszer-kétszer, hogy sétálna vele. Általában soha semmire nem emlékszek az álmaimból, jobb is, erre se kellett volna. Ma is volt egy interjúm, az egyik nagy divatcéggel, délben kimentem az utcára és onnan telefonáltam velük, beszélgetés közben belefújt a szél a telefonba, alig hallottam őket, de annyira sem érdekel mint egy darab kő.
Ma C.-vel fogok aludni, lerakom mellé a földre a paplanomat, magam alá rakok egy pokrócot és elleszünk, szereti ha vele vagyok és nekem is jót tesz, jókat beszélgetünk, meghallgat, persze tudom, hogy nem, de mégis úgy akarom érzékelni, egy kutya mégiscsak jobb mintha a zoknimhoz beszélnék.
Pénteken Black Friday...a cégemnél óriási a készülődés, ilyenkor minden oldalról nagy a nyomás, de engem főleg az érdekel, hogy este elmegyek sörözni N.-el a Magic Rock sorfőzde söreiből lesz bemutató, ismerem őket, de közel se minden sörüket.
Jövő hét csütörtökön megyek Londonba, 11-re oda kell érnem, már megvettem a buszjegyet, éjjel fél háromkor indul a buszom, hogy nyolcra beérjek, alig várom, imádok éjjel buszozni. Rég jártam Londonban. Várom. Legyen már péntek délután. Odakint süvít a szél, közben esik, nyomasztó, nagyon hiányzik Pára hangja, remélem nem olvassa ezt a szart, mert biztosan azt hiszi, hogy hülye vagyok, vagy fasz, vagy a kettő keveréke.
Veszek be altatót, anélkül mostanában nem bírok aludni, attól elájulok és egészen ki tudom magam pihenni. De még várok fél órát, túl korán van.

az asztalom narancssárgának tűnik, fodros árnyékot vetít rá a lassú mozgás, vérző szemek bokrétáinak gyermeki képzete, átsuhanó selejtes gondolatfonalak, melyekből pislantásként múló emlékeket lebegtetsz felém, gyermekin komor érzést sző a röhejes reggel, mogorva szájcsücsör a válaszom magamnak, goromba szemöldök-köz-ránc neked: mindkettő titkos mosoly, amelyik képzeletemben feléd libben - elkapod és visszafújod: pitypangjáték. Az éjféli ébredés szájszárított hegyvidéke és az altató tompaságot varázsoló, mélyre-tépő nyúzott ujjai, az agy mélyén a gyulladásra bevett ibuprofen kering - tépett esőzés, kopogó cseppek verik a dobot a tetőn, a tegnapi vörösbor ízének öröm-emléke újra csitítana, nélküled a krónikus magány és a fülön át felszívott hazugságok véres szivacsdarabkái kőszirmokat növesztenek öntelt arcom köré, ülök és vigyorogva gépelem a saját halálom történetét - bolond margaréta, ha széttörném a soraim, vers is lehetne, vagy valami kósza koppanás a járdán, a felülről lehulló test puffanása - lennék hópihe, kék szemeim szürke máza, ujjaim görcse, szívemnek halk dobbanása: nem nézek semmit, elfelejtek minden arcot, befelé támasztott vaslétrám a bőrfalnál, elmerülök ligetemben, saját szökőkutunk mellé ereszkedve, fűszáltól-fűszálig lépgetni veled: a világban, ahová nem fér már több, mint csókjaiddal teletömött jutazsák, méhek búgnak körötte - vadon, fullánkkal, dühöngve, tán szeretik az előre emészetett érzés-mézet, talán megölnének végre ha szépen kérném, vagy a körülöttem kopogó haláltáncot szüretelnék: édes meggyem, drága almácskám, sikoly-dalod éjbe fagyva pihen szemhéjam mögé rejtve, hogy napjaimat vigyázza, őrizzen engem, belőlem: valami kevés, egyszervolt-morzsát.

Fáradt vagyok, ma lenyomtam egy hosszú interjút, egészen jól ment, kaptam ajánlatokat is régebbi interjúkról, de már nem érdekelnek, az újakra koncentrálok inkább. A mairól még azt is mondhatnám, hogy élveztem, a végén már nevettünk, tök jó fej volt az interjúztató, szakmai volt, próbált mélyre menni, jó volt. Utána felhívott még valami londoni fejvadász, de már nagyon fáradt voltam. Interjú közben vörösbort ittam, és jókat mosolyogtam a sok kérdésen, lehet, hogy az interjúzás az új önkifejezési formám, legközelebb meztelenül csinálom és közben játszok magammal? Nem rossz ötlet!

Utána felhívott V. nem hiszem, hogy veszekedni akart, de fél óra beszélgetés alatt minimum örször összevesztünk, a legjobb egyedül, nem bír senki elviselni és ez nem önsajnálat, tényleg kibírhatatlan vagyok. Fájt a fejem, utána aludtam volna, de nem ment. Mi a franc az ami miatt nem úgy élünk ahogyan akarunk és ahogyan kellene, vagy ahogy jó? Röhejes az élet. Pedig semmi más értelme nem lenne mint boldognak lenni, de mindenki akadékoskodik, ellene tesz: jobb ha nem? Én is természetesen. Mintha annyira bonyolult lenne. Valaki nem tudja mit akar, valaki gyáva, valaki önértékelési zavarokkal küzd, valaki passziv-agresszív.
Én meg szürke, unalmas akarok lenni újra, talán sose voltam más, G. volt az egyetlen aki képes volt elérni, hogy ne annak érezzem magam, ezért hálás vagyok neki nagyon. Remélem boldog lesz és valami normálisabb emberrel hozta össze a sors mint amilyen én voltam.

Az első színes fotó elkészítéséről olvastam az előbb, amit James Clerk Maxwell csinált 1861-ben, fekete-fehér képet ersztett át zöld, kék és vörös filteren, majd ezeket egymásra vetítette és egy üveglapon, fényérzékeny emulziós rétegre rakta, a mai értelemben nem is volt ez igaz fotó, de mégis.

Ez az első színes fotó a világon amit James Clerk Maxwell készitett 1861-ben

Aludni kell.

az irodaház lépcsőházában,
szürke szőnyegen,
liftajtók véletlen tátogása,
a takarítónö eggyel lentebb
afrikai népdalt dúdol,
rád gondolok, az ablakot nézem,
eső: novemberi unalom,
mobilon pötyögve: bújnék,
ha jön valaki felfelé,
mosolyogva morningozok,
mikor elsuhannak,
kabátjukkal érintve:
szemcsukottan:
falat bámulva,
hangodat idézem
hosszú pillanatra,
majd
meghallgatom újra;
pislantva ébredek belőled,
fájón nyelem
keserű gömbjeit reggelem
nyugalmas dalának,
kicsit elhalkult minden,
betöltheti magányát,
kába, bánatos állarca mögé a reggel,
cipőm nedves
foltjain merengve,
nincs többé hangod,
nyugalmam kedves lepkéje,
némán bólintok,
mint kődarab: elfogadom és
orromat érintve: felébredek
életbe-halni: nélküled.

Lehetne már tavasz, március, amikor korán világos van már, ilyenkor (3:43 van most) lassan indulhatnánk sétálni. Elaludtam, egy órával korábban akartam kelni, odakint nem esik, de minden nedves, ez Manchesterben ilyenkor mindig így van, soha nem tudni, hogy mitől és honnan jön a nedvesség, csak úgy van.

Geta Brătescu munkáit néztem este, aki most 91 éves és még mindig aktívan dolgozik, ebben az évben ő képviselte Romániát a Velencei Biennálén, ami engem nem nagyon érdekel, ki nem állhatom ha egy ember valamilyen országot képvisel, főleg nem a művészeten belül, mert a művészet csak akkor hiteles ha az emberről mint olyanról, mint lényről és mint gondolati lényről szól és nem állít magának határokat - egy kultúrkörhöz tartozás az pedig eléggé nagy korlátja lehet az alkotói szabadságnak - nem csak lehet, az is: hiszen bezár valahová.
Arra, hogy az emberek a primitív nacionalista lelki igényeiket kiéljék ott vannak az élsportok által knált showműsorok: az olimpia, baseball-bajnokság vagy a focivébé és a hasonló modernkori gladiátor küzdelmek, csatamezők, ahol a nép büszke (de mire? mások teljesitményére? ugye primitív?) gyermekei: proletárok, polgárok, akárkik - kiélhetik a szadizmusunkat, gyűlöletüket, frusztrációikat, dölyfüket, kudarcaik okozta szerencsétlenségüket és meghatározhatják magukat a másik ország (ami egy teljesen fiktív közeg) lakói ellen és az erre az egyszerű lelkületre fogékony tömegek "élsport" címszó alatt, a tévé előtt ülve, vagy a lelátókon üvöltve örülhetnek annak, hogy más emberek sportolnak helyettük és megküzdenek a másik ország lakóinak csapatával (röhejes nem?) (...mármint ha lehet sportnak nevezni a doppingokkal feltunningolt galdiátorok tevékenységét, szerintem nem) ez annyira gyermeteg és szánalmas.

Szóval ezért nem szeretem a Velencei Biennálét és hasonló rendezvényeket, mert végül is ezek is csak erről szólnak, csak egy lépcsőfokkal megpróbálják magasabbra rakni a szellemi mércét, de valójában ez reménytelen.
A művészet az emberről szól, az emberből jön és függetlennek kellene lennie mindenféle országhatár közé zárható, képzeletbeli vonalak közé préselhető blablától, egyszerű gondolkodási sémáktól, propagandától. Politikai tartalma természetesen van és lehet, de az egy másik dimenzió.
Még a népművészet is inkább az ember kollektív tudattalanjáról szól és egymásra rakódott ősi motívumok keveréke, mintsem ténylegesen csak egyetlen kultúrkörről szóló formanyelv.
Jól elmentem félre, egyáltalán nem akartam saját gondolatokat belevinni.
Nincsenek is gondolataim és főleg nem értékesek. Egy fasz vagyok, tudom.

Kora reggel, szép minden, befűtöttem, mindjárt a zuhanyrózsa alatt állva létezek, így leszek magamnak fája, szép csendesen összefolyatom a könnyeket a vízsugárral, potyogjon és tűnjön el a lefolyóban, elképzelem, hogy mögöttem lebegsz pára és megmosod a hátam, csendes eső, langyos és puha bőrünk összeér, nedvesen egymásra mosolyog a zöld lomb és a kék ég. Ez a kép se történt meg soha, csak a fejemben létezik, de mégis emlékszek rá, de minek? Kitörlöm hát.

Geta Brătescu munkái egyébként nem tetszenek és nem értem miért tartjűk őt kreatívnak, ez itt kritika volt, szerintem sablonos és üres.

Jó kis esti olvasmány a Tacuinum Sanitatis című, középkorban (15. században) íródott egészségügyi kézikönyv, gyakorlatilag ugyanazok a dolgok vannak benne, amit a jelenkorban is ismételgetnek a mindenféle gyógyfüves kézikönyvek, viszont az illusztrációi sokkal érdkesebbek. Ha valakit érdekel, itt át tudja olvasgatni és nagyon szépen az eredeti és az angol fordítás is olvasható.
Nekem a legjobban a gyümölcsök leírása tetszett, külön meglepődtem azon, hogy már akkoriban kielemezték a banánt, a szokásos középkori mércék szerint, például: "meleg és nedves" ami gyakorlatilag nem sokkal korlátoltabb elemzés mint amit a mai korban az internetes "gyógyító" ezoterikus weboldalakon olvashatunk.

Mandragora, Tacuinum sanitatis

A Tacuinum Sanitatis egyébként az arab Taqwīm al-siḥḥah című egészségügyi írásra épül, amit egy Ibn Butlan nevű arab, nesztoriánus keresztény fizikus írt, aki Bagdadban élt 1075 körül. A középkori írások kútja nagyon mély, feldobja az embert a sokféle megközelítés és engem személy szerint elkápráztat az a fajta kulturáltsági szint amit akkoriban egy-egy kiemelkedő elme elért, annak ellenére, hogy micsoda körülmények, milyen kegyetlen világ vette körül őket. Engem mindig ámulattal töltött el a civilizációk rétegeződése, és azon belül egy-egy keiemlkedő pontot képviselő ember. Ez ma is így van, sőt ma is épp annyira látványos, csak nem törődünk vele, mivel észre sem vesszük, hogy mennyire borzalmas, hogy elég egy buszon utazni, ahol az emberek folyton a mobiljukat nyomkodják és a legtöbbüknek fogalma sincs még az alap fizikai, számítástechnikai, kémiai törvényekről, amelyek az ezsközüket működtetik, sőt a legtöbbjük valószínűleg a legkülönfélébb ósdi, idejétmúlt, ezerszer tudományosan megcáfolt ideológiában hisz - legyen az vallás vagy valamilyen primitív nacionalista maszlag.

C. alszik és álmában morog, én nem gondolkodok már semmin, nincs lelkem és nincsenek érzések se bennem, jó lenne berúgni, akkor lehet, hogy éreznék valamit.

Majdnem nyolc évnyi rákészülés után elolvastam elkezdtem olvasni az Ulysses-t újra, de angolul és elképesztő, de alig kell szótáraznom és élvezem nagyon. Emlékszek, néhány éve még feladtam, de most megy végre, ennek nagyon örülök.

Vajon mit csinálhat Párácska? Nem tudom. Gondolok rá, hogy sikerüljön minden, nem írok semmit, megfogadtam, hogy nem írok semmit.

Mgepróbálok aludni és holnap remélem legkésőbb kettőkor felébredek, este lesz egy interjőm egy londoni céggel és rá kell készülnöm, meg az Ulysses-t is olvasni kell most már.

Az ebédidő könnyedsége, újabb állásinterjú időpontok egyeztetése, céltudatosan, mindenféle kompromisszum nélkül, elérem amit akarok és összekapom magam: visszatérek a régi keménységemhez és nem nyafogok meg fájok. Túl sok volt, túlságosan sok olyan dolog történt velem az elmúlt hónapokban, aminek másképpen, sokkal egyszerűbben kellett volna történnie egy normálisabb világban, már talán akár családot terveznék valakivel, vagy közös utazást, esetleg csak egy vacsorát. De nem igy alakultak a dolgok, az illúzióknak vége, vissza a munkához és a karrierhez, ahogyan előtte, elég volt a lengedező, ingadozó baszakodásból.

Nehéz megismerni az emberi természet mélységeit, mert amikor elvakítanak az érzéseid, akkor nehéz észrevenni, hogy ki mikor szeret még mindig valójában úgy mint régen, főleg úgy ha a másik fél akaratán kívül mindig eltitkol valami apróságot, mert annyira zárkózott, annyira fél - intim, ezért egy kis részletet mindig a homályban hagy - soha nem tudhatsz semmit teljes egészében, mindig van egy kis titkos rész, egy kicsit mindig bizonytalanságban tart. Nem szándékosan, hanem mert ő ilyen. Te mindent elárulsz, mindent elmondasz és ez jól is van így - mert te meg ilyen vagy.

Fájdalmas tapasztalat szerelembe esni olyasvalakivel, akiről tudod, hogy ő az akit mindig kerestél, aki olyasmiket tud amiket te nem és fordítva. Akire rábíznád magad, cserébe vigyáznál rá. De sajnos kezdetben alig lehet bármiféle választ kihúzni bármilyen témakörben és amikor sikerül, akkor azt érezteti veled, hogy az információ az valamiféle különleges kegy, ajándék - valami különleges dolog, mintha nem az lenne a normalitás és a hétköznapi - főleg akkor fájdalmas ez ha távol élnek egymástól, olyankor az lett volna a normális, hogy mindent mindig megosztanak - ez néha sikerült, néha nem, hullámvasút volt. És ez újra és újra őrületbe kergetett. És hülyeségeket csináltam, sokszor, nagyokat.

És mikor már nem csak sejted, de tudod és érzed is, hogy már egyértelműen nem mond el mindent, mert kiábrándult, elveszitetted a bizalmát és ő lelkileg már elmenekült előled, mert annyira sokszor hülye voltál, és már nem tudod elmondani neki, hogy miért... mert kikészültél sokszor a titkolózástól, attól, hogy soha nem érezeted teljesen, hogy szeretne... és attól, hogy nem tudtad eldönteni, hogy tényleg akar-e veled lenni, hogy megállás nélkül az érezted, hogy csak egyoldalúak voltak az érzéseid.
Aztán egy idő után, miután sokszor hibázol, neki betelik a pohár és mást talál magának, vagy csak egyszerűen leszar és továbblép, de nem meri elmondani és magában ellök, mert elege lett a fájdalomból és most már ő taszít el és komolyan, mert nem szarozik: túllép rajtad - jogosan, mert fasz voltál, de nem mondja el mert talán fél, retteg a reakciódtól és már egészen biztosan olyan dolgokat titkol, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a teljes képet lásd, akkor jössz rá, hogy valószínűleg már egy ideje vége, csak talán óvni akart a téged és nem merte elmondani a valóságot.
Borzalmas érzés felismerni, hogy valószínűleg már nem szeret a másik annyira mint te őt és ha tiszta fejjel visszaforgatod az idő kerekét, akkor egyre több részlet jut eszedbe a közelmúltból, egyre több olyan dolog, amikor a normális reakció más lett volna ha még valóban kölcsönös lett volna a szeretet, vagy a szerelem. Nem marad más mint az elfogadás és a csendes elvonulás, hogy hátha meggyógyulhatsz egyszer abból, amit talán a legnehezebb túlélni egy embernek.

Sebek.

Így keletkeznek a sebek, "de ami nem öl meg az megerősít" közhely valóban igaznak tűnik. De legalább életedben egyszer voltál fülig szerelmes, egy ideig viszonzottan, majd viszonzatlanul, de elhitted egy időre, hogy van valaki, akivel lehetne minden. És akárhogyan is van, őrzöd őt és nem érzel mást csak az ürességet és hálát - együtt ezeket, abszurd módon, mert abszurd vagy, ezzel most már együtt kell élned örökre és az elmulasztott lehetőséget, hogy ha kicsit belátóbb lettél volna, kicsit bátrabb és türelmesebb, akkor talán minden másképpen történt volna.

Az élet ilyen, elmúltunk, felzabált bennünket a távolság. De a versekben, jegyzetekben és a kertünkben ott maradtunk: két árnyékként, ölelkezve örökre... és talán egy kicsit a szívekben is: megmaradtunk egymásnak.

A középkorhoz való vonzódásom gyerekkoromtól megvan (ki a faszt érdekel ez?), az egyik kedvenc gyerekkori könyvem egy középkorról szóló könyv volt, a másik pedig egy csillagászatról szólt. Ez a kettőség azóta is ugyanígy megvan bennem (ki a faszt érdekel ez?) - ami természetesen csak nekem fontos, de azért leírtam.
Ma hajnalban is a két téma között pattogtam ide-oda, szokás szerint, emiatt is kelek hajnali kettőkor, mert igy reggel hatig van 4 órányi időm amit ezekkel a dolgokkal tölthetek. Ma egy eléggé feledésbe merült, de szerintem nagyon érdekes középkori illusztrátorral és grafikussal próbáltam foglalkozni. A neve Robinet Testard volt és egészen zseniális munkákat hagyott ránk, megkockáztatom, hogy az egyik legjobb grafikus volt a középkorban - vagyis inkább: a nekem legjobban tetszők közt van. Többek között ő illusztrálta ez egyik legjelentősebb középkori, francia könyvet a "The Secrets of Natural History"-t (eredeti címe: "Les Secrets de l'histoire naturelle"), amiben csodás rajzok vannak. De nagyon érdekesek az orvosi témájú munkái is, meg úgy az egész.

Robinet Testard, The Danaides murder their husbands

Hétfő lett, túléltem a hétvégét, nincs semmi személyes dolgom, mintha lassan kihalna belül minden, lassan elindulunk sétálni C.vel, jön a szokásos hétköznap, csak nincs már benne az az egyetlen dolog ami miatt valamennyire elvislehető volt a magány, meg ez az egész. Hétfőn mindig jobb kicsit, de most még ez is az alig elviselhető kategória, fogalmam sincs mi lesz péntekig.... persze már csak nevetek mindenen.

Előszedtem azokat a képeket amiket meg akartam nézni hétközben, de nem jutott rá időm, gyorsan átböngésztem őket - "vajon hány percet töltenek az emberek egy művészi termék megnézésével", erről olvastam a hét elején valahol, de mindent elfelejtettem ami a cikkben volt.

Megmaradt az emlékezetemben Jennifer Packer néhány képe, főleg az a mód, ahogyan a karokat és kezeket ábrázolja, egy kicsit nagyobbnak tűnik minden, mintha a hangsúly a kezeken keresztül történne a karakter irányába, nem kirológia, csak egyszerű ábrázolásmód (a kirológia John Bulwer angol orvos találmánya az 1600-as években ő gyűjtötte össze és ábrázolta először a kézmozdulatokat, amelyeket a mai napig használnak a jelbeszédben) ----- szóval nem ez, csak egyszerűen a puszta nagyítás, a hangsúlyok áttolása péládul az arcról a kézre, vagy a karokra. A kezek gyakran erőszakosak, engem sokáig elrémísztett ha valakinek apró, tömzsi és szőrös ujjai voltak, ma már nem figyelem, mert nem gondolom, hogy a test önmagában a jellem tükre, ez csalóka és előítéletekhez vezet: de mégis népszerű és köznyelvi, valamiképpen elterjedtek azok a mítoszok amelyek egy-egy testrészen kresztül, gesztusok nélkül, csupán a testi adottságokra építve próbál jellemrajzot alkotni.

GusGus-t hallgatok, a Changes Come című dalt, elbugyog a fejemben, próbálok gondolkodni és elemezni a dolgokat, már amennyire képes lehetek ilyesmire. 

Jennifer Packer's painting: link

A másik művész akinek a munkáival most találkoztam először Michael Nicoll Yahgulanaas, akinek 2006-ban jelent meg egy könyve saját vízfestményekkel. A címe "War of the Blink" amit most nem fogok lefordítani. A könyvben a Haida nép történetét meséli el rajzokkal. A haidák a Kanadához tartozó Haida Gwaii nevű szigeten élnek (ő ott született). Haida Gwaii két szigetből áll: Graham sziget és Moresby sziget. A lakók körüleblül a fele vallja magát haidának. Nem szeretem az etnikai alapú művészetet, mert zavar a skatulyázás, erről csak ennyit írok, mert ebben a blogban rosszat próbálok senkiről nem írni soha. Érdekesnek találtam.

Elraktam magamnak egy szentpétervári aranyműves nevét is, akit Karl Gustavovich Fabergé-nek hívtak, a 19. század végén és a 20. század elején élt és a leghíresebb munkája a Fabergé tojások-nak nevezett ékszer remekmű, amelyen az egész műhelye dolgozott, de végig ő felügyelt minden munkálatot.  Képek az ékszerekről itt.
Az elsőt 1885-ben készítették. A teljes kollekció állítólag 69 darab egyedi tojásból állt volna, de sosem készült el teljesen, a meglévőket körülbelül 30 éven keresztül készítettek. A tojások története azért is érdekes és borzalmas, mert az oroszországi forradalom miatt az ékszerésznek menekülnie kellet Szent Pétervárról. A tojásokat eredetileg Alexandra Feodorovna cárnőnek szánták, akit kegyetlen módon agyonlőttek 1918-ban az egész családjával együtt. Alexandra cárnő történetéhez még az is hozzátartozik, hogy miután hat lépésről agyonlőtték őt, egy Peter Emakov nevű "katona" vezetésével másik két "katona" még megujjazta a halott cárnőt, majd Peter Emakov késsel meg is szúrkálta a már halott lányt. Ezt nehéz volt leírni annyira kegyetlen és bestiális, de ez történt, nem tudok szépíteni ezen. A bolsevik forradalomban ennél sokkal mocskosabb dolgok is történetek, az ilyen korszakok mindig teret adnak a társadalom mélyén meghúzódó bestialitásnak és gyakran építenek az eltorzult lelkű nyomorékok és szociopaták kegyetlenkedéseire. A történelemben erre elég sok példa akad.

Aludnom kellene, de nem nagyon megy, nem akarok megint altatót tömni magamba.
"Odabújnék." - írnám ha lehetne, de már nem szabad.
Próbálok keresni valami előadást valamiről valamelyik egyetem weboldalán, vagy a youtube-on hátha lesz annyira unalmas, hogy elalszok rajta - ennyi erővel bármit nézhetnék, de mégse, valamit kell még tanulnom, akérmit, csak mozogjon az agyam, mert megőrülök.

Szép délután, séta a közeli parkban, napsütéses gyönyörű zöld felületek és mindenütt kutyás, drónos vidám lények, gyerekkel, autóval.

C.-vel kimentünk a Heaton parkba mókusokat lesni,
gyönyörű időben rúgtuk a leveleket, okker szárny-foltokat
felszórva: beszélgetve, a jelen is távolban:
arcok és minták, ismétlődő emberek,
Fura piros folt nőtt a szemem alatt,
karok nélkül halkan ülve, csipát vadászok C. szemsarkából,
Kacsák és vörösbegyek vigasztaló üvöltése,
"There is a robin"-mondta egy apa a lányának,
köveket szórva a zsebéből: visszafelé, fuldoklás:
torokkaparva mosoly, eszembe jut egy terv: elhajtom,
"estére minden rosszabb" - behorpadnak a konyha falai,
instant levesre forró víz, könnycseppekkel sózás,
kitépett tüdőm és szívem a mozsár mellett pihen,
a mosogató fém-tükrében olvasok saját szemeimből,
árnyékaim teleportálnak: véletlen időpőntokra reptetnek,
plüss tárgyalóterembe, műanyag flamingó hegyes csőrére,
rádőlök és hallgatom a hangját, a csőr-kés szívet keres,
visszapattanva saját félelmemből, gondolatok, óriás-tüskék:
a fotelban elterülve: rövidnadrágban, szandálban:
épp mesélek valamit nevetve, az idő mellékes ruha-szösz,
elég végigsimitani, észrevétlenül ráfújva könnyit szemeimen,
átjutása a másik romlatlan mosoly-táncába "holnap újra"
köszönés sóhajok, vissza konyhám tátogó magányába
tüdőm és szívem haldokló dobanásai közé, teszem a dolgom,
tányérokat cipelve, C szőrét simitva, csendembe halva.

Három óra alvás, altatóval, óriási siker, nem működök, összeomlás. Amédée Guillemin francia tudományos publicista néhány munkáját nézegettem, ő a 19. században élt és matematikusnak tanult, majd a tudomány több területéről, de elsősorban a csillagászatról írt ismeretterjesztő könyveket és ezek meglehetősen népszerűek voltak. Az első munkáját a Hold-ról írta "La Lune" címmel. Én a "La Lumière et les Couleurs" (Fények és színek) című munkáját nézegettem, amit sajnos csak franciául találtam meg így csak az illusztrációkat tudtam megnézni, a szöveget nem értettem, sajnos nem találtam meg, hogy a könyv illusztrációit ki készítette, pedig fent van az egész az interneten, át is lehet lapozni ezen a linken. Muszáj belemerülnöm a könyveimbe és a rajzokba, mert amint nem tanulok vagy olvasok azonnal hiányzik és rá gondolok és fáj minden.

Találtam egy freskót ami Ízisz templomából való, de ez a templom nem Egyiptomban van, hanem Pompeii-ban, a rómaiak építették az egyiptomi Ízisz-nek, a templomot még 1764-ben fedezték fel. A freskón egy jelenet látható, egy maszkos pap van rajta és "Ízisz imádata" a címe, eléggé ijesztő a narancs és vörös színekkel megfestett kép. A templomot egyébként Mozart 13 évesen látta turistaként, majd 20 évvel később a Varázsfuvola írása közben ez inspirálta őt.
Tegnap hallgattam Mozartot, azt hiszem teljesen szétesek. C. néz rám a helyéről, jó, hogy itt van, legalább valami élőlény van a közelemben. Hideg lett odakint. Az egyik mániám a sok közül a régi freskók részleteinek a nézegetése, mióta felébredtem ezeket nézegetem, nagyon sokat meg lehet sejteni belőlük az akkori emberek életéből. Ma reggel találtam egy érdekes részletet a görögországi Osiou Gregoriou kolostor egyik freskóján, egy szerelmespár az ágyban és fekete démonok vannak körülöttük, mosolyogtam rajta. A freskó a kolostor temetőjének a kápolnájában van, jó lenne elmenni ezekre a helyekre és megnézni mindent élőben. De az sok idő, meg mindenütt turisták és meleg, ezért jobb messziről fotókon megnézni a valóságot.

Ez az a freskó a Osiou Gregoriou kolostroból

Nem tudom, hogy miért kell mindennek bonyolultnak lennie, de nem gondolkodok, inkább elmerülök a könyveimben meg a képeimben. C. bohóckodik, le kellett másznom mellé a földre, teljesen átvette az én bioritmusomat, éjjel kettőkor felébred velem és aktív egészen hétig, utána alszik délelőtt.
Mindig nagyon szórakoztatónak tartottam az összeesküvés elméleteket és az okkultizmussal foglalkozó emberek áltudományos eszmerendszereit, hajnalban Austin Osman Spare munkáit nézegettem, ő egy angol művész és okklutista volt, 1956-ban halt meg. Egy teljesen egyedi kultuszt fejlesztett ki magának aminek "Zos Kia kultusz" a neve. A kultusz, mint szinte minden okkultista rendszer, mindent mindenhonnan összeszed, kicsemegézi magának ami kell a hatás eléréséhez, majd beilleszti a mesterséges mikrokozmoszba, ebben a kultuszban például találhatóak elemek a görög mitológiából, de van benne egy kis kabbalizmus is. Austin Osman Spare nem volt igazán őrült, egy nagyon jelentős művésznek tartom őt, egyszerűen csak hitt ezekben és keresett valamiféle értelmet az életben - mint mindenki aki a képzelgések (vallások) felé fordul. A valóság és a nem-fontosságunk elfogadása - mármint, hogy a természetet nem érdekli a létünk, vagyunk és meghalunk: teljesen jelentéktelenül, ezt nem könnyű elfogadnia az emberi tudatnak, mert szeretné elhinni önmagáról és a gazdatestről, hogy fontos valamennyire. És emiatt kreál magának mindenféle képzetet és illúziót, csak, hogy könnyebb legyen elvsilenie a létezés céltalanságát.

Elkezdem a napot, élet. Élet. Vajon Moszkvában mikor lesz az első igazi hó? Csendes csendes, minden és még csendesebb.

Nem bírok aludni, beraktam egy újabb mosást, elképzelem ahogyan alszik, sosem láthattam, azt se, de próbálom elképzelni, bármit megadnék érte ha csak öt percig nézhetném őt alvás közben, a zöldek lehúnyva, eltakart drága lombok, talán motyogsz magadban valamit, vagy arról álmodsz, hogy tudsz róla, hogy nézlek és mosolyogsz hozzá, pajkosan kinevetsz. Mekkorákat tudtunk nevetni mindenen, hatalmasakat... Nagyon álmos vagyok, de nem merek még elaludni.

A mosogép már csavartat, reszket tőle a padló. Csendben vagyok. Nálad már éjfél van lassan, biztosan alszol.

Én Jean-Pierre Luminet asztrofizikus egy képét nézegetem épp, ő volt az első csillagász aki lerajzolta, hogy egy fekete lyuk hogyan nézhet ki a valóságban. A grafikát 1979-ben készitette. A rajz valós fizikai számításokon alapult és a szükséges háttérszámításokat egy IBM 7040-es, lyukkártyás számítógéppel készítette el, majd a számítógép adatai alapján a végeredményt kézzel rajzolta meg, egyszerű tus-t használt hozzá. Azért nézegettem ezt a rajzot, mert sokkal élethűbbnek tűnik nekem és egyben jobbnak is, mint a legtöbb fantáziarajz amit eddig láttam.

Jean-Pierre Luminet tusrajza

Valódi fotó mindeddig nem készült egyetlen fekete lyukról se, bár van egy projekt aminek ez a célja. A projekt neve "The Event Horizon Telescope", ez arról szól, hogy nagyon érzékeny teleszkópokat helyeztek el a Föld minden részén, még a sarkvidékeken is, ezek hálózatba vannak kötve és egy szuperszámítógép koordinálja őket, hogy mindig szinkronban legyenek, pl. még a sarkvidékeken (mert ott ugye jégmezőn van) a jég miliméternyi olvadását is korrigálja a számítógép, hogy a begyűjtött adatok mindig pontosak legyenek.
A teleszkópok úgy vannak elhelyezve, hogy gyakorlatilag úgy tudnak viselkedni mintha az egész bolygónk egyetlen nagy kapacitású teleszkóp lenne, a cél a Tejútrendszer közepén található fekete lyukról elkésziteni az első fotót. Az adatokat 2017 éprilisában gyűjtötték össze és most éppen feldolgozás alatt vannak.
Az adatgyűjtés során nyolc teleszkóp működött együtt. Kíváncsian várom az eredményeket.

Kiteregetek és mosok fogat, borotválkoztam is, utána beveszek egy altatót és megpróbálok elájulni. Nem akarok aludni, mert akkor nem rád gondolok, vigyáznék rád, hogy nyugodt legyen minden. Tudom...butaság.