képek, betűk

megmentett volna az élet, két állófelén,
beleken ringó rágógumikat lenget a szél,
illatok a kiváltságosok orrlyukaiba,
esőcseppeket isznak a szélvédőkre fújt
vérvörös oroszlánok. Mosolyog az árnyam,
lehúzná a redőnyt, hogy ne lásson semmit,
pam-pi-pam-pa sétálgató őrültek, a fröccsöntött
talpú tornacipőikből csőként kiálló zoknik
embereket tartanak - csodálkozva álldogálok,
akár a cseresznyefák mögött a házak,
törzseiken jelenbe fagyott apró bogarak alszanak:
félek, csápjaik fityegésére számolok, összekapcsolt
pajkos bodobácsok egy falu forró járdáján,
a jelenből a múltba, gyerekszemem mosolya,
az óvoda udvarán a díszbokor, hinták,
az első kiásott sír képe, az első lógó csöcs
ijesztő gyertyafény színe - minden csempe,
minden csempe, óriási falakat beborítva,
ridegbőrű keménymozaikként ráfagyott
életekkel, ezermillió mínusz egy: a fátylad
mögül esetlen pillanatok feszes üteme,
mások éppen így lehetnének, érezve egymást
ha marad volna belőlük egyetlen elrakott sóhaj,
nem csupán a pénzes hasznon érlelt élvezés -
úgy teszünk, fontosnak álcázva ezt a sokféle
értéktelen semmit, életünk nyolcvanhét százalékát
ostoba, lényegtelen, kapzsi, buta dolgoknak adva,
mintha nem egy szuperfolyadék lenne
melyre ránagyítva nincs is különbség,
mintha lenne belőle dupla...
a szemeink ellobbanó foszlányok,  
kimúló efemerek kémiája, elfogytunk,
ott vagyok, ugyanúgy - hullámként:
nincs többé ugyanaz: más nézi a fényt,
a jelenben vibráló testeket, a színes bogarat,
arcodra emlékezne ha tudna, veled
múlva az idő megtorpant picit
majd mielőtt felfogtam volna: elindult,
hogy közömbösen tovább daráljon,
s én feloldódjak mint mások, mint minden
ahogyan kell