Mintha kiszivattyúzna az éjszaka
A magánnyal átitatott szobából
A redőny alatti sötét résbe húzva
Ahol az ijesztő odakintek laknak
A közelben terpeszkedő házak
magába mereveett tartozékai
Szájakká, szemekké érve benne
Vérbarna meggyként beérve -
halott gyümölcsök élő kacsokon.
Az egyetlen jó abban a mélyben
a magától lélegző ostoba sötétben,
hogy elhiszem - valahol messze,
egy ablak mögött te is ott állsz,
És bár rettegve, félve - belenézek,
Mert ugyanolyan ostoba vagyok
Mint az előttem s utánam létezők,
Vágyak, remények alá temetve
magukat és a valóság állandó
életeken átívelő véres pofáját
figyelmen kívül hagyva álmodnak -
előre lépnek, mélybe zuhannak
s még akkor is azt kívánva
bárcsak látná, érezné valaki
azt, amit csak ők - egészen addig:
míg a sötét nem teszi a maga dolgát.
No comments:
Post a Comment