Clare Woods, The Wrong Box, 2014, oil on aluminium (link)

Johannes Albers, "Scale 1:1", 2014 wood (link)

Miriam Cahn, o.t., 10.12.2011/20.01.2012, oil on canvas (link)

Másnaposan azzal indítottam, hogy elolvastam egy cikket a phys.org-on a kvantumszámítógépekről, egészen pontosan a kvantumszámítógépek működése során keletkező qubit hibákról, az egyik legnagyobb nehézséget ugyanis a qubitek instabilitása által okozott hibáknak a javítása jelenti. A problémát az okozza, hogy a qubit-ek állandó jelleggel kapcsolatba kerülnek a környezetükkel, ami véletlenszerűen átállíthatja őket helytelen állapotba. Annak érdekében, hogy ezt megoldják kifejlesztették a kvantum  hibajavító alrendszerek különféle változatait, ilyenek már léteznek - ez nem újdonság, de most sikerült létrehozni egy újfajta elven működő hibajavító rendszert, ami körülbelül 10x gyorsabban végzi a hibák korrekcióját és ezzel szignifikáns növekedést értek el a qubit-ek koherenciájában. És én ennek örülök.
Néhány óra és indulunk Llandudno-ba, hazahozzuk a kiskutyánkat,már várom.
van egy fura új madár a kertben, rigó, egészen pontosan énekes rigó, olyan gyönyörű a tolla a mellkasán, annyira élénk.
Csütörtök este hosszú hónapok után csináltam egy grafikát, ami megint arra ösztökélt, hogy újra elkezdjek ezzel foglalkozni, de csak addig jutottam el, hogy megígértem magamnak, hogy veszek egy rajzolásra, festésre alaklmas asztalt, de az állandó hangulatváltozásaim miatt ebből nem lesz semmi.
Pedig igazából a művészeten és a tudományon kívül más nem érdekel, milyen fura, hogy sokan azt hiszik, hogy a kettő terület nem összeegyeztethető, szerintem aki ezt gondolja az sem a tudományos gondolkodás alapelveit, sem a művészeteket nem érti. A kettő elválaszthatatlan egymástól és ez nem csak a nyugati kultúrkörben van így.
Utálom a zsírfoltokat az asztalon, az előbb ettem olajos aszalt paradicsomot és elképzelem, hogy még eszek, az aszalt paradicsom fantasztikus. Ez kicsit összefüggéstelenre sikeredett? Vicces, hogy sokan azt hiszik, hogy az aszalt paradicsom valami mediterrán találmány, pedig nem. Az aztékok kezdték el sózni és szárítani a paradicsomot. De, hogy ez most miért jutott eszembe...túl gyenge a kávém.

fotókat nézegettem egy gréfruit és egy kávé társaságában

kicsit másnapos vagyok


Kosuke Okahara fotósorozata a fukushimai katasztrófa helyszínéről, Fukushima Fragments címmel

Kosuke Okahara, Fukushima, Japon, 2011-2014 (link)

Donata Wenders portréi, például Peter Handke íróról készült portré, csak úgy elvagyok velük, jó lenne látni ezeket nagyobb méretben

Donata Wenders, Peter Handke II, CHAVILLE 2009 (link)

Tegnap este elkezdtem nézni a The Mirror-t Andrej Tarkovszkij-tól, már sokszor láttam és minden alkalommal amikor újranézem ugyanolyan fantasztikus, az összes képkockája olyan mint egy festmény - ahogyan a Solaris vagy a Stalker képkockái is.
Szeretném megemlíteni Vadim Yusov-ot és Georgy Ivanovich Rerberg -et és Alexander Knyazhinsky-t és Sven Nykvist-et. Ők voltak azok az operatőrök, akik Tarkovszkij forgatókönyveit képesek voltak képekben megvalósítani. Vadim Yusov-nak köszönhető az Andrei Rublev és a Solaris. Georgy Ivanovich Rerberg készítette a fent említett The Mirror képeit és a Stalkert is ő kezdte el, de Alexander Knyazhinsky fejezte be.

Ma délután befejezem a The Mirror-t, közben kinyitok egy üveg vörösbort és születésnapomra meglepem magam azzal, hogy megnézem a Solarist (természetesen azt amit Andrej Tarkovszkij rendezett).

Legszívesebben kijönne belőlem valami efféle: "kár, hogy a nagy mozis vállalatok, mint pl. a Cineworld, vagy a filmes, televíziós cégek mint a HBO vagy a Netflix szinte kizárólag a vizuális analfabétákra és a szellemileg teljesen elbutult rétegre építik az üzleti modelljeiket", de inkább nem, örülök annak ami van.

Rainer Fetting, Shawn sleeping, 1989, oil on canvas (link)

Adrian Ghenie,
The Second Presentation,
Roomoil on canvas, (199.7 cm x 230.2 cm). (link)

Jenny Holzer, [no title] 1979–82 (link)

Vajon mit tenne ma George Orwell? Ez azért jutott eszembe, mert délután unatkoztam és teljesen véletlenül beleolvastam az "Az oroszlán és az egyszarvú" második kötetébe, csak úgy belenyúltam a lapok közé és kinyitottam véletlenszerűen valahol és egy W. B. Yeats-ról szóló esszé harmadik oldalába "pottyantam bele". Megnyugtató, hogy Orwell nem változott semmit, az elfogulatlansága, szókimondása és stílusának minden sallangtól való mentessége ma is épp úgy lenyűgözött, mint eddig bármikor, amikor beleolvastam ebbe a könyvébe. Érdekes, hogy ez a gyűjteményes kötete szinte ismeretlen, de ez mellékes. A kérdés továbbra is foglalkoztat (igazából nem), válasz nincs rá, leginkább az tűnik valószínűnek, hogy "ma nem létezhetne, igény se nagyon lenne rá", de ha ezt gondolnám, akkor tévednék, ahogy szinte mindig, ha "hasraütve" találgat valaki.

Azt hiszem túl sokáig voltam jól, gyanús az egész hetem, lefele mutató. 

Péntek délután megyek egy helyi sörfesztre (Brewtap), három napos hétvége lesz, ez csak most jutott eszembe. Túl sokszor veszek levegőt, túl sokat pislogok. Úgy érzem, hogy beleőrülök abba, hogy mindegyik szenvedélybetegségemtől tartózkodnom kell, nem biztos, hogy ez így jobb. Leszokott az italról, fűről, szexről, felhagyott a művészettel, közben leszokott a cigiről, nem kocsmázik, nem flörtöl. Sokat sportol, lelkesen dolgozik, majd végül egészségesen, lelki erőtől duzzadva, boldog mosollyal felkötöti magát a nappaliban a radiátorcsőre, egy cetlit hagyva maga után amire azt írja, hogy "Szia anyu! ne aggódj! Jól bebasztam előtte, kivertem először egy heteró pornó filmre, majd egy meleg-re is, utána elszívtam egy 50 centis gyom-trombitát! Remélem minden oké!  Nektek is legyen jobb! Yeah!". A gyerekes (az mindig az amitől harminc felett retteg az ember?) lázadás (az mindig az amikor egy pillanatra őszinte vagyok?), gyermeki (ez mi? majd kitalálom kedves Berne), szánalmassága, felesleges dolgokkal múlatná a hasznos időt, ahelyett, hogy komoly dolgokon makogna és helyesen viselkedne. Ehhez vajon mit szólna Orwell? Remélem adna egy cigit, öntene egy üveg sört és megkérdezné, hogy  "dugunk?". Kant-ot nem merem megkérdezni, mert még komolyan venné.

Carol Rama képei és kávé. Ennyi elég is délben. Ő egy zseniális, autodidakta képzőművész volt, tavaly halt meg 97 évesen. Hihetetlen gazdag életművet hagyott maga után, csak a töredékét ismerem sajnos, azt is csak albumokból.

Carol Rama, Lusinghe (Flattery), 2003

Carol Rama, Appassionata (1939) (link)

Az operacionalizmus szép csendben, minimális érdeklődés mellett egy olyan gondolkodási rendszert hozott létre, ami figyelemre méltó, mivel minden maszlagot megpróbál mellőzni. A logikai pozitivizmussal szokták párhuzamba állítani - nem véletlenül. Tegnap megrendeltem Norman Robert Campbell "Physics the Elements" című, 1920-ban írt könyvét, ahol ő írt először arról, hogy a tudományos fogalmazást meg kellene tisztítani minden olyan állítástól, amelyet nem lehet kísérletekkel bizonyítani. A relativitáselmélet, kvantumelmélet és a csillagászat fejlődésével azonban megmutatkoztak az elmélet hátrányai is, hiszen a kísérleti bizonyítás sok esetben évtizedeket késik a matematikai bizonyításhoz képest. Ennek ellenére engem érdekel. Érdekes a conceptual framework (fogalmi keretrendszer) használatával együtt, ami Isaiah Berlin nevéhez kötődik. Isaiah Berlin a gondolkodó embereket két csoportra osztotta, a "sündisznókra" és a "rókákra". A "sünök" azok akik egy elgondolás és idea mentén próbálják leírni a világot (erre példának Dante, Pascal, Dostoevsky, Plato, Ibsen és Hegel neveit hozta fel). A "rókák" pedig figyelembe veszik a politikát, pluralizmust és a konfliktusokat és ezek alapján próbálják az elméleteiket létrehozni (Goethe, Joyce (ez jó, kippukkant tőle a szemem) , Shakespeare, Aristotelész, Herodotus, Molière, Anderson, Balzac). Bájos elmélet, nekem annyira nem tetszik, mert szerintem mindig keveredik a kettő és semmi értelme az efféle felbontásnak, de ennek ellenére engem szórakoztat - azon mosolygok épp, hogy Kantot vajon hova raknám? Neki kéne valami új kategória...és most jöjjön második kávé! Minden napra kellene valami kategorizálást gyártani, ma péládul ha hazaérek délután, kitalálok valami új kategórákat a szobanövényeimre, felosztom őket hosszú-levelesekre és törpékre, majd egymásra uszítom őket, tudom...nem vicces, de annyira utálom a címkézést, pedig tudom, hogy mennyire fontos, de mégis.

Arról, ami Banglades-ben folyik nehéz tiszta fejjel írni, de megpróbálom, már múlt héten is terveztem, de akkor valami miatt kimaradt. Bangladesben évek óta valamiféle szellemi reformáció zajlik, a művelt, tanult emberek rájöttek, hogy a vallás baromság (ahogy ez lenni szokott mindenütt, ahol az emberek elkezdenek gondolkodni) és elegük lett a szokásos képmutató, hazug közegből, amit a vallások (kevés kivételtől eltekintve) okozni szoktak akkor, ha összefonódnak az állammal és ha a vakhit által okozott bűnöket az állami szervek nem vizsgálják rendesen, szőnyeg alá söprik és még talán helyeslik is.
Múlt héten megnyilkolták Rezaul Karim Siddique egyetemi professzort (link), fényes nappal az utcán lekaszabolták macsetékkel, a fejét majdnem levágták három csapással, mindösszesen annyi volt a "bűne", hogy blogot írt, ateista, tudományos témákról és még csak nem is kritizálta az agyamentek vallásnak hívott kollektív képzelgéseit.
Ma reggelre, hasonló módon, de a saját lakásában megyilkolták Xulhaz Mannan-ot és barátját (link), ő volt az egyetlen bangladesi LGBT magazin szerkesztője.
Ugyanígy gyilkolták meg Mohammad Yunus professzort 2004-ben a Rajshahi egyetemen, Ahmed Rajib Haider-t is 2013-ban, erről szerintem meg is emlékeztem ebben a blogban.
Nem írok többet erről, mert méltatlan lenne, egyszerűen csak béke poraikra!

Épp hódara esik, apró kis gömböcskék, fél óra múlva indulok haza, ahogy kell: esik, de nem érdekel. Megrendeltem Man Ray "Writing on Art" című könyvét, érdekesnek ígérkezik. Egészen korszerűtlennek tűnik. Festmények, festék, izmus, dada, kifejezés - csupa felesleges fityedék?
Közben rendeltem repülőjegyet, júliusra, családlátogatás címen.
Ahogy Tristan Tzara-ról olvasgatok eszembe jut, hogy Faludy mennyit szidta Freudot és helyenként André Breton-t. Ma már egyiket sem érdemes olvasni. Egyszerre nyertek értelmetlenséget, remélem boldogok.
A hódara-eső keverék lemosta az autókat a parkolóban és a fű is vad-zöldebb. Közben egy Ferdinand Howald-nak címzett Man Ray levelet olvasok, amiben megköszöni, hogy Howald utalt neki 100 dollárt. Arról ír, hogy nagyon elfoglalt és a decemberi kiállítására készül, és az azzal együtt járó németországi utazásra. A levél 1921 novemberében íródott. Vajon mennyit ért akkoriban 100 dollár?
Pénteken elmegyek egy sörfesztiválra, megünneplem a születésnapomat - egyedül, ahogy szoktam. Szombaton pedig irány Wales. Unalmas és kusza hétnek nézek elébe, az unalmasnak jobban örülök.

Ma reggeli levél Z.től:
"Marcel Duchamp egymilliárdszorra is le lett utánozva (a szám nem pontos, +/- 1 millió), mert az valahogy jó, hogy ha a pizzásdobozunkat és az uszonnánkat művészetként felfogva és tálalva, rejtettnek vélt dimenziókat sejtetünk. Megpróbálok rájönni arra, hogy a Philips tévéje nézi-e a művészt, vagy a művész nézi a Philips tévéjét, esetleg egy gyorsétteremben, ahol szakállat növesztve átélheti azt, hogy ő az kilencszászkielnecvenkiliencmilliomodik Duchamp klón.
Torben Ribe munkáit nézegettem éppen és ez jutott eszembe róluk, nem szép amit gondolok, de ilyen az amikor éjjel rosszat álmodtam. Látom a mélyebb értelmet a szalámis pizza maradéka és a multinacionális vállalat mindent átható márkajele és a depresszióm között, csak valahogy untat - mármint ebben a formában tálalva.
Amúgy, ha most meghallgatnám a Laibachtól a Kapital című albumot, akkor lehetséges, hogy visszatérne a homorérzékem és a cinizmusom. Lehet-e bármi fontosabb mint a jelenkor-külvilág által generált érzékelések? Annak a korszaknak és kultúrkörnek az "elmagányosodása", "borzalma", "dekandenicája", "korrupciója" amiben éppen élek mindig nagyobbnak tűnik, mint amiben nem? "Nem biztos." - gondolom először. "Nem." - gondolom másodszor. Olykor hálás az ember, hogy nem kap bubópestist, vagy feketehimlőt? És olykor nem. A kérdés, hogy "van-e haladás?" cinikus mosolyt csal a kortárs ludditák arcára és az összeesküvés-elméletek kusza világából idézgetve, gyorsan megsemmisítik az érveimet, előkapják a varászvesszőjüket és a akupunktúrás kezelésben részesítenek. A másik oldal létezik egyáltalán? Szabad-e ellentétbe állítani a tudományt a tudomány-ellenessséggel? Nekem csúsztatásnak tűnik amikor ezt teszik. Mert milyen érvek azok, amelyek mögött nincs bizonyítás? Hagyom. Érzem, hogy van egy kis Facebook pittyogás, egy kis virtuális valóság, pénzmag, olajszag, hatalommánia és kiváltság-szigetek, ahol egy boldog kisebbség szív el minden erőforrást. Elsüllyedni vágyok, valami puha tollpárnába, mint egy papírhajó. "Aki ezek miatt szomorú, az hülye!" - nevet Z. és igaza van, tetszik a mondókája, a ritmusa, a mélysége és az egész - olyan megnyugtató."
Amúgy jól aludtam, hajnalban keresgéltem mindenfélét. A napi sportolás jót tesz a lábaknak, fényesebb tőle a lábszőr, a keresgélés is intenzívebb tőle.
A némasági fogadalom nem ártana, de az ellenkezője sem. Vettem ki nyári szabadságot.
Tavaszi virágnak érzem magam, sötétkék ingben, felfele fordított, fej felett sikló tenyerekkel - éppen fúj a szél.

Carla Gannis,
The Garden of Emoji Delights,
Digital pigment print, 8.5 x 21 in., 2013. (link)

Michael Dumontier,
Untitled (rocks and paper), 2013 (link)

Érdekesnek találom Adad Hannah fotóművész "2014, Three Generations" c. installációjának témáját és annak kidolgozását. Olyan mint egy családregény és ez a téma nem túl gyakori a képzőművészetben. Persze vannak művészek, akik foglalkoznak a családjukkal mint témával, például Tracey Emin "In my Family When Someone Dies they are Cremated and their Ashes are Thrown Across the Sea" című installációja (link) , vagy Thomas Gainsborough "The Painter's Daughters chasing a Butterfly" c. festménye (link), vagy jó példa lehet David Hockney egyik 1977-ben készült festménye a szüleiről, a címe "Szüleim" (link), ami meglehetősen anti-bensőséges és enyhén cinikus festmény szerintem. Visszakanyarodva Adad Hannah installációjához, ő a saját nagyanyjáról és anyjáról készült közös fotót vette alapul és ebből kiindulva hozta létre az eredeti fotó másolatát. Az érdekes az egészben az, hogy a nagyanyja is képzőművész volt és az említett, eredeti, témaindító fotón épp Adad Hannah anyjáról fest portrét, aki a fotó készülése idejében még gyerek. Az installáció része egy 5 perces interjú a nagyajával. Az egész projekt megnézhető Adad Hannah honlapján, nem akartam idemásolni belőle egyetlen képet sem, mert az csak megbontotta volna az installáció egységét (link).

Bradley Wood, West Egg 2014 62"x46"oil on canvas (link)

Tim Roda, Hidden Father 9,
Silver Gelatin, 15 x 10.5 (link)

csak képekben jegyzetelek magamnak, beillesztem azokat, amelyeket nem szeretném elfelejteni, nehezen őrzöm meg a neveket, de a formák első pillantásra megmaradnak, de néha szükség van az emberek nevére is, ha nagy ritkán beszélni kell valamiről ne makogjak. vakarom az állam.

Mario Doucette munkáit néztem, történelmi képek (Kanadából), Bagarres (harc, küzdelem magyarul) a sorozat címe, szokatlan témaválasztás manapság, de érdemes megnézni az alkotásait.

Mario Doucette,
Robert Monckton (d'après Benjamin West),
2011, 41 ¾" × 30",
Pastel, ink, colour pencil and
acrylic on wood (link)

Tegnap este elkezdtem olvasni egy könyvet a 70-es évek brit művészetéről ("Left Shift: Radical Art in 1970s Britain"), szokás szerint belealudtam, de éjjel felébredtem és folytattam. A könyv egészen tankönyv jellegű, kicsit idegesítő az, hogy felsorol péládul olyanokat, hogy mik a konceptuális művészet jellemzői ("austere design, no colour, lots of white paper, pages of text and logical formulae, few images"), de ettől eltekintve nem bántam meg, hogy megvettem.
X. azt gondoltatja velem, hogy irányíthatom a történéseket, két kezével egy medúzát formál, én esernyőnek látom - okít és aggodalmaskodik. Erre én elkezdek neki mesélni a perfromanszművészettel kapcsolatos aggodalmaimról. "Valami történt a hatvanas-hetvenes évek performansz művészetével, olyan mintha meg sem történt volna, nézegetem a performanszok fotóit, a ma elképzelhetetlen őszinteséget és mélységet, és nem értem, hogy mi történt ezzel az egésszel. Valahol, valami elveszett útközben, mintha soha nem is létezett volna." - mondom és sóhajtok, majd kicsit óvatosabban folytatom: "A kilencvenes évek közepétől önmaga paródiája lett, eltűntek a valódi témák, eltűnt a nyers őszinteség, eltűnt a performanszokból szinte minden amiért érdemes volt léteznie, helyette létrejött valamiféle ezoterikus, miszticizmusba hajló fércmunka. Úgy tűnik, hogy hiába volt az egész, nem lett semmi feldolgozva, csak nagyon csekély mértékben lettek az érintett témák (elsősorban a szexualitás, vallások, elfojtások, perveziók, előítletetek) feldolgozva és az egészből szinte semmi nem szivárgott át a kulúrkörök fősodrába - ez túl sok volt, nem lehetett pénzt csinálni belőle, nem lehetett beépíteni a multikulturális társadalmak hiedelemvilágába, nem lehetet árveréseken eladni őket, ahogy a televíziók reggeli hírműsoraiba sem illettek bele. Gina Pane vagy Rudolf Schwarzkogler nehezen fejezhető ki pénzben és mivel nem lehetett a munkáikat lebutítani, mert a témáik túl nagy mélységet, tanulást és szembenézést várnak a befogadóktól, ezért máig tabunak számítanak és őrültként vannak kezelve. Talán egyedül Hermann Nitsch szivárgott át a mainstream kultúrába, azt döntse el mindenki maga, hogy milyen áron." Ő csak néz rám és nem érti, hogy hogy lehetek ennyire érzelemvezérelt. "Naiv vagy." - jön a szokásos válasz.  "Ez egy előre-gyengítés." - válaszolom, és már előre tudom, hogy most jön a nevetés, de tévedek. Ne történik semmi. "A dolgok rendje..." én meg ezen nevetek. "Miféle rend?" - kérdezem. "Ne szakíts félbe!" - válaszolja.
Ma elmegyek vegán süteményeket venni az Unicorn-ba, a kedvenc boltom Manchesterben, minden termékük vegán. Jövő héten születésnapom lesz és a kollégáimnak viszek sütiket. Emiatt.
Egészen elálmosodtam.
"Arra gondolok, hogy amit fent írtam, amúgy cinikusan és paródiának szánva, annyiban igaz, hogy szerintem ma sok tekintetben tényleg beszűkült az európai kultúra. Sokféle dologról nem lehet beszélni, egyfajta neo-középkoriság van kialakulóban, vagy soha nem múlt el, csak most látványos." - mondja X. "Az emberek úgy használnak eszközöket, hogy fogalmuk sincs hogyan működik, a tenyerükben tartanak például egy telefont, amiben nanotechnológia működik és kvantumechanikai törvényeken alapul a működésének egy része, de a tulajdonosa horoszkópokban hisz és boszorkányt hivat hétvégére. Vagy például egy olyan kommentet pötyög rajta éppen, ami a tudomány gúnyolja. Eléggé abszurd?" - kérdez hangosabban és oldalba bök a könyökével, és egy kis köhécselés után folytatja a monológot, pislogva figyelem. "A vallásokat egyre kevésbé lehet kritizálni, a kereszténységet és a buddhizmust még egészen szabadon lehet kritizálni itt Európában, de az iszlám kritizálásához bátorság kell, mert azonnal rádsütik, hogy "náci". A hindukat nem tudom, sem a pasztafárikat és a pokémonhívőket." - mondja kuncogva.
"Arra gondolsz, hogy tabu? És, hogy valójában te vagy az áldozat?" - kérdezem.
"Igen! A téma újra tabu (amúgy nem, csak próbállak félrevezetni, hogy nyafogj), emiatt a kortárs művészet is kerüli (egyáltalán nem kerüli, nagyon is belemegy, csak nevetek magamon), pedig aranybánya ("aranybánya"?) lehetne és szükség is lenne rá. Persze nem ok nélkül van túlreagálva minden kritika, van valamennyi valós alapja, hiszen a gusztustalan (ide kell a jelző, hogy erőteljesebb legyen a tartalom) szélsőjobbos propaganda épp elég hazugságot terjeszt a muszlim emberekről, ezzel embercsoportokat bélyegezve meg, ingoványos terület, természetesen nem ilyesmi disznóságokra gondoltam, hanem valódi témákra, valódi történetekre. Remélem összezavartam magamat!" - válaszolja, a zárójelek helyén pedig sípol és fütyül. A végére egy bölcsesség: nincs hólabda hólapát nélkül, nincs asztal székek nélkül.
A fanyalgóknak ajánlom Abu Isa al-Warraq 9. században élt arab gondolkodót, az ő szavaival zárom ezt a bejegyzést. Abu Isa al-Warraq szkeptikus volt isten létezésvel kapcsolatban: "Ő (Isten) aki olyan dolgokra kényszeríti a szolgáit, amikről tudja, hogy nem lesznek képesek megtenni, aztán megbünteti őket, az ilyen isten őrült."
Kérlek ne higgyek el semmit, amit egyszerre több mint egy emberről állít valaki, mert az jó esetben csúsztatás, rosszabb esetben szándékos propaganda, vagy annak az eredménye. Csak rólad, rólam és róla érdemes gondolkodni.

Ma lenne 100 éves Yehudi Menuhin, 1916. április 22. született.




Menuhin - Paganini Concerto No 1 - 3rd Mvt - 1963 to 1934!

A múl héten halt meg Malick Sidibé fotóművész, Maliban született és ott is élt, szinte az összes fotója fekete-fehér, a legjobb munkái Mali fővárosát, Bamakót és annak életképeit örökítették meg. 2007-ben a Velencei biennálén életműdíjat kapott.

Malick Sidibé, Danser le twist, 1965

Végre péntek van, remélem ma is eseménytelen lesz minden, a nem-borzongatóan izgalmas, de nagyon unalmas életem éppen megfelelő.
Hajnalban olvastam, hogy árverésre kerül Mohamed és Margaret Makiya könyvtára  Londonban (link), ami több száz könyvet, rajzot, útleírásokat tartalmaz. Hogy ki Mohamed Makiya? Egy iraki származású építész, tavaly (2015) augusztusban halt meg, 101 éves korában. Az egyik legismertebb munkája a bagdadi Khulafa mecset. Bagdadban született, később került Nagy-Britanniába, a Liverpool University-n tanult építészetet. A felesége Margaret egy angol nő, a lánykori neve Margaret Crawford, ő 2012-ben hunyt el.
Cserregnek odakint a szarkák, kávém fogy. Remélem, hogy a kettő között nincs semmi összefüggés. De ha van, az sem baj.
Jobban el kellene mélyednem a kínai képzőművészetben. Még mindig nem vettem biciklit. Szemrehányok magamnak?
Agykrém.

Dübörög az amerikai elnökválasztási kampány, ma reggel egy fiktív Donald Trump aktra bukkantam az illmagore.com oldalon. Ha érdekel, akkor itt megnézheted.

Lydia Leith, észak-nyugat angliai művész (egészen közel él Manchesterhez, Carlisle-ben) tervzett egy légi-rosszullét esetén használható zacsit, amibe lehet hányni, a zacsin Donald Trump a minta. Limitált példányszámban készült, 3 fontért rendelhető. A zacskó felirata szerint, jobb ha kéznél tartjuk 2016 novemberében - gondolom amiatt ha esetleg okádnunk kéne majd. Ezzel egyetértek.

Lydia Leith, Donald Trump airsickness bag (link)

Szeretem amikor a mosógép kilencven fokon mos, olyan kedélyesen zizeg és az ablakából fehér hab néz rám, mintha élne.
Feltámadt a szél, szerintem lehet, hogy ezzel vége is a nyárnak, ez sajnos Manchesterben elképzelhető forgatókönyv április közepén.
Helena Blomqvist installációi közt van néhány igazán remek, főleg az "Ősz" című tetszik, azok a piros fák, akár egy álomban, az előzőn pedig Jézus kereszten a kereszt valamiféle villanypózna, az előtérben Valaki. A "Slumberland"-hoz adhatott volna valamiféle leírást, mert anélkül csak az érzelmekre hat, kedves, szellemes, de tudni szeretném, hogy miért?

Helena Blomqvist, "Autumn", 47x60 cm (link)

A szombat estémet tervezegetem, van még mit, elképzelem, hogy ha már nem lesz, jobb lesz? Hagyjuk. Most épp azt hiszem, hogy elmegyek kocsmázni, úgy képzelem, hogy lesz valami sörfesztivál a belvárosban, körbekóstolok amit tudok. Ha megsem lenne, akkor kitalálok más módszert az eltompulásra, hogy hogyan zuhanhatok a semmi-semmi közé.

Egy klasszikust jegyzetelek ide az Einstürzende Neubauten egyik korai számai közül (1983-ban jelent meg), ezt evés helyett vagy közben jó hallgatni - morgolódjál "megint hétközben volt jó idő, szombattól lehülés jön, összeesküdött ellenem minden", ennyi erővel a szupernaturáliában is hihetnél, mutatóujjal felírom a konyhaasztal fekete burkolatára, hogy "szobabicikliznem kellene az egészség megőrzése és a halál elkerülése...".
Amikor kezdődik az az állapot, amit nem szeretek, akkor jobbra billentett fejjel bámulok kifele az ablakon. Zenés, táncos délután, dallamtalan utókrákogás, egy mellbimbó repülő csészealjként lebeg felettem, majd feltapad az ajtó mellé a falra, ha megnyomom fura pittyenést ad ki és felkapcsolja a villanyt.
Töltelék-gondolatok a mondandóm helyett, kitömik a réseket, mint a gitt. Ahol repedés van a közlés folyamának felszínén, betömöm és elégedetten körbenézek, nem látta senki.
Ugandában borzalmas melegnek lenni, LGBTQ közösség tagjainak nem könnyű az életük, épp egy Ritah nevű, leszbikus aktivista történetét olvastam, akit a főbérlője kidobott a laksából csak amiatt mert meghívta a a barátait a születésnapjára. A közösségük mégis működik, ebben az évben Pride-ot is rendeztek. Itt van néhány fotó az ugandai pride-ról.
Visszatérek a zenehallgatáshoz, és elképzelem, hogy elindulok a szobabickli felé, felülök rá és 50 percig úgy tekerem mint egy őrült. Akkor, megteszem. Még néhány perc és tényleg.




Einstürzende Neubauten: Vanadium-I-Ching (1983)

Egy londoni galéria kiállított és eladásra kínál néhány nem hitelesített, de hitelesnek látszó aláírással szignált Francis Bacon grafikát. Engem az egészben az érdekel, hogy ezelőtt még soha nem láttam ezeket. A kiállított grafikák állítólag azok közül valók, amelyeket Bacon a szeretőjének Cristiano Lovatelli-nek adott (körülbelül 600 darab művét adta neki). Összesen nyolc darab grafikáról van szó ezen a kiállításon, amelyek 1977 és 1992 között készülhettek.

Francis Bacon állítólagos grafikája

Szépen kezdődöttt ez a reggel. Elolvastam a szlovákiai magyar és magyarországi magyar híreket. A buszmegálló felé tartva magamban morogtam és azon tanakodtam, hogy hogyan, milyen módszerrel tudnék megszabadulni attól a tehertől, hogy magyar vagyok. Mert ehhez a kultúrkörhöz tartozónak lenni egyre kínosabb és nehezebb. Hogy miért? Mert bármiféle kontaktus - legyen az egy hír elolvasása, egy irodalmi folyóirat átlapozása, egy képzőművészeti kiadvány megtekintése, egy publicisztika elolvasása, egy politikus véleményének az elolvasása, egy magyar  nyelvű interenetes hírportál böngészése és még sorolhatnám - nagyon-nagyon kis kivételtől eltekintve valamiféle csalódásban, elkeseredésben, gyakran pedig mérgeskedésben és undorban végződik. Nem bírom ugyanis elviselni, hogy szinte mindenütt ugyanaz ismétlődik körbe-körbe, évtizedek óta, politikai rendszereken átívelve: urambátyám, mutyi, versenyképtelesnég, önmentegetés, szőnyge alá söprés, kicsinyesség, bratyizás, kínos jópofizással vegyített személyeskedés, gúnyolódás, bűnbakgyártás, hímsovinizmus, homofóbia, antiszemitizmus, cigányzozás és az ezekből fakadó teljes eredménytelenség, sikertelenség és frusztráció. Gazdasági téren pedig: tömegnyomor és kivándorlás. Amit azzal oldanak meg, hogy azt állítják (és el is hiszik), hogy az egész világ ugyanilyen... Hát nem gyönyörű ez a tömeges őrület? És ugyanez van az élet minden részén. Egy irodalmi lap ugyanolyan belterjes és dohos mint egy politikai közösség, egy szakmai kamara vagy egy tudományos kamara, mindenütt ugyanezek a viselkedés formák - feudalizmus keverve törzsiséggel, ugyanezek a borzalmas kulturális kódok, ostoba közbeszéd. A kivételek száma annyira minimális, hogy nagyítóval kell keresni és nagyon meg kell becsülni. Olvasmányaim alapján például Faludy vagy Ady is már ettől szenvedtek, így valószínűleg nem nagyon van remény a változásra. Kell ez nekem? Akarom én ezt látni, hallani? Nem. Nem akarom tudni... De sajnos oda lyukadtam ki, hogy ettől megszabadulni nem lehet, el kell viselnem, annyit tudok tenni, hogy minimalizálom a kapcsolatok számát és szűrök, megtalálom azt a keveset, amiért érdemes magyarnak maradni. És minél messzebbre költözök az egésztől, távolról legalább nem vagyok kiszolgáltatva a helyi gazdasági, kulturális uraságoknak és a seggnyalóiknak.
(A Chrome szerint a "lyukadtam" az helyesen "ly ukattam" lenne.) Nem lehet megszabadulni, vagy helyesebben: én nem tudok, valószínűleg soha nem fog sikerülni, hacsak nem lesz a jövőben valamilyen agytörlési lehetőség. Ismerek olyanokat akiknek sikerült, irigylésre méltóak.

Miközben a világ a FB Oculus Rift virtuális valóságág szemüvegére (inkább sisak) figyel, ezalatt egy másik startup cég titokban (de nagyon jó marketinggel és komoly befektetőkkel) egy látszólag teljesen másféle technológián alapuló és egészen elképesztően valósághűnek tűnő virtuális valóság megoldáson dolgozik. A technológiájuk már működik, de addig nem akarják teljesen publikussá tenni amíg nem tökéletes. A startup neve Magic Leap. Már néhány hónappal ezelőtt is nézegettem a honlapjukon lévő demókat, de azokból csak annyi látszott, hogy érdekes ötlet, viszont akár kamu is lehetett volna az egész, így nem is foglalkoztam vele többet. Most viszont a Wired magazinnak sikerült egy rövid interjút készíteni a Magig Leap vezetőivel és kutatóival. Ki is próbálhatták az eszközüket. A videó ezen a linken nézhető meg.  Szerintem egészen meggyőző, bár egyelőre csak apró részleteket árultak el a technológiáról, de nagyon másnak tűnik mint az eddigi virtuális valóság megoldások. Az eszköz közvetlenül az agyunkkal kommunikál(?), terveztek egy új chipet hozzá ("photonic lightfield chip” - ezt inkább nem fordítanám el magyarra) a szemüveg átlátszó, az általa létrehozott objektumok pedig teljesen megkülönböztethetetlenek a valós környezettől.
Egyelőre ennyi tudható róla, közben a Magic Leap is közölt egy új demót a Youtube-on tegnap. Link. A videók alapján akár kacsa is lehet az egész, az egyetlen dolog ami miatt nem hiszem, hogy kacsa az a befeketetők neve és a befektetett összeg - eddig több mint egy milliárd dollárt kaptak, ami rekord.

A Tate jövő áprilistól (2017) tervez egy kiállítást, ami a brit queer képzőművészek munkáit mutatná be, ezzel ünnepelnék a homoszexualitás dekriminalizálásának 50. évfordulóját Nagy-Britanniában (link). A tárlat 2017 októberéig lesz látogatható.
A kiállítás izgalmasnak ígérkezik, olyan művészektől is lesznek képek, akiktől még soha nem láttam eredetiben semmit, úgyhogy szinte biztosan megnézem majd.
A kiállítás egyik legérdekesebb darabjai Gluck (Hannah Gluckstein) művei lesznek. Ő egy brit, ortodox zsidó családba született nőként. Magát férfinak érezte, ami abban a korban és abban a társadalmi rétegben nem volt elfogadható. Ezért a családját el kellet hagynia, hogy művészként élhessen, férfi ruhákban járt és élete végégig női partnerei voltak. Egy csomó önarcképet festett magáról, amelyeken féfinak ábrázolta magát.
A következő számomra érdekes művész, akinek a képei jelen lesznek John Singer Sargent. Ő nem Nagy-Britanniában született, hanem Amerikában, csak később költözött Nagy-Britanniába. Rajtuk kívül lesznek még festmények Dora Carrington-tól, David Hockney-től és Francis Bacon-tól. Az ő életüket és műveiket szinte mindenki ismeri, így róluk most semmit.

"Azzal kezdtem a napot (hajnali kettőkor), hogy vettem egy whippetekről szóló könyvet a kindlem-re, elolvastam az első néhány fejezetet, de nem érzem magam okosabbnak, csak aggódóbbnak - eddig is volt egy csomó félelmem a kutyatartással kapcsolatban, ezeket sikeresen felnagyította ez a könyv. De "jobb félni mint megijedni" alapon, úgy fogom fel, hogy nagy meglepetés ezek után már nem érhet. A könyv például oldalakon át vázolja, hogy hogyan verhetnek át a kutyatenyésztők, ettől sem lett jobb kedvem. A szerző végül is oda lyukadt ki, hogy ha Nagy-Britannia top 10 tenyésztőjétől veszek kutyát, akkor van esélyem rá, hogy ne verjenek át... Ezután a rész után le is tettem a könyvet, úgy érzem kicsit túlpörögte a dolgokat a kedves szerző. Ha tovább olvasom, akkor valószínűleg elmegy minden önbizalmam és kedvem a kutyatartástól." - ezt meséltem magamnak a konyhaasztalnál amikor leültem gépelni ezt a bejegyzést, közben azon töprengtem, hogy fontos lenne-e gondolkodnom ma hajnalban. Úgy értem, hogy bármin. A gázbojler automatikája közben bekapcsolt, nagyon halkan dudorászik valahol a felső szinten. Arra jutottam, hogy ártani nem árthat ha bekapcsolva tartom az agyamat, talán még szórakoztató is lehet.

Még tegnap délután összegyűjtöttem néhány képzőművészt akiknek meg akartam nézni a munkáit, az első egy brit képzőművész, Lucy Jonesnak hívják, Londonban született 1955-ben és itt is él. Teljesen véletlenül bukkantam az alkotásaira a szokásos keresgéléseim során. Először a tájképeit láttam, majd később a portréit is, ez utóbbiak különösen tetszenek. A honlapján fent vannak a régebbi munkái is, így végig lehet követni, hogy hogyan alakult a jelenlegi forma és színvilága - ennek az útnak a bejárása érdekes folyamat szokott lenni, ha elég figyelmes a szemlélődés (akkor sem történik semmi) - összezavaró hadművelet.

Lucy Jones, Path 2013, oil on canvas, 91 x 120 cm (link)

Ezt a blogot eredetileg azért csináltam, mert jegyzetfüzet helyett jobb megoldásnak tűnt. A cél továbbra is csak ennyi, időközben én is változtam, kevesebb lett az öncélúság és picit több a valós információ arról amit valóban érdemes jegyzetnek nevezni. Az egy évnél régebbi énünk gyakran tűnik vállalhatatlanul borzalmasnak? Ebben lehet valami féligazság.

Harold Qarliksaq egy kanadai képzőművész, 1980-ban halt meg, sajnos nem sokat tudok róla, szinte csak aukciós oldalakon találtam információkat vele kapcsolatban. A munkái első pillantásra a kanadai őslakók életéből merített képeket ábrázolnak, ami igaz is, csak a módszer nem hétköznapi. Egészen fura, szabad vonalvezetéssel és játékossággal. A formavilága tele van egyedi kézjeggyel, helyenként szándékosan gyermeki naivitással, de a rajzolás magabiztossága minden vonala mögött látszódik - a "naiv művészet" címke szinte garantált, de én mellőzném. Mindenképpen érdekes és elrakom magamnak.

Harold Qarliksaq, Training the young driver,
1979 (link)

Nincs koncepció. Nincs vergődés. A Joseph Beuys féle művészi-értelmezési-szabadság, a gondolatok és a formák iránti teljes előítélet mentesség egészen jól használható akkor, ha rájövök arra, hogy nem kell annak a bizonyos döglött nyúlnak elmagyaráznom semmit a képekkel kapcsolatban. Ez az egész "magyarázat" dolog olyan, mintha lenne valami princípium, értelem, elhivatás mögötte, de nincs. Nem a döglött nyúlnak kell értelmeznie amit lát, hanem nekem kell a döglött nyulat értelmeznem - letennem a karomból és méltón eltemetnem, vagy egyszerűen csak elfelejtenem - különben nem sokkal vagyok kevésbé döglött nála.

Tizenegy darab Picasso litográfiát loptak el egy németországi (Észak-Rajna-Vesztfália) pénzintézetből, a bikás sorozatból, a Spiegel közli az értéket is, meg a biztosítái összeget is, de ez a része engem annyira nem érdekel, csak úgy megemlítettem. Ez az egész dolog amúgy még 2014-ben történt, csak a pénzintézet eltitkolta, most is csak egy rendőrségi jelentés miatt került napvilágra a történet. Csak nézek ki a fejemből, közben nézem ahogy valaki parsley-alma krémlevest készít a konyhámban, a mosogép is dolgozik, én szobabicikliztem, a redőny lehúzódott, a nap süt még mindig, a fűmag keldegél, a szomszédban pedig gyerekek játszanak, áthallatszik a nevetésük. A tájleírás eseti, egységtelenségében, eredményteéenségében és bátortalanságában pont rám jellemző, ahogyan görgetem előre kapok egy kis őrület-töltet féleséget, amitől kedvem lenne lehajtani egy üveg vörösbort, de tűrtőztetem magam, hogy...nem tudom miért. Félelemből?
Rendben, három mondat magamról már az önzés kategória, kellemetlenül érzést okoz, az álszerénységet bekapcsolva elindítja a tiltakozó hadműveleletet, aminek egy mosoly vet véget, csak mint a pont a mondat végén.
Redben, Erwin Wurm munkáit nézegetem, van egy installációja, aminek Narrow House a címe, ebben egy saját gyerekkori emlék-szerűségét idézi fel, az installáció szó szerint egy "szűk ház", amiben minden szűk, eltorzult - a fürdőszobája a kedvencem. Erwin Wurm neve talán nem annyira ismeretlen a képzőművészetben járatlanok előtt, ha valaki ismeri a Red Hot Chilli Peppers nevű zenekart, akkor érdemes tudnia, hogy az egyik videóklippjük Erwin Wurm munkái alapján készült, egészen pontosan a "'One-Minute Sculptures" installáció volt a klip forrása. A RHCP szám címe pedig "Can't Stop", itt nézhető meg.

Erwin Wurm, Narrow House,
Pilane, inside view, 2015 (link)

Cornelia Schleime néhány munkája, jegyzet magamnak.

Cornelia Schleime, Unsere Besten Triptychon 2002 (link)

Cornelia Schleime, Jagdgesellen, 2005 (link)

Ma csak képek, jegyzetként magamnak, hogy megmaradjon emléknek, amit ma reggel gondoltam. Nem nagyon történt semmi, ki-vagyok, mi-vagyok: szinte mellékes. Csak magadnak számít ez az egész belső kaleidoszkóp, nem kell a saját gondolatokból a külvilág számára láthatóvá válnia semminek. A közlési kényszer - ha van és ha művészetté konvertálódik, akkor szerintem nem (elsősorban) terápiás célú, a terápiás célú alkotás pedig legtöbbször nem értelmezhető művészetként. (Bár az utóbbi időben megpróbálják erőltetni ezt a dolgot és terápiás rajzokat művészetként tálalnak - ez hiba, de majd elmúlik.) A kivételek természetesen léteznek - mint mindig: van átfedés.
A belső magányt mellőzni nem csak a küldetéstudatos szociopaták, az autisztikus magányból kiefele kukucskálók, a droggfüggő látnokok, na meg a művészek képesek (ezek között szinte minden határ elmosva értendő, nincsenek szaggatott vonallal elválasztott területek, csak átfedések). Ezt minek írtam? A kávé felpörgetett. Közben Elmer Nelson Bischoff munkáit nézegetem, aki szerény véleményem szerint jelentős dolgokat csinált, a fekete-fehér aktképeit az ember csak nézi és nem szól semmit, mert olyankor nem beszélek ha tényleg tetszik valami, a zsigeri tetszés az egyik legprimitívebb reakciónk, megelőzi az ész spekulációit, a mérlegelést és a számítást: az ő munkái csak így, elsőre jók és úgy is maradtak, mert az első tetszés gyakran csalókább, mint amilyen a saját spekulációnk tud lenni. Valami erre hat, valami pedig gondolatokat indít - egyik sem jobb, rosszabb: csak más - ahogy mondani szokták azok, akik nem akarnak állsát foglalni és inkább hazudoznak, mint én is.
Egész hétre szép időt jósóoltak, ez Észak-Angliában nem jelent semmit, valószínűleg holnap reggel kopogni fog az eső az ablakon, hideg szél lesz hozzá tálalva, és rigófütty, mert az itteni rigók ignorálják az esőt, esőben is fütykéreznek.

Elmer Nelson Bischoff,
Girl Leaning Against Chair, ca. 1965,
Works on Paper, Ink and charcoal on paper

Még akartam David Park-ról is írni, aki a "Bay Area Figurative" csoport tagja volt, ami San Francisco-ban alakult az 1950-es években és az absztrakt expresszionizmus-t próbálták mellőzni a csoport tagjai.

David Park, Boston Street Scene, 1954 (link)

Tom Wesselmann-ról szerettem volna rendelni egy könyvet, de csak kis példányszámban megjelent, nagyon drága kiadványokat találtam, az egyik például (Slim Stealingworth könyve) több mint 130 fontba kerül, így elhalasztottam a rendelést. Ma reggel Donald Baechler és Tom Wesselmann interneten fellelhető munkáit nézegettem, régebben már írtam róluk ebben a blogban, de soha nem vagyok biztos ebben, mert annyi mindenről firkáltam már mindenfélét, hogy olykor összemosódnak a dolgok.
Mindkét említett képzőművész csodálatos. Ez így eléggé tömör, de tényleg ezt gondolom. Tom Wesselmann lazán (nagyon távolról) kapcsolódik Elaine Sturtevant-hoz (tegnap írtam róla, erre még emlékszem), mivel ő is gyakran felhasználta más művészek munkáit, de teljesen más módon, beleillesztette a saját munkáiba - például egy Matisse festmény egyik alakját, de nem másolta pontosan, nála a másik képzőművész munkája csak egy része a képnek, a díszlet egyik eleme és nem a célja, mint Elaine Sturtevant-nál. Tom Wesselmann egyébként pszichológiát tanult és Matisse nagy hatással volt rá, az 50-es évektől kezdve tett rá utalásokat a munkáiban.
Donald Baechler egy másik generáció, teljesen más világ az övé, bele lehetne magyarázni kettejük munkáiba közös pontokat, de minek? Jöhetnék a "pop art" világával, hogy mindkettőjükre rá lehet húzni a pop art jelzőt, de nem. Donald Baechler munkái nekem azért tetszenek, mert van bennük egy olyan fajta őszinteség, amit én nagyra szoktam értékelni. Ez egy szubjektív dolognak tűnik, de végső soron minden művészeti alkotás lényegének ennek kellene lennie, a legtöbbször azt a legnehezebb definiálni, hogy mi az őszinteség, meg, hogy a saját őszinteségünk refelktál a kép témájára és formáira, vagy fordítva. vagy mindekttő megtörténik egyidőben - azt hiszem ez lehet az igazság. Nálam mindig változik ez a mechanizmus és minél többet foglalkozik valaki művészettel, annál inkább válik érzékenyebbé a formákra, színekre, szimbólumokra, a vonalvezetésre és a finomabb dolgokra, mint például az apró képviccekre, gúnyra, cinizmusra stb. Ez valamiféle vizuális intelligencia szerűség, ami szerintem egészen jól fejelszthető, nem kell hozzá semmi csak érdeklődés, olvasni tudás és képek nézegetése. Nem kéne ezt annyira túlmisztifikálni, de elkanyarodtam a témától. Hiába, tegnap berúgtam és kicsit bamba vagyok. Iszonyú jó söröket ittam egy pub-ban, abban amelyikről múlt héten írtam. Pedig vasárnap nem szabadna, mert másnap munka...de ez most így sikerült.

Donald Baechler, "Crowd Painting #1",1996
Acrylic & fabric collage on canvas,
96 x 96 inches (243.8 x 243.8 cm) (link)

Tom Wesselmann, Nude,
1965, Silkscreen on paper (link)

Elaine Sturtevant az eltulajdonítás és újraértelmezés mestereként került be a művészettörténetbe - később leírom, hogy ez miért tévedés, 2014-ben halt meg. Mások munkáit használta fel és értelmezte újra, de nem csak a munkákat, hanem kaméleon módra az alkotási módokat is. Fiatal művészként voltak saját alkotásai, például apróra vágott, összelapított festékes tubusokat vitt fel képhordozókra - közeli barátja volt Robert Rauschenberg és Jasper Johns. 1964-ben kezdte mások munkáit másolni és végül ez maradt a fő kifejezési formája, valószínűleg nem könnyű megérteni, hogy hogyan csiánálhatja valaki a "másolást" évtizedeken keresztül, de csak akkor érthetetlen ez az egész, ha nem ismerjük az alkotási módszerét és a gondolkodási módját.
Kezdetben Roy Lichtenstein, Claes Oldenburg, Jasper Johns és Andy Warhol munkáit másolta, de később mindig megpróbálta beemelni a munkái közé legjobb kortárs művészeket. A 80-as évek elején így jutott el Robert Gober, Anselm Kiefer és Paul McCarthy műveihez. Az életének utolsó tíz évében nem foglalkozott művészettel, mert belefásult abba, hogy félreértették, félremagyarázták a munkáit. Ami nem véletlen, egyáltalán nem könnyű megérteni, hogy mit miért csinált. A kulcs a munkáihoz az eredeti és a másolat közötti kapcsolatban rejlik, a valódiról mit gondol a befogadó és mit gondol a másolatról? Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy Elaine Sturtevant soha, semmiféle mechanikus másolási módszert nem alkalmazott! Ez nagyon fontos a munkái megértéséhez. Mindent kézzel, az eredeti technikák másolásával csinált, így átment ugyanazon a folyamaton amin a mű eredetijét készítő művész, olyan volt az egész mint egy végsőkig feszített, tökéletes megértés, egy maximális erővel történő odafigyelés és értelmezés, hiszen az újragondolás során az újragondoló meglátja a hibákat is az eredetiben, ahogy az örökérvényűt is. Nagyon szerette (ki nem?) Duchamp munkáit, több munkáját is újraalkotta.

Martin Creed brit képzőművész, zeneszerző, akinek a munkáit régóta kedvelem. Wakefield-ben született, innen költöztek Glasgow-ba, amikor három éves volt, ha jól tudom, akkor Londonban él.
A munkáiban minden olyan anyagot felhasznál, amit a témához illőnek talál és igyekszik minél kevésbé beavatkozni a meglévő alapanyagok "életébe", minél kevesebb új anyagot létrehozni (pl. műanyagból szobrot). Minimalizmus? Nem vagyok biztos ebben. Az egyéb jelzőket is kihagynám. A munkáit számozza (nem különlegességből, csak tény), pl. Work No. 200: Half the air in a given space (1998), ez a legismertebb munkája, amiben egy csomó fehér lufit használt fel (példa a meglévő anyagok újrahasznosítására). Azt kevesebben tudják róla, hogy fest is, mármint hagyományos módon vászonra. És én ezeket a munkáit szeretem leginkább, például a Work No. 2228 Portrait of Maria Callas (2015) című képét, ami egy remek portré, késői Picasso stílusban, kevész színnel.

Martin Creed, Work No. 2339,
2015, Cotton,
34.5 x 19.5 x 1 cm (link)

A zenei munkáit annyira nem ismerem, a youtube-on találtam ezt-azt, főleg popzenének álcázott performanszoknak tűntek nekem (nem nevezném költészetnek, de ez mit sem számít), egyszerű témák egyszerűen tálalva, például  a gondolkodni-nem gondolkodni kérdésről, nekem úgy tűnt, hogy a zenei munkái nincsenek kellően kidolgozva(?)(jaj) (sem tartalmilag, sem zeneileg) és engem zavarba hozott a semmitmondóságuk. Így erről nem is írnék többet, mert nem akarom negatívan kritizálni, többet kellene vele foglalkoznom.

Ma reggelre megfagyott a külvilág, a kukatetőt nem bírtam felveszíteni a vastag jégpáncéltól ami az éjjel jött létre rajta, fehérek a tetők szemben. Kellene valami. Nem pontosan tudom, hogy mi.

Esik a hó, illetve hódara. Kicsit más témáról szeretnék írni, egy érdekes kutatásról olvastam, amit a Cornell Tech végzett az URL rövidítő szolgáltatásokról. ha valaki nem tudná, hogy mik ezek, annak néhány szóban leírtam: az URL rövidítő alkalmazások a hosszú és sok helyet foglaló internetes címekből generálnak egy rövidet, és ezt a rövid URL-t a felhasználók megnyithatják a böngészőben, és ugyanazt az oldalt fogják kapni, amit az eredeti, hosszú URL nyitna meg. Ez nagyon jól jön például a Twitteren, ahol limitálva van a szöveg hossza amit posztolhatunk, de egy csomó felhőszolgáltató, social média oldal, videómegosztó stb. is használ beépített URL rövidítő szolgáltatást - a Youtub-tól kezdve a OneDrive-ig szinte az összes nagyobb cég kínál valami hasonlót. A kutatás egy veszélyes biztonsági kockázatra hivta fel a figyelmet a rövid internetes hivatkozásokkal (URL) kapcsolatban. A probléma pont az, hogy túl rövidek lesznek így a címek és emiatt viszonylag egyszer generálni véletlenszerű karaktersorozatokat, amelyeket azután egymás után meg lehet próbálni megnyitni egy arra alkalmas programmal és ha kellően nagy (több milliónyi) számú véletlen karaktert próbálnak ki, akkor értékes és nem biztos, hogy publikusnak szánt információkat is megnyithat pl. egy ilyennel próbálkozó hacker. A kísérlet során 200 millió Google és Microsoft által hosztolt rövidített URL-eket generáltak (mindkettő a bit.ly nevű cím rövidítőt használja). És ezek után próbálták megnyitogatni őket és meglehetősen sok olyan címet tudtak megnyitni velük amelyek nem biztos, hogy publikusnak lettek szánva.
Például a OneDrive-hoz véletlenszerűen generált 100 millió rövid URL megnyitott valamilyen tartalmat, és 19 524 vezetett valamilyen mappához, vagy dokumentumokhoz. A Google Maps-on 23 965 718 élő linket találtak. Itt a forrás. Igazából engem csak amiatt érdekelt a dolog, mert pont a napokban tanakodtam azon, hogy mennyire függő vagyok az internetes nagyvállalatok szolgáltatásaitól, egészen konkrétan a múlt héten kirobbant offshore botránnyal kapcsolatban jutott ez eszembe. Az ember felháborodik az egészen, de közben meg birka módon használja a Facebook, Google, Microsoft és a többi hasonló monstrum cég szolgáltatásait, bedőlve az ingyenesség látszatának - miközben ezeknek a cégeknek valószínűleg egy csomó offshore, "adóoptimalizáló" (magyarul trükköző, csaló)  érintettségük van, mindegyik dollár milliárdokat tart offshore cégekben, ahol teheti elkerüli az adófizetést, közben meg a sok millió dollárból fenntartott marketing gépezetük olyan képet igyekszik róluk festeni mintha menők, fiatalosak, környezetbarátok stb. lennének, de valójában...a valóság a szép máz mögött egészen borzalmasn tűnik. Emiatt úgy döntöttem, hogy elkezdek keresgélni olyan alternatív szolgáltatásokat, amelyek nem "ingyenesek", és nem kötődnek ilyen ellenőrizhetetlen mammutvállalatokhoz. Nem lesz könnyű, mert meg kell szabadulnom a Gmail-tól is, ami a legfájdalmasabb lesz, mondjuk a Blogger-t is le kellene cserélnem...és helyette valami helyi szolgáltatónál bérelni egy tárhelyet, már vannak olyanok is akiknek a szervereiket környezetbarát energiával üzemeltetik, de ezek nem ingyenesek, de semmi nem az...
Nem szabad elfelejteni, hogy a Gmail és a Facebook sem ingyenesek..., csak pénz helyett az életünk teljes profiljával fizetünk nekik. Önként odaadjuk a GPS koordinátáinkat, a véleményünket, a "lájkjainkat", a leveleink tartalmát(!) - mindent, többet adunk nekik mint a legközelebbi ismerőseinknek, ami nem kevés...csak sajnos olyan rövidlátó voltam, hogy ezt nem vettem eddig komlyan.
Én soha nem voltam kapitalista ellenes, nem vagyok antiglobalista, nem hiszek semiféle habókos elméletben, szeretem a liberalizmust és a demokráciát (nem szeretnék olyan világban élni ahol nincs demokrácia), de ez ami körülvesz  néha már nem tűnik annak...ez (amit művelnek ma a világban a nagyvállaltok és a politikai elit) a demokrácia, a piacgazdaság és a liberalizmus megszégyenítése! Meggyőződésem, hogy többek között ez az erkölcstelenség is az oka lehet annak, hogy a szélsőjobb és a mindenféle őrült elméletben, összeesküvésekben hívők száma mindenütt növekszik.
Szóval részemről ez az egész, amit leírtam, nem csak a kapitalizmus kritikája, hanem inkább az erkölcstelenség kritikája - ezt azért írtam, nehogy őrült lázadozónak tűnjek. Bár végül is...az se baj ha annak tűnök. Majd írok róla, hogy mit és mire cseréltem le.

Kim Dorland és Jules de Balincourt képei, csak magamnak, jegyzet.

Kim Dorland, Go Back,
oil and acrylic on linen over panel – 60 x 72 in. – 2015 link

Jules de Balincourt, Mini Exodus, 2013,
Oil on panel, 20x16in (50.8x40.6cm) link 

Nagy-Britanniában végre rájöttek arra, hogy ideje lenne a férfiak felülreprezentáltságát enyhíteni a múzeumokban, ezért a 2016 júniusában nyitó új Tate Modern múzeumban 36% lesz a női művészek aránya, ezt Frances Morris a Tate Modern vezetője nyilatkozta. Az Tate új részlegének a 2012-es olimpiára kellett volna elkészülnie (az épület egy erőmű volt eredetileg, ezt alakították át és 20 700 négyeztméternyi újonnan kialakított kiállítóhely lesz majd benne). Az egész komplexum hivatalosan a Tate Modern része lesz. Már csak két hónap a megnyitóig (link). Ideje volt ennek az egésznek, egyébként már önmagában az szomorú, hogy kvótákat kell meghatározni a nemek arányára és nem csak a minőség számít, Úgy sejtem, hogy muszáj valamiféle arányszámokat definiálniuk, mert enélkül csak a puszta erő győzne mindenütt (mint például Közép-Európában, ahol gyakorlatilag feudális és törzsi viszonyok vannak még ma is és szinte mindenütt - a politikától a művészetekig magasan felülreprezentáltak a férfiak) és ez a minőség rovására megy. Én férfiként nagyon örülök ennek az egésznek, a hideg ráz ki a férfiak uralmától, szerintem sokkal szebb lenne a világunk ha mindenütt fele-fele lenne a nemek aránya, jót tenne az egész emberi civilizációnak.
Végre péntek van, nem tudom mitől annyira jó ez, hiszen két nap múlva újra hétfő lesz és minden kezdődik elölről, csak megszokásból örülök a pénteknek, reflex, péntek-öröm, péntek-nyáltermelés, péntek-mosolyséta. Az időjárás előrejelzés szerint annyira nem lesz mosolygós a mai sétám hazafelé, mert eső várható és erős szél.

Nick Cave & The Bad Seeds - The Weeping Song

Csak egy kép, emlékeztetőül magamnak.

Jaroslaw Modzelewski,
Törpeauto - z teki Ciekawy materiał z przeszłości , 2009

Egészen sok amerikai képzőművész életrajzában találni utalásokat arra, hogy a gyerekkoruk egyik meghatározó élménye a sok költözés volt, például azért, mert a szüleiknek gyakran kellett a munkájuk miatt várost váltani. Bruce Nauman is közéjük tartozik, az édesapja a General Electric-nél dolgozott mérnökként és az egész család gyakran költözött. Természetesen ebből semmiféle következtetést nem vonok le, csak érdekes. Néhány évvel ezelőtt láttam B. Neuman néhány művét valamelyik múzeumban, vagy a liverpooli Tate-ban, vagy valamelyik londoni múzeumban, sajnos nem emlékszem a helyszínre, csak arra, hogy nagyon jónak találtam őket.

Bruce Nauman No, No, New Museum (“Clown Torture” series)
1987. (Video still: Courtesy Zwirner & Wirth)

A chillei Alfredo Jaar, vagy Dan Flavin munkáit is elő kellene szednem... Bruce Neuman-ról Peter Plagens írt egy könyvet, engem főleg a neon munkáik érdekelnek, gyűjteményes kötet nem nagyon van erről a témáról. Bruce Neuman a legsokrétűbb képzőművészek egyike, keveset foglalkoznak a munkáival, pedig a társadalomkritika és a pszichológia épp olyan mélyen benne van a munkáiban, mint a technológia.

Van egy ismerősöm, aki az egyik régi, manchesteri kocsmában csapos és sörmester, szombaton azt tervezem, hogy benézek hozzájuk, ebben a kocsmában (illetve, helyileg egy másik épületben) saját maguk főzik szinte az összes sörüket, több mint száz éve, a kocsma neve Marble Arch. Ennyi féle sört főznek...szinte hihetetlen. Ja, és a söreik vegák. Nekem való hely.

Tegnap bicikliket nézegettem az interneten, gondoltam veszek magamnak, de semmi nem egyszerű, nem találtam megfelelőt, az egyik túl nehéz, a másik otromba a harmadik drága. Ma délután újra megpróbálok majd keresgélni valami elfogadhatót (egyelőre még azt sem tudom mi lenne az "elfogadható"). Azért akarok biciklit venni, mert lesz kutyánk és amíg kicsi, addig délben haza szeretnék járni hozzá munkából.
Ma reggel olvastam otthoni híreket, semmi különleges, csak a szokásos, az a kultúrkör teljesen reménytelen, képtelenek bármiféle változásra, egy teljes önpusztítás szélén álló nemzet utolsó gyűlölet-görcsei és kapálódzásai - nem érdemes foglalkozni az egésszel, az egyetlen nem-tárgyi emlék amit megőriztem magamnak az a nyelv, amit beszélek, emellett tárgyi emlékként néhány könyvet tartottam meg - tovább nem fogom örökíteni egyiket sem. Egy magyar nyelvű "liberális" újság (444) olvasói a miniszterelnököt "cigányozzák" (és ezek az emberek az ún. nyitott értelmiségi réteghez tartoznak...bájos nem?), közben az álkeresztény, álnemzeti kormány lop, csal, hazudik, visszacsempészte az előző államszocialista rendszer és a sztálinista éra legrosszabb módszereit (államosítás stb.) a propagandába és a médiába, közben gyűlöletpropagandákat csinál maga és a lakájmédiája is (menekültek ellen, másképpen gondolkodók ellen, az unió ellen, tanárok ellen stb. - mindenki ellen akiről a szavazóik hagyományosan elhiszik az összeesküvés elméleteket, akikről el tudja hinni a sok szerencsétlen, hogy ők a nyomorúságuk okai (bűnbakképzés mesterfokon)...meg saját maguk is éppen így gondolják, mert tudatlanok, nem beszélnek nyelveket és nem értenek semmit a világból). A közszolgálati média pártszócső, a vállalkozók egy jelentős része abból él, hogy lenyúlja az uniós pénzeket és túláraz minden állami, uniós megbízást, mert a közösből lopni nem szégyen. Közben másokat hibáztatnak, ahogy szokták. Abban az országban alig találni demokratát, nem tudom miből gondolták a kétezres években a nyugati politikusok, hogy a közép-európai országoknak az EU-ban a helyük. Nagy tévedés volt, most fizethetnek érte - szó szerint. Ezekből az országokból soha nem lesz demokrácia, mert maximum 15-20% azoknak a száma, akik értenek valamit a nyugati típusú demokráciákból - és most túloztam, valójában nincs 20%.
Közben találtam egy biciklit ami tetszik. Link. Alumínium váz, jó pedálok. Hétvégén elugrok ebbe az üzletbe és kipróbálom melyik méret jó nekem, mert ötféle méretben van.
Az Amazonnál elő lehet rendelni az új Kindlet, Kindle Oasis lett a neve, először a hét elején írtak róla, mert valami kínai cég véletlenül kirakta a netre a szupertitkos új Kindleről készült fotókat. Ez a része nyilván marketing és bulvár, nem érdekel, az viszont igen, hogy elő lehet rendelni. Nekem még a legrégebbi változat van, amivel az a bajom, hogy lassú, ha egy kicsit gyorsabb lenne, akkor soha nem akarnám lecserélni. Lehet, hogy így sem fogom, mert már eléggé hozzám nőtt... Az Oasis valóban újszerű megoldásokat hozott, tetszik, hogy nagyon vékony (cserébe csak két hétig bírja) és egykezesre van tervezve. A kijelzője a megszokott papírszerű technológiával készült, de 60%-al több ledet tartalmaz amitől világosabb - nem tudom megítélni, hogy ez jó vagy nem. Kicsit drága...270 font, szerintem egyelőre még várok vele.