képek, betűk

oly csend volt, úgy hagytad, dőlt falak,
végül abbamarad, szárnyvégek, rád ragadt
ólomvíz, bágyadt szavak, eszméletbe hajtanak,
kattogás a páncélarcokon, a bőr mögött
valakinek nevezett valamik alszanak, körök
melyeken keresztül a pirkadat szonátáját
hallgatják ezek a félig állat rejtvények,
kikre gondolsz? mikre gondolsz? és jobb
válasz híján létrákat mázoltam a felhők
buborékmintás ruhájára, alvókák éljetek!
zárjátok el a gázcsapot, vágjátok le a kötelet,
a fejetekről a héliumos zacskót lehúzni!
a lekókadt csíkokat felfele húzzátok,
a remény akkor is az, ha időben korlátos?

oly csend van, leporoltad magad, dőlt falak
végül csak virágot öntöz, talpig kacagásban,
miközben egy megbeszélésen vigyorogva
szolgaként feszített egy kereszten, vagy
egész nap szeplőtlenül fogantatott holt maszlagot
mások örömére, micsoda lágy rothadás!
ha rámutatsz visszamutat és kinevet,
milliók hazudnak egymás pofájába,
akár az öröklétről ábrándozó rügyek,
jó, akkor zoknit húzok, és leélem ezt is,
a ma potyautasa leszek, közömbös madár,
aki jól tudja teljesen mindegy a múlt,
a jövő pedig olyan posvány, melybe 
kötelező belépni akkor is ha tudod,
az idő, az idő nincs is ott, csak az elmúlás
mértékegysége, mint a súlynak a kiló,
és akkor mi van? és ezen is csak nevet.