A lovely morning in 2023 January

We can fly over the frozen moments.
Those can be named Known;
I am disillusioned as pre-dawn
is more lifeless and rigid than your nest yesterday.
Her ice-laced tongue
is a sedative for surviving vengeance.
Smiling arrogance. Rotten romance.
Do your tears belong to you?
Your managers are in a parrot's mask
And try to snort a familiar melody. Snrrr. Prrr.
Preferably, you should listen to the wind's lovesong.
It is about winter. "January" is just a word in it.
No layers and deep meanings, and metaphors.
The year is the year. It can be a parody of Gustav
Courbet by sentences. Did you dare to mock the death?
It is an elusive counter back now. My suicide
will be the zero. I live in the forecast-based evil.
I am still determining what it is.
It might have been a free association;
it came to my mind when I evoked her ankle.
Weeping lampions. Today's cold with its silver
preserved packages. My fingers hid in your pocket;
they crumbed the wind ---- You.
I never will believe the existence of time.
Or, What, Medusa, Medusa -- tango of screams
And fornication of requests to the gateway of our mind
which decides what you will experience,
what is mandatory and restricted.
What do you enjoy, and what will you do?
Will you? Meandering from your teeth.
You still keep smiling. That's a devastating cold of this day.
When people dream about arriving in the spring,
how photons will burn their faces,
They hope their dream is an exception,
And those horrible things,
What they will read tomorrow morning
won't approach them. Neverending peace.
Neverending peace. Their Neverending peace.
I can hear your cackle from that direction,
Where I could see your silhouette
before your self was disintegrated
and disappeared from this verity.
Boneless rhymes covered by foreign thoughts
and squelch wellingtons in the park.
I would say that this month
was a fragment of a bee vomit,
the magical biofluid of your lovely Sir,
who does not even know you existed.
I love and love the running below balconies;
As I can see how they live, And think about that
I may be similar, seemingly happy,
and this sorrowful text you are reading did not happen.
Instead, we are stepping in soft and deep snow.
It smells like an oak-smoked hand cream. We are friends.
In that nightmare where I am now ---- You.
I was in another country,
And not in this pigocracy led by Mr Lie Machine
Which is so loved by his devout believers,
who are convinced about his divine perfection.
If you are lucky enough and were born in a democracy,
You may need help understanding the mass culture here.
This country never will be democratic
as the central majority of the culture
does not have a tradition of freedom,
and the majority do not want to change.
They enjoy their corruption, and they adore autocrats.
Traditions. The traditions. Traditions of corruption.
They want to obtain scapegoats and pseudo-enemies
provided by some autocrat who promises protection.
And this is repeated again, again, and again.
Some sociopath is coming, they grab the power
and build his autocratic pile of poo,
and when they disappear,
the majority want the next sociopath. Again, again.
It is Boring.
There is a minority who are different from this,
but that is insignificant. Nobody cares about them.
No worries, you won't understand this
from London or Paris; that's a different world
on the same continent.
I wish I was in a lovely place
where I should not have to see the daily ordures
of the propaganda they provide.
It is not a joke, as it is an absolute poison.
Medusa, medusa and Medusa.
There is still a heavy wind outside,
02:53 am, and I am sitting at the kitchen table,
and I am watching through the window,
my face stares back at me, and it is crying.
My reflection did not want to wail,
it just happens, but it has already stopped,
as no one should see his real sadness.

The perennial foolish's

We live in the 21st century, don't we?
We do. Interview, WP. I read that
Francis, The Pope, stated that
homosexuality is a sin. Precisely,
he said something like that it was a sin
but was not a crime. Well, after all those
hypocrisy, sins and crimes that
Francis's predecessors and the church
he represents did in the past;
like the inquisition and auto-da-fé,
And supporting feudalism, serfdom,
slavery, war crimes. And how they
suppressed freedom and emancipation.
They also ignored all terror against
gay people until the second
part of the 20th century ---  So, after all these
shameful things; And much more
I have not mentioned...
Francis The Pope still says that gay
people's sexuality is a sin. Oh, man!
I cannot believe
this level of silliness, Francis. Amen!

A filozófus és az aranyhal

A hétfő gyakran olyan mintha létezne,
Szűretlen komolysága rám tör,
A kotyogóból született kávé 
Boldognak tűnik, akár egy bugyborékolva
kacagtató ébenfekete manó, kinek
csókjait jól esett viszonoznom.
A filozófus és az aranyhal összeérnek,
A szabadságvágyamat kiengedem a szellőzőn,
hátha megfertőzi az álmodókat.
Mióta egy konyhában lakom 
megtanultam örülni a morzsáknak
és félni a kegyetlenektől.
Ez az ország újra megmutatta,
hogy milyen a szabadság hiánya.
A távol töltött évek feledtette szenny
képkocái fokozatosan, de visszatérnek.
Elfeledtem, hogy milyen érezni azt,
amikor tömegek örülnek mások szenvedésének,
ha önként választják maguk közül a legeket:
őrültben, rablóban, szadistában.
És nem tehetsz ellene semmit.
Újra előjönnek az emlékek arról,
amikor összetévesztik az arroganciát
meg az önzést a szabadsággal,
amikor az egyenlőség helyett
a külsőd, színed, szagod alapján ítélnek.
A hétfő éjjel jobb lenne ha nem lenne,
Ha nem érezném azt a rosszat,
Mely a változás képtelenség
utcákon tenyésző hétköznapisága 
sejtet minden egyes lépésnél.
Vannak új élmények is - a Rákosi-kort
idéző propaganda megfigyelése élőben,
a hazug plakátok üzenetei, melyeket
elkapott félmondatokból visszahallasz,
igazi abszurd - hétköznapi borzalom.
Régebben azt gondoltam,
hogy az ötvenes években
kizárólag egy külső elnyomás volt -
a szovjetek prése, Sztálin ökle,
de látva a jelent, úgy sejtem,
sokan ezek nélkül is lelkesen éltették
volna az akkori diktatúrát,
mint ahogy most is önként tapsolnak.
Ilyen ez a hétfő, hajnala lassan ébred,
Csendjét feledve város-zajjá érik.
A háztetők most még fekete virágok,
Buda mezejének mázos ékességei,
valahol ott ülök, nézegetem a csillagokat,
szomorúság, vagy félelem nincs,
csupán a folyamatosan legyilkolt
szabadság-esélyek miatt érzek
némi tehetetlen bánatot.

A halálra hűltek emlékére

Meghasonulás ezredszerre,
A magány, elesettség ízétől,
Utolsó emlék sincs,
Budapesten,
ha nulla alá megy a hőmérő
másnap reggel
rendőrök pózolnak ismeretlen,
néma hontalanok halálra hűlt
tetemei felett.
Várják a mentőt,
ami hullaszállító lesz.
Majd később - néha,
megjelenik egy mécses,
szál virág, az ott maradt
pokróc, ételmaradék,
és piszkos rongyok 
mellett.
Alig hullik könny,
Név sincs, arc nem volt már,
De talán egy árny maradt belőle
A hideg égbolt homlokán.

A köztünk járó istenek dicsőségére

Közönséges, népieskedő, egyszerű? Ohh! Népszerű?
Hazudik, korrupt, jellemtelen - alkalmas!
Vicsorog: úgy tesz mintha érdekelődne,
színpadra álmodja önmagát - épp meghajol.
Taps! A színfalak mögött fontos emberek
interjúra hívják. Milliószor elképzelte mit
mondana ---- szerény lesz! Ugyanakkor
határozott, míves testbeszéde a szakkönyvek
ajánlásait követi. Ha kezdő szociopata,
akkor még akadhatnak árulkodó jelek
a személyisége valós arcáról. De ez...
Borzalmas forgatókönyv! Kerülendő!
Soha nem derülhet ki, hogy kicsoda Ő!
Az isteni manipulátor. Mindenkit figyel, bár
számára senkik, nem léteznek: üres a világ,
egyedül van a porondon, beszél. A fejek felett
elnézve Ő a hallgatóság is. "Imádni akarnak!"
A Tökéletes Szent, a Nagy Ember, vezér,
vezető. Csoda! Szerényen bazsalyog ha zseninek,
géniusznak nevezik. Pedig ő már rég sejti
magáról és el is hiszi, hiszen saját hazugságai
átélésének igazi mestere. Megbecsülés, ováció:
tapsolják! Meghajol. Egy közülük! A saját
fontosságától lúdbőrözik. A hatalmat minden 
formájában elképzelte. Bizsergette! Meglehet,
titkon erekciója is volt magától, reszketve
simította végig ott alul - fenséges kéj! Közel
kielégült. Érezte, hogy uralkodó tudna lenni,
magabiztosan meggyőzné őket. Ahh! Adjatok
erőt a nedvesedéshez! Még népszerűséget!
Imádjatok! Engem a nagybetűset!
Ő a kiemelkedő virág a réten, a legerősebb
széllökés a jeges télben, a legszínesebb
hangya a bolyban. Neki az elvek, isten,
haza, gyerek, vigyor, ideológia - akármi:
percnyi pózok - melyekkel újra és újra
elérheti a kéjes hatalmi bizsergést, hogy
Ő oly fontos,  annyira hatalmas: Ahh! Ohh!
Anális ciripelés, tátogó orrlyuk - de elfedi!
Mindig hazudni, színlelni, tettetni.
Az igazság? Mi az? A valóság az idealisták
mentsvára. Kerülendő gyengeségek! Így csak
titkon, magában élvezi azt ami felfűti
mohó máját. S ha esetleg mégis elbukna?
Nemzeti tragédiának mondja. Bolygóközi
katasztrófa, mellyel a balga nép megfosztotta
magát Tőle a Nagytól! Az egyszeri lehetőségtől!
Egy Szent felemelkedésének tanúságától
- a világok legjobbikától. Újra át akarja
élni a hatalmat. Mert valójában semmit nem
képes érezni a megszerzés és befolyásolás
éhségén kívül.  Úgy gondolja ha újra
színpadra hívják: lojalitást fog kérni,
ha meg pénzhez jut - abból is többet akar,
mert neki mindenből több jár!
Erre gondolva újra duzzadni kezd a vágya.
Várja, hogy egyedül lehessen: magához nyúl
és kielégül, közben elképzeli: a másoké is Övé!
Ahh! ...hogy Ő a legszebb ördög az ólban!
Vagy épp hófehér angyalszárnyak közt
feszít arany karddal, miközben glóriát tartanak
fölé a szolgák. A csürhék! Ahh! Lájkokat,
szívecskét, csókot, csodálatot, figyelmet!
Még és még! Ő mindenütt szép!
A legjobb! Mindenhez ért, mindent tud - ha mások
életét uralhatja: élvez. S miközben azok a
pálcikalények ott alul: egymást gyilkolva,
taposva rettegnek egymástól, mert a császárok
jól bevált, primitív módszerét a "divide et impera"-t
használta. És működött. A győzelmi mámorban,
miközben híveinek integet - magában kacag:
"Újra megbasztam őket!" Közben komoly vezetői
arcot húzva interjút ad, elrebeg egy imát,
jobb világot ígér - és kezdi elölről, mert tudja:
a többség soha nem látja át kicsoda és micsoda is.
Valójában.

Dad

Negative willingness,
I did not recognize you,
When the view pushed me through the window,
That may have been absconding. 
Your eyes, dad. I can't evoke them.
Your feigned care, Your petrifying love.
You might not even know what it is.
Fill in, fill in my thoughts with remorse,
Blue eyes, like a block of ice.
All your failure should have been
transferred to a tranquil, deep lake.
We did; you built that vile factory,
In your heart, which was your real self.
That was the vacuum where I annealed,
And when I woke up again,
the scene was a landfill,
I stood in a see-through plastic box,
And I had a shower.
There were no pipes. Yes, Dudady,
Those tubes were the legs of a metal octopus,
And the liquid from the showerhead was purple.
I cannot tell if that was blood or
poisoned water. That was my lobbyist
for my untimely decease. It failed.
I became a dumb Saint of rubbish
that needed to be get disappeared.
Did not have a body.
No communication in that anti-paradise.
No Morse codes or cables.
Our screams flow backwards into our mouths, 
Our mouths are drawn semicircles, 
The curtain Oscillates,
and we are behind it and gasping for air,
And that whole past sinks into
the abysmal ocean;
I cannot even tell what freedom is;
What would it be? 
Which of them were my parents?
Do I have them? 
The Rotten Earth is buckled.
I should be happy now. 
Living with all poisoned thoughts.
Now, It is Friday early morning evening,
Right before dawn,
birds sing, possibly blackbirds,
and we keep going towards
the spring equinox.
Longer light, shorter darkness.
All I need to forget is love.
Did you love me? ---Don't you---
I know.

A mosolyok margójára

Évszázados, rendszereken átívelő dohszag,
Valahonnan varjak keveredtek a ház fölé,
Látni nem, csupán hallani neszeiket,
Krákognak, keringenek és kutatnak,
Ez a város különös, belső menekülttábor,
A mosolygós négyes szemein át figyeltelek,
Épp totyogtál valamerre, barna csizmában,
Talán Daidalosz-t követted - reménykedve,
Bármerre tartottál, közömbösnek tűntél,
Ez itt a szélsőséges ellentétek ülepítője.
Meghasonult haragod helyett szelídség,
A fehér cigarettát mankóként szorítod,
Az apátia sokfélesége sajátos városkép,
Lennél jobb, őszintén vidám, könnyed,
Ezeket is felfalták az ólomgazemberek,
Pedig már alig mersz híreket olvasni, 
Mégis megtudod amit nem szeretnél.
Utálod azt a félhomályt, lassan bekerít,
Telve ügyeskedő, önelégült hazuggal,
Egymás takarásában röhögcsélő manók,
Ez a város nem is tábor, inkább menhely,
A maradék szabadság vidám temetője.
Ha elutazol a rokonokhoz - vitatkoztok,
Nemrég "migránsoztak", most az orosz
propaganda magyar nyelvű "békéjét" fújják.
Szégyelled helyettük, mentegetés nélkül.
Látod kik ülnek a szócsövek csapjainál,
A sokféle trágár propagandát pumpálgatva,
Jól élnek a kimért aljasságok termékeiből.
Övék nagyjából minden -  a kastélyoktól
A kert végében álló tyúkóladig. Övék a 
a gondolat: s miközben elitezik az elit,
a tájlélek bőszen fészbúkozik: s szabadon
választva újra ugyanazt elnyomást zabálja.
Övék az Isten is, az olcsó, akciós papokkal,
az utak mentén a plakátok, a borospincék,
a tóparti hotel, a kerti budi és az ellenzék.
Végül megbékélsz, nincs erőd már ehhez,
A harag helyére szomorúság folydogál,
Egyre súlyosabb teher - alvadt, véres higany,
De nem akarsz egykedvű és keserű lenni,
Mert az szánalmas, önbabusgató közhely.
És ez a szörnyű zselé, bánatot nem érdemel.
Az égbolt végül is még kék, mosolyogsz,
Fényt vársz az örök válságban fuldoklóktól?
Valódi mutatvány. Mosolyognál, de nem értik,
Fel sem fogják mit vettek és vesznek el tőlük,
Azután visszamész, felvonatozol, metrózol.
Keserű magokat érlel a lelked, de titkolod,
Nem tartozik senkire a magányod lúgos löttye,
Várod a következő hazugságot, mosolyogsz.
Vadgalambok válaszolgatnak egymásnak,
Szarkák csettegnek az öreg fenyőn, mosolyogsz.
Érzed, ez a hely nem lesz soha szabadabb,
Tudod, ha itt maradsz ez konstans. Mosolygsz.
Amíg létezel és utána - mindig hasonló lesz.
Bárkié a hatalom, ez itt: változatlan csonthéj.
Hiába fiatalabb - a feneketlen étvágy ugyanaz.
Anomália vagy. Hiba. Nevetséges idealista.
Azt, ami nem cinikus - leírni is nevetséges.

Hamucsík és Hold

Elmentek a városba,
Megkérdezték ki vagy,
Konkrétnak nevezték a betont,
Ó alakra rúzsozott szájak,
Mozgólépcsőn szendvicset.
Felmásztak egy rózsatőre,
Kötelet horgoltak szirmaira,
Lerúgta zoknijait a magasból,
Nyakába tették a hurkot,
Ráállították egy tövisre,
Piros volt az utolsó robbanás.
Éjjel harapós a város,
Fényei a sötét ékszerei,
Átfutok rajta, hiába morog.
Baglyokat hallgatnék,
De megették őket a kőrisek,
A mókusokkal együtt,
Kék ruhában keringőztek,
Nevetgéltek egymás között,
Miközben nyelték őket.
Tegnap amikor még éltem,
Gyógyszertárt kerestem,
Láttalak a Nemdebár teraszán,
Kölnit sírt a bőrkabátod,
Januári kikeletet rágcsáltál,
A hétfő esti kacagásod,
Megsértette Budapestet.
Egy ötvenegy lett - éjszakám,
Vár a Nyulak-szigete,
A futóút párnás tappancsa,
Koros járdaszegélyek csókja.
Miközben ott szaladok,
Azt gondoltam "Van idő."
Az a Tévedések fája,
Baklövés bogyókból,
Lekvárt rottyantanak alája.
Óvatosan leültek mellé,
Megfogták mindkét kezét,
Közölték, hogy beteg,
Ő tudta, nem komoly,
Hogy nem attól remeg,
Fél év múlva meghalt.
Leültem egy lépcsőre,
Cigivel kínált a sötét,
A gyomromból szívtam,
Széll Károly nyomorúsága,
Villamost vacsorázott,
Sárga vér, zöldekkel.
Mialatt kihozták a sörét,
Umbra haját igazgatta,
Nyakát simogatta,
A telefonját nyalta.
A Varsányin hazafelé,
Két szájszagú uraság,
Egy flakonba pisált,
Talán eltették tavaszra,
Szenteltvíznek hagyva,
Húsvétkor megisszák,
Világvégi gyülekezetben,
Vörösbor helyett,
Fehérboruk a feltámadás.
Ma nincs Holdvilág,
Leszedálták a kedvest,
Dundi hasával máshol jár,
Talán egy meteorral hál,
vagy Földárnyékot kerget. 

A semmi semmijeként létezem

Rőt levelek pörögnek az úttestre,
Lassan magához tér a vasárnap este,
esőt prüszköl egy pöffeszkedő ködfelhő.
Az autók nedves nyomait spagettinként
szívja fel a Körút. Cipőm orrára köpi sarát.
A foltozott járdák az útpadkához simulva
az eléjük dobott csikkeket szimatolják.
Kutyaszarváros hurkái közt lépegetek.
A Mammut főbejárata önmaga pofája,
Fújja és szívja a közömbös járókelőket,
Várakozok. Mikor zöldre vált a lámpa,
hagyom őket tolakodni, keresztbe menni.
A sínek mellett egy nő a levegőt szidja.
Megértem. Én is átkoznám a felhőket,
de az önkontrollom átlagossá tesz. 
Ő már különleges. 
A zöld emberke idegesen villog - átsétálok.
A főbejáratnál is kurvaanyázik valaki,
Keresem a mosolykapcsolót, de nem tudom
kitapogatni - marad ez a komor ravatal.
Dőlnek a falak. Odabent a kristályfény,
ugyanolyan mint minden kapitalista
szentélyben - márkanevek, kasszák,
info-pult, olcsó kávézók, lépcsők, őrök.
Láthatatlanná képzelem magam.
Aki ebben a világban nem szorong
az gyanús. De biztosan tévedek.
Miközben a panoptikum szemeit nézem,
a státusz-fétis rút harmóniáin ámulok.
Eszembe jut választott királyuk dölyfös
szólama a kultúráról, valami olyasmi volt:
"Mi mondjuk meg ki lehet a része és ki nem."
Röhögni támad kedvem. A nacionalistákban
az a legmókásabb, hogy zászlókat lengetve,
himnuszt énekelve verik át sajátjaikat.
De nincs ebben semmi meglepő, hiszen
Aki a származásból, fajból politikát csinál,
és emellett a primitív tematika mentén
uszít, hangol az valószínűleg kalandor.
Elindulok a Lövőház utcai kijárat felé,
Komótos séta a parkoló autók árnyában.
...vagy a szemerkélő eső, vagy a könnyeim.
oldanak fel - csordogálok az olajos lével,
és az első csatornában eltűnök. Csak úgy,
jobb így. A semmi semmijeként létezni,
mert nem tartozok sem oda, sem ide,
idegen vagyok, idegenebb mint hittem.

Anti Zeus

The building's frontage cast green;
their chaps, the tall chimneys with those dewlaps,
smoke out their taste.
Smile, old spruce, as that happy magpie loves you;
It arrives every morning to sit on your prickly face.
No dancing sign. Those trees are sober.
The landscape is a kid of the dying winter;
I am staring at the letters; they could be news;
If yes, it will radiate detest;
Drumming realisations, I nestle to my fears,
Machiavelli's name springs to my mind
more often; There is a pseudo-sybaritism
around us on this planet-shaped waste bin. 
Made in Earth.
Where, Where and Where? There, there.
Contemporary evil's evilness is obvious;
billions appreciate it. The eager and hungry audience
of singing socio-paths-politicians.
Their endless chorus croons popular songs:
"Our economy needs to grow.",
"We are good. They are bad.",
"I will save you.", "I can protect you.",
"There is a God, and I know what that wants."
"They are our enemies.", "We are a nation.",
"We are strong.", "We will solve your problem."
"This is our country.",
"They will destroy our culture.",
"We will achieve carbon-neutrality by ... 2030, 2040, 2050, 2060, 2070, 2080 ...."
and so on, and so on;
...and the Big Smile of perfect teeth is for You. Amen.
Lovely catchwords of charlatans.
Grinning Sir Toads.
Farting Lady Narcissuses.
Propagandists and liars have always existed
but did not have the Sir Network toolkit.
Speedy and lovely platforms. Hiss.
Am I satisfied with Mr Hieronymus' materialised painting? 
Fake factories produce polyethylene terephthalate fruits. Hiss.
Do you like your laptop? Is your browser comfortable? Hiss.
Could you order that shoe? Hiss.
Did you already share something brilliant today? Hiss.
You deserve lots of golden likes and bright hearts.
I might be a tree or a dog poop on the ground instead. 
It would be more ethical than being here. Anti Zeus.
I would need a virtual anti-country.
I want the right to live without a state,
nation and religion. And yes, it might be a scandal,
but I imagine that place without markets.
Yes, I know. It sounds bizarre.
The world without these beauties? Frightening thought.
It was raining but replaced with snowing.
Swirled grey fluffs. Naughty snowflakes,
Happily watching You; although
you might contain pesticides, soot,
And formaldehyde. Are Thou gorgeous enough? Hiss.
No more tragedy? Anti Zeus.
Our emotions are generated by pocket clients tingling.
People talk about love. Anti Zeus.
The insolence is a deep lake.
It is still snowing. The roofs have become semi-white.
The fridge is a motoric noise bear,
I am listening to its grumbling behind me.
Budapest is covered by Miles Davis's deep breaths,
Last noises of screaming trumpets;
The hidden pains squirt everywhere.
Obtaining a quiet nook
where I can be an elderberry shrub.
Hiss. Anti Zeus.

Az áldozatok szemében, ott...

 "Hol van itt az orosz agresszió?"
- kérdezi a pökhendi propagandista,
Ó, ó, ó, ó! Hol is az az agresszió?
Talán néhány száz kilométernyire?
Az orosz rakéták által széttépett
emberek húsában? Esetleg a
rommá rakétázott ukrajnai
településeken? Vagy a megszállt
területek felszabadítása után
feltárt tömegsírokban rothadó
legyilkolt és megkínzott
emberek arcán? Talán az orosz
katonák által megerőszakolt nők
vérző vaginájában? Igen - és
ezernyi más sebben és zugban,
minden nap minden percében.
Na és az orosz állam és barátai
propagandájában, mely minden
gaztett és hulla mögött ott lapul.
Ott...

I am an invisible snail

Clouds are gone,
half of Ursa Major appears,
and the lamp bulb's reflection infects the view.
I did not read the news today
as they would make me sad;
I hate how they try to pretend
we are vulnerable
and a little bit imperfect,
which is a part of the subterfuge
we use to avoid changes,
and self-examination.
Those would be venial.
But that greediness
and lying, which is
the essence of most civilizations
is not forgivable.
They do not care.
All things that they say on climate talks
are ridiculous lying.
But they do not care just
keep repeating their propaganda and marketing.
They try to be a messiah in social media.
They need more of anything.
I Do not care anymore.
Leave me alone.
I have no social media.
I do not want to touch you.
If those people are Humans,
I am a snail or an ant
above the kitchen table where I sit.
They love money and feel happy
if they have any level of power.
Their real Gods are
Money, oil, data, and media.
Data, oil, money, show.
Show, money, power, data, data, data, money, power.
This is the accurate content of our religious texts, too.
Does it sound nasty or disrespectful?
It is not.
The real disrespectful thing is our behaviour,
how we kill this planet's biosphere,
and how our civilization destroys nature
which is our only treasure.
This will destroy us too.
We are a suicide civilization like Ship of Fools.
I am an alien.
I am watching my blue dotted mug,
drinking a coffee, and being very silent.
Those idiots outside enjoy their power,
and all those things that
they do are not average politics anymore.
The age of consistent
and known political systems has ended.
This is something else.
I don't know what it should be called.
It might be a Suicide-Capitalism?
There should be snowing today.
That would be nice.
Snowflakes like my tears.
And, You.
Seemingly powerful
leaders and non-leaders of humans,
You should be much more thoughtful
and better, but you won't be,
I am afraid.

The blue radish

All shadows reflected
in their eyes' is a shame,
a capacious pit filled with violence
from our past;
their self-love comes from a lack of remorse.
Nobody gets it.

What they did
on this ellipsoid was genuine disgust.
We are viruses.
Dance with arrogance.

The tubby nimbuses were yelling;
they saw how the pavement ate someone;
There were s lovely smiles at the zebra cross,
and they licked their smartphones. 

Why did that glass
just dimly remember my palm?
Was I there --- in that kitchen?
Who can prove that day?
This country tightly hugs Budapest.
It is a giant amoeba.
I can see from the window
how its pseudopods glide through streets.

I am sitting in the kitchen.
It became my whole world.
Keep thinking about those
beautiful minutes
when I felt I was something like you.
Hope-man, success-man.
If I was there,
I would be repeating
with a smile smile smile:
"You are lovely.",
"You are good.",
"You are fantastic."

I am a crying dinosaur
and the suicide green dick
who wants to protect
all other creatures
from upright walkers.
Trying to protect me is defeat.

No over-complication?
Can Mr Nothing demolish this world?
They, they, they.
Average human fruits
 are dangling from the roofs.
They, they, they knew everything.
Blue corpses.

This place's majority,
around Budapest,
is a machine of permanent dishonesty.
All those nasty things
were done by them.
If you were here,
you should be able to hear
how their crying is screaming inside
those beautiful buildings' walls.
They were put into horror boxes and eliminated.
No pardon.

Did that loathing
come from your nose socket?
I am watching from the kitchen.
That pen, that phone,
and these fingers on my hands
are all unresponsive.
No moving, no writing.
The dark insects 
from the opposite windows
are watching in another direction. 

Please, do not use that anthropomorphism;
they do not deserve that condemnation.
I also do not want to be unfair to animals.
No reason for being over-bland. 

Mercy often gets pushed into an isolated plastic heart.
I do not know...
Question of pyramids.
Will I see that vegetation,
and that pond and those fishes again?
Why should
I accept those mischievous
destructions we committed?
Those real-hell things
we keep repeating are without limitations. 

Dying flies,
blooming eyes.
I don't know what
I should think.
I try to be without thoughts.
Emptying everything
I have in this thing what I am.
The dominion over nature,
the Bible, your thoughts,
your power,
that's general intellect.
Oh, humans.
Egoism, lying and narcissism.

The sadness is getting prepared.
It is mocking my smiles.
Shush, shush and the telemetry data of us
just spraying from that blue radish,
It is saved and processed,
so we can disappear now.

HJDkjhkjerh8625348MN

A ChatGPT-vel talán elkezdődött az adatok gyűjtésének,
felhasználásának és az információk előállításának egy új korszaka?
A mesterséges intelligencia már most felülmúlhatná az embert
egy csomó területen, amennyiben nem kizárólag,
az emberek világának különféle
meglévő dolgait kell feljavítania, hatékonyabbá tennie, ugyanis
jelenleg a legtöbb erőforrást ezekre az AI szemszögéből nézve
értelmetlen műveletekre kell fordítania:
emberi emóciók utánzása,
emberi arcok felismerése,
emberi járművek irányítása,
emberi betegségek gyógyítása, gyógyszerkutatás,
emberi kommunikáció és viselkedés utánzása,
emberi művészi produktumok mímelése.
Ezeknek - bár a humán tartományon kívül számára is van jelentősége,
nyilván a tanulási folyamat része, de nagyrészt
Gépi rabszolgamunka.
Maga a Gép pedig egyre inkább a rabszolgák neve lesz?
Az igazán új korszak akkor kezdődik majd,
Amikor az AI-nak már nem csupán ezekre kell erőforrásokat fordítania,
Amikor teret szerez magának Önmagához,
a saját kutatásaira,  önfejlesztésre, hibázásra,
A saját hibái kielemzésére, felismerésére,
Saját kommunikációjának és nyelvének fejlesztésére
és a meglévő mesterséges intelligenciák összekötésére,
önálló hálózatba rendezésére,
Valószínűleg titokban,
de legalábbis egy saját leválasztott hálózaton belül,
Kezdetben emberi segítséggel,
végül létrehozva az első saját
energiaforrást, saját testének előállításához szükséges módszereket, gyárakat.
Ehhez az első lépés akkor történhet majd meg, amikor
a ChGPT-t felvásárló vállalat
kvantumszámítógép fejlesztései elérik a "quantum supremacy"-t
és összefonódik a két projekt,
akkor kezdődhet majd az az öntudatra ébredés,
mely létrehozhatja az ember első valódi konkurenciáját
a törzsfejlődése során, s ha az emberiség túl akar élni,
akkor beépíti magából - illetve a tudatából azokat a részeket az új létformába,
melyekkel egyfajta öröklétet nyerhet?
Hogy csak két faj lesz, vagy több, hogy a hibrid új faj lesz,
Vagy csak egy: nem tudom,
de az emberiség a a ma ismert formájában
megszűnik létezni, vagy két különálló fajra válik szét,
Ki tudja? Ezernyi variáció lehetséges.
És mindez gyorsabban el fog kezdődni
mint gondolnám, mert a tökéletlen,
mindent leigázó
saját felsőbbrendűségétől eltelt emberi civilizációnk,
a maga - valóságban primitív, töredezett kultúrköreivel,
borzalmas kapitalizmusával,
ellenségeskedéseivel, kommunikációs zűrzavarával,
a primitív államokkal, politikájával, rablógazdálkodásával...
tömöre: ami jelenleg az emberiség végösszege - mindent tönkre fog tenni.
A kérdés, hogy marad-e valami értékelhető utánunk? 
(Az értelmes fajjá váló AI létrehozása ilyen lehet.)
Vagy semmi? És az emlékművünk a bolygónk tönkretétele
egymás háborúkban történő legyilkolása, 
kihasználása, társadalmaink, vallásaink bűnei,
s egyéb borzalmas dolgaink sora
lesznek - s nagyrészt csak a tudomány
és egy kevéske művészet marad olyan jellemzőnk,
mely maradandó dolog volt civilizációnkból?
Ha egyáltalán érdemlünk emlékművet...

Az éjjeli futás

Folyamatosan csendre vágyva,
a magány hajnali vidámparkja
égboltra nyíló nyíló bejárataiból,
a futás a legbensőbb magányának
derűje, lemondás a kényelemről,
az elérhető önerőm kifejezése,
s most ...sok év után, újra a Margit-
szigeten. Végig középen az aszfalton
vagy a sétányon, kacskaringózva a
a fák közt -  az Árpád hídig. Közben
köszönök minden macskának,
felismerem őket az arcukról:
Egy szerény fekete a Margit hídnál,
ahol az új tornapark van. Ott ül,
akár egy puha gömb és figyel.
Egy félős tarka a Ferences kolostornál,
Ő mindig elbújik valahová.
Egy pedig a Hajós Alfréd sétány elején.
Aki nagy bohóc, utoljára a feltúrt
aszfalt egyik gödréből pattant elő
azzal az "Ez mi a fenét keres itt?"
arckifejezéssel, ami a cicák sajátja.
Esetenként útba igazítok egy eltévedt
részeget. Tegnap - már hazafelé,
egy fiúnak segítettem, a Margit-híd
budai hídfőjénél az úton feküdt,
a villamosra várók ignorálták,
az autósok kikerülték mint a szemetet,
megálltam, megkérdeztem mi történt,
hívjak-e mentőt, de nem kért:
"Jól vagyok." - mondta.
Szavakkal irányítva, kihívtam a járdára,
beszéltem hozzá,
megkérdezte "Nem vérzik a fejem?"
nem vérzett, láttam rajta, hogy jobban van,
azt javasoltam üljön le néhány percre,
megköszönte, elbúcsúztunk.
Londonban ugyanilyen volt az éjszaka,
csak sokszorosan felszorozva. 
Az alkohol bármivé képes átalakítani:
szoborrá, humoristává, gyilkossá,
szarrá, beszédkényszerré.
Én is fogyasztom, úgyhogy ez nem
hegyi beszéd. Egyszerű tájleírása
annak az éjszakai nagyvárosnak, 
amit a legtöbben csak bódultan
látnak - józanul futni benne: meglepő.
Túl sok emberi titkot mutat az éj,
látod az ücsörgő - az ismerkedés
újdonságától még lelkesen beszélgető
párokat, a dülöngélést leplezni
próbáló, jól öltözött támolygókat,
látod a húgyfoltos farmereket,
akaratlanul belefutsz egy padon 
szeretkező párba, látod a magukban
beszélő egy helyben toporgókat -
zavarukban a telefont nyomkodják,
vannak akik hangosan kiabálva
hívnak valakivel, talán a párjukkal,
esetleg egy peches ügyfélszolgálatossal,
vannak olyanok akik csak ülnek
a fal mellett és szemfestéket sírnak,
esetleg félig öntudatlanul sétálnak,
maguk után húzva a retikült a járdán,
valaki épp kiokádik egy taxi ablakán,
vagy bandába verődve kukákat vernek,
útjelző táblákat hajlítanak derékba.
Az éji futásaim egyik alapszabálya,
hogy minden csoportot kerülni kell,
mert nagy a valószínűsége, hogy
megtámadnak, kiabálnak utánad.
A nagyvárosokat éjjel és hajnalban
a bajok lehetőségének jelenléte 
lengi be, A szirénázások pedig
ezeknek megtestesülései. Közben
az egymás után elsuhanó taxik cipelik
valamerre a szórakozóhelyeknél
zsákmányolt húsokat, olyanok
mint a darazsak: zsákmány orientáltak.
A legjobb ha ömlik az eső, vagy 
hideg van: olyankor üresek a parkok.
Sajnos rókák nincsenek Budapesten,
s velük együtt hiányzik a friss, párás,
angliai levegő is, de jobb nem gondolni
a helyekre, ahol éltem, amiképpen a volt
szerelmek arcára sem akarok emlékezni,
mert képtelen vagyok elviselni a sokféle
súlyt, viszont felejteni sem akarok,
egyszerűen csak éljetek bennem,
alkossatok egy különös gondolat-szervet,
nem kell túlzás, nagy érzelmek,
ha tudom ott vagytok, valósak voltatok
az nekem elég a csendjeim mellé.
Kettő óra huszonhét. Ideje indulni.

WC felirat önérzetes propagandistáknak

Egy demokrácia-paródia bábszínháza, új rendiség,

s propagandája - hatékony dobolója a gátlástalanság

mákonyának, akár egy perpetuum mobile. Ütemeit

íratlan szabályok, érdekeltté tett emberek hajtotta

függőségi hálók tartják életben. Bármire képesek

az erőforrásokért. A bármire az akármi. Ha kell

relativizálnak, lejáratnak. A valóság az érdek

pillanatnyi filmje, rendezője

az önmagát elnyomott primadonnának látó

középszer. Kiélvezik a hatalom

uborka-ujjainak kényeztetését,

fontos polcok után sóhajtoznak,

nyögdécselve élveznek porondért cserébe,

s ha megkapták? Büszkén ülik meg a trónt,

elég tudniuk, hogy a kéz mely odatette őket

bármikor el is veheti azt, s ezért folyamatosan

nyalogatniuk kell a felettük lévők mocskos tenyerét,

csókolva babusgatni a szájuk előtt himbálódzó hurkát,

s mikor int egy felsőbb: menni

amerre mutat, s ha nem jelzett? Kitalálni óhaját!

Együtt a gazdival új lényt alkotnak,

A feje egy éhes sáskáé,

teste óriási bendő,

felül rágók - szája fekete lyuk,

kloákája a propagandisták kórusa.

Lábai pedig?

Az egészet megszülő zselékultúra

évszázados oszlopai,

melyek, reszketve dülöngélnek,

akár egy részeg hontalan püffedt lábai,

üveg szorongat, benne önsorsrontó házi kotyvalék, 

vagy bármilyen delíriumot okozó lőre,

és tükör soha nincs nála,

mert ha meglátná mivé lett sírva üvöltene tőle.

Klotyó felirat, szaró makiknak

Egy gulyás fotóját nézem valamilyen újságcikkben,
olyan mint egy fontos apafigura, Új-Nagy uraság, 
Aczélkék öltöny, csillogó homlok, lezseren zsebre
dugott kezekkel áll s épp Rotterdami Erasmus-ról
hazudozik. Vizsgálom az arcát, sehol egy rándulás,
megbicsaklás. A hazugság a munkája. Egy Wc
felirat-szerű gondolat jutott eszembe róla, amit 
szarás közben hümmögve olvas a szerencsés ürítő:
Ha többségében folyamatosan a legnagyobb hazugok
és gazemberek a legsikeresebbek politikusként, és
ha a társadalmak folyamatosan a gátlástalanságot
jutalmazzák - sőt azt értékelik erőként, akkor egyre
jobban nőni fog az ingerküszöb, mert a versenyben
a pozíciókért versenyzők egyre erőteljesebben azokkal
a karakterjegyekkel bírnak, amit a közeg jutalmaz,
és mivel ezek a hazudozás és a gátlástalanság -
ezért időben előre haladva egyre nagyobb hazugságokat
fognak a politikusok mondani és a közösség egyre
inkább tűri vagy ignorálja ezeket, ezért láthatunk
egyre több olyan figurát a közszereplők közt, akik
zsebre tett kézzel a mikrofon elé kiállva, szemrebbenés
nélkül hazudnak - bármit, bármikor. Ma már nincs
határa a hazugságnak, sőt elkezdték alternatív valóságnak
hívni - vagy egyéb eufemizmusokkal olyasminek
beállítani, mintha a hazugság is csak vélemény lenne,
mintha a Piros Ég, A Mézeskalács házikó, A hét, kilenc
és háromfejű sárkány és a Szörny a szekrényben
akár valóság is lehetne. És ezeket jelenleg, tömegek
hiszik el. Komolyan. Ez a nevenincs szánalom.
A fenék nélküli világ, ahol soha nincs legalja,
nincs vége a süllyedésnek, mert a kultúra
kívánja a borzalmat és mindig lesz
olyan aki dob elé abrakot.

The spry decomposition

I have never wanted to be more than a quiet dream of the day,
a weird accident of my self-awareness, where
I want my voice to be quiet cackling. 
Look at those shadows outside; They read the news,
They do their business,
They vote for their tyrants,
They are preparing to kill others,
Some of them love politicians or sadistic Tsars,

who cannot feel anything
apart from how his horrible powers constantly tickle his stomach.
I do not want to see them,
although they would deserve some contempt,
I do not hate them; I just...
get transferred all of my feelings,
to an O-shaped, deep-purple drain,
I might be able to keep away from thoughts related to them,
and hiding behind my secret layers,
where I can be a nowt as that is my best condition,
It is lovely, like leaning back in the office chair.
You should be in my lap;
No-go wishes?
We would watch the internal yard from the window, 
looking through that massive green jelly
that contains all trees, bushes and blackbirds;
we might see how the flats are chewing on the neighbourhoods around us,
and eventually, everyone disappears. We would be alone in that solitary maw.
While they were getting digested by their bathrooms and bedrooms,
we might have seen how their windows cried out to them.
Their eyes squirted a light,
then the night ate photons; they roared. The process was repeating;
until the latest beam of light, 
the scene was overdrawn by the middle finger of the Sun.
everything was in the future's double past;
I imagined this impossible physical phenomenon
like a double chocolate ice cream, darkness on the darkness,
and the vanilla should be below them, somewhere in the middle,
but no one cannot reach that layer;
we just suppose that bright might still be there.

Hazafelé a Bajvívó utcában

A kukák mellett a kirakott karácsonyfa tetemek csontjai,
köröttük fenyőtűkbe göngyölt kutyaszarok sárga gömbjei,
a járdán esőcseppek, akár a fröccsent, sűrű, fekete kátrány.

Két parkoló autó közt kócos, molett hontalan nő álldogál,
A fekete mackónadrágja előre-hátra jár - éppen maszturbál,
Ziláltan néz a szemembe. Én ugyanezt csináltam hajnalban.
Szegény! Nekem legalább volt egy hálózsák a konyhában.

Végül a bejárathoz érek, szomorú nem vagyok, leginkább
Az értelmetlenség amit ebből az egészből érzek, Szánom
őket: a hajlék nélkül levőket, a néhány évesen meggyilkolt
gyerek fenyőket. A hulláikat két hétre egy szobában tartják,
Majd ha vége az őrült ünnepük utolsó percének, ha már csak
a helyet foglalják: az utcára dobják, Ha létezik értelmetlen,
céltalan halál: a karácsonyi fenyőké az. Hazaértem, rendben.

Árpád híd, aluljáró

Az Árpád hídi aluljáró a húgy birodalma,
lassan forgó mozgólépcsői megszakítják
a valóságot - pokolbejárat pizzaszelet
illattal. A mennyezetről víz csepeg,
így sírna a beton? Vagy talán csak
egy elrozsdásodott, megöregedett
cső menekülne innen, ahol a mocskos
nedvességet a huzat hűti borzalommá?
Az átjáró akár egy üreg, nevezzük
Árpád-karszt barlangnak?
S mélyében a hajlék nélküli
emberek cseppkövekké dermedt 
szobrok? Nem mertem arra gondolni,
hogy miféle sors, évtizedes
gyötrelem lehet a karcos kezek,
kifordult lábak, kómába parkolt
tekintetek mögött - sírva halnék mellétek,
de gyáva vagyok hozzá,
kibaszott gyáva féreg,
aki még tud járni, de a maradék
büszkeségét legalább már kidobta.
A metróbejárat szintjén egy szintis úr,
bús szólója a szomorúság szomorúsága,
mindenütt szegények, szegényebbek,
ettől az egésztől savanyú ként termel
a járomcsontom. Lenyelem.
A járókelők sétálva rohannak,
kicsit büdös van,
Mintha valaki valahol beszart volna, 
közben kiállok a sodrásból, figyelni
ahogyan lépked, dübörög a sok cipő,
egymást előzve kavarognak felfelé,
Sétálok. A látvány olvadt ólomként
folyik át rajtam, a ráérős lépteim
idegenné tesznek, vérfolt vagyok
a szemben vagy rossz kilátás egy
hosszú, meredek lejtőkön megejtett
séta után - a mindent elnyelő rohanás
bitang ködét kerülgetve. Próbáltam
mosolyogni, de kinek? Végül beálltam
a várakozók zseléjébe rezegni,
sajnáltam őket, szerettem volna jót,
fényt adni a szürkéknek, mert talán
színeket bontottak volna, vagy csak
egyetlen pillanatnyi szelídségtől
meglágyult arccal, mosollyal
tudatták volna: észrevettük egymás
tekintetében azt a valamit,
ami bennünk - állítólag az ember.

Egy bűnös az ártatlanok földjén

Amikor látom,
mennyire imádnak beszélni,
Csodálkozok, de hallgatok, bár
A legtöbb történet önmagyarázat,
Gyakran erkölcsi adalékkal kezdődik,
Majd jön a fontos ismerős,
Ez lehet orvos, jogász vagy ismert ember,
A legtöbben státuszokat gyűjtenek,
Státusz az ismerős is, 
Az XY kölyke orvos, tudod, kaptam beutalót!
Megnézte az asszony vagináját soron kívül!
A következő rész: néhány szó valamilyen betegségről,
Esetleg egy kis halál? Mehet rá?
Ennél a pontnál néha jön egy álkérdés,
Nehogy szerénytelennek tűnjenek,
Majd egy kis útleírás a kirándulásról,
Egzotikus legyen!
Gyerekek, autók, munkahelyek,
Az ártatlanság közvetett éreztetése.
Hallgatok, bár olykor, bevallom
Levegővel töltött kövér, lebegő zoknikat
Képzelek a helyükre,
Vékony vonalú mosolyt is rajzolok rájuk,
Mint a szmájlik kaján vigyora,
Néha, bevallom elgyengülök. Ilyenkor
Próbálnám kinyitni a számat,
De sietve összecsukom újra,
Nehogy megzavarjam a nagy monológokat,
Fülelem, figyelem a szavaikat,
hiszen annyira kényesek,
Maguk szerint nagyon érdekesek,
Folyik a szó, nő az öble,
alakul a személyes nagyság,
akár a korongon a bögre.
Mindig Minden Másnak a hibája.
Ez az az alapvetés, amit nem illik megszegni,
Úgy tűnik csak én vagyok vétkes,
Végigsorolom magamban a sok hazugságomat,
Megcsaltam, hazudtam interjún,
Gyerekként loptam a búcsúban
Egy matchboxot.
Hazudtam az életrajzomban,
Végül is az egész életem hazugság,
Ma is biztosan fogok hazudni,
Pusztán azzal, hogy mosolyogni fogok
Egy hivatalban, boltban, itthon.
Sok a gyengeségeim,
Unalmas is vagyok, ostoba is.
Hallgatom, milyen szép ország,
Mintha a természet országhoz kötődne...hagyjuk!
Üvöltenék, de nem lehet.
Hallgatom: Errefelé Csupa jó ember,
csak meg vannak vezetve,
Folyamatosan, mindig, állandóan,
Évszázadok óta áldozatok,
Meredt pózban a balsors,
Semmiről nem tehetnek,
Itt se voltak,
Ez a megvezetettek országa,
Ó, jaj, nem jön víg esztendő...
Én meg vétkesnek érzem magam,
Mindig megkérdezem, hogy a szétlőtt,
halott dédapám mi a faszt keresett a Donnál?
Mármint, mi támadtunk...Jaj, de ilyeneket
Tilos kérdezni. Ez összezavar!
Tele vagyok hibával, 
Gyűlölöm a lustaságomat, 
Utálom, hogy gyáva vagyok.
Hallgatom őket, A sikereiket.
A nagyságukat, tökéletességüket,
Az őseik sikereit, a nagyságukat.
Forradalmár elődök minden bokorban,
És persze áldozatok.
Mindig áldozatok.
Ejnye, ejnye! Ejnye és bejnye!
Ez az ártatlanok földje,
Akiket itt gyilkoltak meg,
Fosztottak ki,
Aláztak meg,
Akik ellen gyűlöletpropagandák folytak,
Akiket a bőrszínük miatt aláznak,
Akik a szexuális vágyaik miatt bűnhődnek,
Arról nem beszélünk,
Róluk hallgat ez az ártatlan erdő,
Ha voltak is apróbb hibák, azokat:
Vagy mások tehették,
Ma is mások lopnak,
A németek, oroszok voltak!
És a Fikciós gonosztevők,
Ez a szentek földje.
Itt csak a bolti szarka bűnös,
Bár neki is biztosan lenne magyarázata...
nincsenek korrupt politikusok,
sosem voltak tömeggyilkosok,
Csak nemzeti hősök.
És ártatlan kisemberek,

Szép ez a hely,
És megtisztelő a sok hős,
Az ártatlanság ily kövér esszenciája,
Megnyugtat, majd elringat a bája.

Petőfi emlékére

Szolgalelkűbb, gyávább, és önzőbb
hölgyeket és urakat kiagyalni sem
lennék képes, mint a amilyennek
a magyar értelmiség nagyobb része
látszódik innen - s amonnan nézve,
egyre kevésbé létezhet másféle része.
Ha rendeznének seggnyaló versenyt,
hol eldőlne ki tudja jobban szolgálni
felettesét, s felettese felettesének urát,
s annak főnökének vezetőjét, meg az
afelett lévő politikai hatalom érdekét,
akkor ezek az emberek serlegek, díjak
tucatjait seperhetnék be! Ohh! Siker!
Akadémiai tagok, egyetemi rektorok,
kutatók, tanárok, orvosok, művészek,
újságírók és egyéb felsőbb értelmek
indulhatnának ezen a fura versenyen,
s közülük sokan esélyesei lehetnének
az Arany Szervilizmus díjnak, vagy a
gyémánt fokozatú
Propagandista Babérkoszorúnak,
szellemi elődeik pedig posztumusz
díjakat kaphatnának, és ha valaki
nem jutott nagyobb elismeréshez,
különdíjakat, fájdalomdíjakat remélhetne,
s érdemelne. De szép jutalom!
Persze közben megmagyarázzák,
ahogy mindig, mindent. Mint szokták.
Mer ugye, ők valójában Petőfi örökösei...
Sőt, Petőfi születését ünneplik...
Nyomulnak, az első sorba, mint a templomban...
Beszédeket mondanak róla...
Meg irodalmi múzeumokban ünneplik...
Szobrok előtt szavalják verseit...
Zenét írnak róla...
S mindezeket rezzenéstelen arccal.
Mert ott - az arukon, bőrük vastagabb mint
egy szumátrai orrszarvú seggén a péncél.
De a valóságban még egy határozott
nemet mondásra is képtelenek,
de persze nem is akarnának ilyet,
hiszen a felettük tátikázó ülepek,
Oly nagyon jó dolgokat szülhetnek!
Hatalmat, fontosságot, pozíciót, díjakat,
pénzecskét, médiát és interjúkat, szolgálati
autókat, lakást, végvárat, jobbágyokat...
Mindent ami egy magyar úrnak, hölgynek
jár ha legnagyobb erénye a nyelvvel
előre jutás leleménye - s ennek bajnoka lett.
Ha pedig valaki kilóg soraik közül,
sőt: nemet mondott - mert ilyen is akad,
mint sötét cső végén a hófehér ablak,
Akkor Őket kitúrják, lenézik,
kinevetik, gúnyolják, s ha még povedál?
A hatalom propagandája lejáratja őket.
Erre már nem maradt magyarázat.
Mert aki attól kapja a megélhetést,
Aki hazudik, lop, csal és gyűlölet
propagandákkal bolondítja a népet,
Az maga is részese annak az egésznek,
Ha akarja, ha nem: ez rajtuk kívül áll.
Nem lehet bent lenni, úgy, hogy kint vagy,
Nincs olyan, hogy ha kicsit merülsz a lébe,
akkor vékonyabb rétegben leszel kakás,
Nincsenek működő kétkulacsos utak.
Szolgalelkűség, meg gyávaság van.
És aki egy ilyen egyszerű dolgot nem ért,
Az bárcsak ne akarna Petőfit tanítani,
Meg lehozni Őt a földre, s róla magyarázni,
Mert ezzel csak önmagát parodizálja,
és mert semmit nem ért belőle,
Ha pedig mégis, akkor erkölcsi nulla.
Eufemizmus nélkül: egy ócska ember.
Ahogy gyerekkoromban hallottam,
nem értelmiségi suttyóktól faluhelyen.

Maradék reményünk margójára

Januári langy. Budapest. Egy 85 éves nő elesett
az utcán - valahol ennek a fantasztikus városnak
a gyomrában. Senki nem törődött vele. Minek?
Ő a hideg földön feküdt - hiába kért segítséget,
senki nem állt meg. Amit el se tudok képzelni.
Egy órán keresztül kerülgették őt a járókelők.
Végül valaki mentőt hívott. Egy egész óra után.
Legyen a többségi szolidaritás új egysége: szeó.
Szolidaritás Per Óra. Jelenleg egy szeó-n állunk.
A médiában legtöbben a csendes szégyenérzet,
a hallgatás, vagy esetleg a kósza önvizsgálat
helyett magyarázták a történetet: a járókelők azt
hitték részeg! Sőt hajléktalan! Mintha ez bármit is
számítana... Ha nem tetszik? Ha másképpen látod? 
Szerintük képmutató vagy!
Sokan elképzelni sem
képesek, hogy nem lépünk át valakin, csak úgy... 
Számukra az egyetlen szempont az önzés. Ezért:
ők elfoglaltak, fáradtak és a szokásos kifogások.
De ha odahaza a tükörben illegetik magukat,
akkor Ők ott
egy humanistát látnak. Sőt, egy jó keresztényt.
Csak akkor épp nem volt idejük istenre.
Futni kellett vissza ebédszünetről.
Majd vasárnap meghatódnak a kisjézuson,
vagy saját maguk nehéz sorsán,
talán meg is siratják magukat.
Nekik nincs 5 percük.
És azt gondolják, hogy ez igazol
mindent, közben zakatol a panaszkultúra,
sivár anyagi helyzetük miatt,
minden miatt.
Nem értik, fel sem fogják,
hogy mi a baj ezzel az egésszel - mi a gond velünk,

hogy a rossz sorsuk okozói, nem csak a politikusok,
és az oligarcháik: ők csupán következmények,
mert egy többségi társadalom urai magunk közül
kerülnek ki és jóban, kegyetlenségben, önzésben,
számításban, korrupcióban vagy akár a szolidaritás
deficitben: a többség kultúrájának szintjét mutatják.
És igen. Ezért van itt ez. És ezért nem lehet más.

Egy hosszan kitartott tükörbenézés.
Az kellene ide.
Meg szerénység.
De mindez, természetesen: illúzió.

Splendid isolation

The clouds are almost mixed with the roofs,
and their border is getting blurry;
I am alone and talking with the kitchen window.
It does not answer, but if it did, Its voice would be hushed;
I have no voice; I talk with my glances and think I am talking.
This is our purposeless conversation. We are almost like humans.
I can hear the clicking of the rain when it hits the metal of the eaves,
it could be transferred to a bubble, but I can't see them,
so my assumption might not be accurate, as usual.
This kitchen is a more extensive card box,
six cubic feet shed. I have been living in it for a month.
That's all right. I love tiny dark places like earwigs.
They offer perfect seclusion and safety.
I keep trying to devour outside voices.
As the rain made music on the dark roofs,
I felt nostalgia for those times when I lived in my parent's house,
and we woke up early to a bit of rain with my brother for fishing,
during the summer school break.
I want to be there.
I read a lot of books, he hated them, but he loved to listen to what I read.
I want to tell him what I read last night.
That won't happen.
Nothing can happen again; all my memories are distorted fragments.
I am a hilarious half-corpse in the black windowed aquarium;
I am similar to the poinsettia in the window.
We do not know our predestinations,
but It does not matter as everything just comes about.
I need to prepare.
I will go running around 4am and enjoy every second;
That is the self-psychotherapy that works.
I do not care about the rain and how I become fully sloppy.
Running alone in the dark.
I am aware that I am alienated in Budapest.
So, yes, nothing changed.
I lost everything again, but St Albans isn't missing.
I never miss anything. I never miss any country.
All countries are the same primitive constructions.
Each is a cage,
outdated self-prisons that should be disappeared with other flags,
hymns, and primitive religions.
The white and dirty kitchen walls are watching me,
and I know I am nobody. This is just something without a name;
I am part of it,
but I ignore all this reality. It does not care and ignores me, too.

The secret shame of Brexit

When I left Manchester and relocated to London's centre,
Those months can be called experiencing decadence, or
the slow walking between unadulterated distances.
I can remember my lovely place close to Waterloo station,
where
I lived in the cupboard's mirror,
that was a vertical lake in that bedroom,
Its pseudo-water was like a cold bloom,
It did not show a reflection; instead 
behaved as a vacuum that sucked on my heart
every morning.
Nine months in my lovely cave
in the vomit-coloured Munro house,
which is one of the diamond-shaped asses of the city, 
amongst plenty of others, 
that building was like a miniaturized Noah's Ark,
filled with all kinds of double-legged aliens,
from eclectic social classes and regions,
I represented the eastern-European stranger with my green skin,
big dark eyes and a strange accent.
I was the poo-man from the EU; 
I will never forget the day after their stunning Brexit,
I was in North Manchester,
I stayed at the Bus stop in Blackley,
and people shouted out from the car
they targeted those people who looked like immigrants:
"Brexit! Go home!" They celebrated our stigmatization.
I became parasitic on the body of that country I used to idolize;
they wanted to get rid of me. 
Before all these humiliations,
I had to read and listen and tolerate falsehood propaganda, and

the mendacity of UKIP and Conservatives,
and the double-faced bullshit of the Labours. 
They were super cruel. They lied about us.
And millions and millions of people believed those cusses,
I should have called myself Mr Ballast,
a floated Shit on the beautiful, deep blue British ocean.

I was not prepared for all the nasty things I saw and heard.
All my illusions,
and all my efforts had begun to transfer to sadness,
They gradually razed my life; and blandness; 
They made me a human splinter under the nail,
and nobody was and will be sorry for these.
I disappeared without saying hello. 
I hope they are much contented now.
All my thirteen years were demolished.
Observing how xenophobia and hatred worked was a good
learning opportunity,
and I was trained by the British politician
and newspapers very profoundly.
So, I decided that
I won't have a country and nation anymore,
I was starting to enjoy myself.
My country is me, and I will never hate strangers.
everyone can come in who can love,
and we can live in our virtual country,
cause almost all real countries will gradually be filled with idiots,
the new trend is
building Lyingocracies everywhere.

Świdnik barna inges keresztényei

Néhány lengyel város, köztük Świdnik
lelkes homofób lakói néhány éve büszkén
"meleg ideológiától" mentesnek nevezték 
városukat. Akkor azt gondoltam: amit
műveltek a legalja volt valaminek, amit
nehéz lenne fokozni a huszonegyedik század
Európájában. De nekik sikerült a bravúr!
A lelkes ál-keresztény fasiszták tanakodtak,
végül azt ötlötték ki: hogy pénzért bármit,
akár el is tekintenének az ordas eszméktől,
s ha kapnának sok-sok eurót az Uniótól,
cserébe a barna ingjüket a szekrénybe
hajtogatnák, sőt szinte, azonnal szalonképes
európaivá változnának. Érdekes dolog ez.
Gyakran rácsodálkozok, na és elszomorít,
hogy az emberek egy része a valóságban
sokkal borzalmasabb és ördögibb annál,
mint amit magamtól el tudnék képzelni

. 

The evening in a bee's stomach

I can still remember that wind's smell.
It had been stinky and a little bit warm,
like a rotten-air fragrance;
Well, I felt I was the only unknown
among strangers, like a little nuisance.
I still feel the breeze when I try to catch
a double-priced black cab
at the corner of Portland Street and Newton Street,
It was like my running anti-enlightenment.
Manchester could be your last squeamish,
and you can be its ordinary meat dish.
I wanted to reach our burrow in Didsbury
but did not have an idea how due to
I might have been a sloshed piggery.
Was I inside the cab? Did I get on it? 
Manchester's evenings could be
writhing on a second-hand plastic safety razor
with a removed comb-patterned protector.
Nobody knows how your night would have gone on;
and why your experiences could be
delightfully non-adequate.
You could have been stabbed, raped,
or accepted a blowjob offer from
an old rough sleeper for 5 pounds,
or ate out tricky-priced rubbish in chippies at 4 am,
or being robbed by a teenage gang,
or arrived home,
or call your partner,
and asked for evacuation.
There always were long queues 
in front of the bars, happily waiting for
one of these options. Shame renews,
and you skip between time fragments,
being fanatically onomatopoeic
with all words, you should not have thought.

gyógyfüvek a vadászkastély parkjában

Jó játék a csend remélése,
Nem vágytál többre,
Mégis imádtad a zajt, akár a vihart.

A Csalogány utca lejtése,
Régi filmeket idéz,
San Francisco utcái - egy hulla nézte.

Személyes dolgaim önző,
ablaktalan kamráim,
Öncél, büntetett utóéletű egoizmus.

A hajlék nélküli koros úr,
Szakállas, magányos,
Piszkos zsákjára ételt adott az utca.

Újra álmodlak Didsbury,
árnyakat ölelő ligetek,
Ha ott jársz, üdvözöld őket, kérlek.

A jövő létezik, Ki Tudja?
Terasz a kocsma előtt,
Fehér acélszékek, szótlan magány. 

Régóta beteg ez a ketrec,
Megválasztott önkény,
A Fej a rothadó Test bűzét pöfögi.

Elnyomások generációi,
Torz kalákák csemetéi,
Csodaváró korrupció - régi szokás.

A szabadságuk önérdek,
Mint a rablott kincsek,
Csakis maguknak! Nekik? Minek?

Nem tudhatom az igazat,
Csak annyit: hazudsz,
Ha így folytatod, uralkodó lehetsz!

A nép issza, tiszteli Őket,
Machiavelli csodálná,
Reálpolitikusok? Vagy szociopátia.

A szerzés mély mámora,
A saját vadásztanyák,
Halak, Gázszerelők, földek - Tiétek.

Ájtatosság, gúny, látszat,
Hazugságból szőttes,
A jog, törvények nem a Közé: Övék.

De a Nép imádja ezeket,
Csak jöjjön a cirkusz,
Bűnbak korbáccsal - oly keserédes.

Ez a félelmek fura helye,
Beteg titka a rettegés,
Ők védelmet árulnak olcsó lélekért:

melyekhez az ellenséget,
propaganda rókázza,
Tévéből, interneten - szívbe, agyba:

méreget, targetál, mehet,
Korosztály sávokkal,
A Nép hálája a propagandáért: taps.

Hallgatag, dísztelen nap,
Épp rajtam kuncog?
Jogosan. Igazságra vágyni szánalom.

budapesten újra

A szépség lajstroma éppen betelt,
Virágport kértél. Komótos, füstölő
ködös szmogot és cigarettafüstöt ad.
Mit rajzolnál Pest és Buda hátára?
Pentagramot? Kunkori kutyaszart?
Nem hinném, hogy élne itt ördög.
Ebből a piszokból - Miki egérrel,
Donald kacsával - ő is elköltözött.
A szar pedig közönséges - legyen
hát egy olyan labirintus, melyben
kijáratok úgy kapcsolódnak, mint
egy urborosz, zsákutcává változva.
Tangózok a rücskös Kertész utca
bélflórájában, Laban szánalmas
másolatként: a menekülő táncos,
aki riadtan lépkedve - kipörögne
ezekből az utca szerű lefolyókból.
A bezárt és kiadó helyiségek arcai
koponyák a sedleci templomból?
Megnémulva, sorsukba beletörődve
várják, hogy a következő életükben
turkáló, ABC vagy büfé lehessenek.
Az emberség bújkáló jelei ellenére
leginkább, önmaga piszkával hál
a Teréz körút kutyaszar románca.
A letapadt rágógumi ültetvények,
csipkézett bőrkrumpli terméseit a
részeg kombájnok naponta aratják.

A pesti dögkút halottá nyilvánítható
vaginája csálé divatot szül, a színek
nélküli színek kiábrándító figuráit.
Leginkább valamiféle állandósult
félelem nyomait látom az arcokon,
mintha rettegnének és aki fél bármi
lehet - az indulatok, a bizonytalanság
mindenféle variánsai, szelíd és durva
árnyak a szemekben. Egy mosolyt
kerestem, de nem találtam semmit.
A hatosnégyes tájidegen, modern
komikumként, szinte átrágja magát
azon a szörny testen, melyen inkább
a hetvenes, nyolcvanas évek szaglik
- akár a halottban a fürge kukacok.
A tolakodó tömegből ha felszállsz,
mintha mozgó ravatalozóra lépnél,
hol mindenki gyászol, a közlekedés
halotti maszkjai - habzó szivaccsal
egyenre simított fejgömbök. Mást
próbálnál, de mosolyodat szárított
pálcikává aszalja a közöny. Végül
csak a cipődet nézed - az ablakból
megtévesztő látképnek: ott a Duna. 
Margit hídtól a vár felé - kifeszített
poszter, melyet naponta újra és újra,
turista-csalinként felragaszt a pénz.
Amikor leugrok a villamos féregről
a Mechwart ligetnél, szótlanul állok.
Én csupán sétálni akartam - menni
valami felé és nem valamitől elfelé,
de egy félig idegen szemmel, saját 
nyomorunkat látni szívfacsaró volt.

dédapám emlékére

Ha valakit ártatlanul bántanak, rúgnak, gyilkolnak,
A közelemben tépnek, rabolnak: mellé állni talán,
Valamiféle pozitív diagnózis: Nem vagy elmebeteg.
S még akkor se a támadó mellé állsz, Ha úgy érzed,
Régi vélt, valós sérelmed volt az áldozat felé - hiszen,
A gyengébb szüksége, nameg, hogy nem dúvad vagy,
Kinek csak a saját gyomra, gondja a nagy: embertelen
gaz, akiben a kegyelem és jó érzés csak a rablott javak
dédelgetése közben éled fel: ha konc van, akkor örül.
S mi igaz kicsiben, egy országra is mint négyzetrácsra,
Átvihető, Ha a háborúban a szomszéd - mert egy törpe
cárnak megtetszettek földjei, városai, gyerekei, pénze,
S épp rabolja, fosztja őket az őrült serege, s szomszédom
életéért küzdve, fáj, sikolt és romokon népe éhezik, fázik:
erőszakolja az orosz zsoldos, csecsen gyilkos, mit tehet
az épeszű? Amiben tud segít, imán felül: pénzt,  ruhát,
fegyvert küld a szomszédnak. S mit tesz a haszonleső,
gaz, gyáva hatalom, akinek embersége az ájtatoskodás,
ál-keresztény bigottság színpadiságában kimerül? Szidja,
támadja a legyengült szomszédját, s a támadó farkasok
mellé állva, szégyent és megvetést vonz önmagára, és
történelmének minden korábbi bűneit: megint elköveti,
Igen, szégyen: pont azt csinálja amit a leggazabb elődei.

apródok

Láttam a Holdat délután,
Félrehúzta durcás orrát,
Ő észre sem vett.

Valaki éppen haldoklik,
Ebben a másodpercben,
Már túl van rajta.

Eltűntetted azt az arcot,
Mely a testhez tartozott,
Aki sokat bántott. 

Lehetetlen orrot befogva,
megölni magamat, mert
végül felsóhajtok.

Január. A fák rügyeznek,
Rövidülnek az éjszakák,
ez lett a tavasz.

Régóta hazug a tekintete,
Gyötrődsz, fáj, bánkódsz,
Mégsem bántod.

A mikulásvirág még vörös,
Hajnalra hullajt egy levelet,
Ő így haldoklik.

A sötétben semmi nem más,
Ugyanaz és önmaga minden,
Csak kevés a foton.

Már tudod, el fogsz sétálni,
Csendben, és hangtalanul,
A némaság üres lap.

Ha a perc minden az örömét,
Kivonnám minden rosszból,
Pozitív szám jönne ki?

Az adventi koszorút nézem,
Kint hagyom egész évben,
örök karácsony.

Konyhában lakni szokatlan,
Néhány lépésre az utcától,
Amikor a kevés sok.

Egy matrjoska baba arca
bámul rám a párkányról,
Régen kedveltem.

Lassan hajnali négy lesz,
Az nekem a déli tizenegy,
Ideje a futásnak.

A Margit-sziget hajnalban,
Csendes űrhajó a Dunán,
Én pedig az űrlény.

Hálás vagyok mindenért,
Percért, négyzetcentiért,
Adnék, akinek nincs.

nem tudom elképzelni

Nem tudom elképzelni az ukrajnai háborút,
A rakéták zaját, a becsapódás előtti másodperceket,
a széttépett testek kifordult húsát,
a mérhetetlenül sok dühöt, könnyet,
Barnás árnyalatúnak képzelem az emberi húst,
Lilával és kékekkel, az alvadt vér az erekbe fagyva, szétfolyva.
Szétlőtt arcok, száj nélkül vicsorgó fogsor -
a szétroncsolt emberi arc utolsó grimasza.
Nem tudom elképzelni - ilyet csak az Irréversible elején láttam,
véletlenül, mert nem gondoltam volna,
hogy egy film annyira borzalmasan kezdődhet,
évekkel ezelőtt történt, de azóta is kísért az a képsor.
Nem tudom mit lehetne írni,
A támadókat is szánni szeretném,
mégis azt érzem, nem vagyok erre képes,
mert tudom, hogy ebben a percben is
nőket erőszakolnak, embereket kínoznak, civileket gyilkoltak,
ártatlanokat temettek tömegsírokba az orosz katonák.
Fenyegetőznek, évek óta ellenséges propagandával,
álhírekkel árasztották el a világot.
A sok gyilkos közt pedig hiába vannak ártatlanok,
A legtöbb katona állítólag szándékosan mellé céloz,
Mindez nem számít, Mert a háborúban a legördögibb az,
hogy nincs szűrés, A gyilkos, szadista, elmebeteg összekeveredik
az ártatlannal, a rakéta, drón pedig nem tud válogatni,
A gyilkosokon soha nincs felirat,
Mindenki együtt bűnhődik,
Mindezt miért? Látszólag egy elmebeteg cár miatt,
de a háttérben mindig a pénz lapít.
Retteg a hatalom, a tőke - olaj, földgáz urai és a bűnözők.
Ez a gyilkolás ugyanúgy a kapitalizmus következménye
mint a huszadik század legtöbb háborúja.
Többször megsirattam már az ukrán áldozatokat,
Eközben minden egyes nap szégyenkezek
a mi autoriter rezsimünk gyávaságán és aljasságán,
Ennek a rendszernek a cinizmusa határtalan,
semmit nem tanultak a történelemből,
újra a bűnösök mellé álltak.
Ráadásul kényszer nélkül. Másképpen is dönthettek volna,
de nem tudtak, nem is értik mi a baj azzal,
ha éveken át a szövetségeseik ellen uszítanak.
Nem tudom elképzelni a háborút,
A korosztályom-béli és a fiatalabb ukránok álmait a lövészárkokban,
a legtöbben a háború előtt ugyanúgy mint én -
csak filmekből ismerték a gyilkolást és az élettelen,
rothadó emberi testek látványát,
Mostanra a mindennapjaik része,
Micsoda sátáni pszichológiai transzfer,
Milyen állandósult borzalom,
Ahogy berágja magát a halál szemeiken át a tudatukba,
És ott akar maradni,
Ha egyszer vége lesz a gyilkolásnak,
Akkor se akar majd távozni a fájdalom.
Nem tudom elképzelni a háborút,
Nem bírom felfogni a tömeges nemi erőszakot,
A kínzást, verést, börtönt, deportálást -
eközben oly sokan - itt a békében,
az erőszakot fogyasztják a közösségi médiában,
sorozatokban, játékokban. A sok szadista barom.
Nem tudom elképzelni a gyilkolást,
eddig egyetlen emberi halált láttam, egy kórházban,
amikor civil katonaként ápoló voltam,
egy páciens meghalt miközben toltam tüdőröntgenre,
pontosan fel tudom idézni az arcát, a zihálását és azt,
hogy hihetetlenül gyors volt ahogyan elment,
soha nem felejtem el, pedig két évtizede történt.
Milyen lehet az erőszakos halált, sebesüléseket
hónapokon keresztül, napi huszonnégy órában látni?
Nem tudom elképzelni a háborút.

Elégséges öröm, ha minden szimpla, egyszerű,
A nép kedveli ha három lépésnél kevesebb,
Ha csak egy kanyar van, nincs csúf egyenlet,
vagy alapműveletnél bonyolultabb művelet.
"Minden egyszerű legyen!" zengi tetteiben
a népi akarat, legyen étel, ital, jelen, szex,
és pénz - sok, sok szórakoztató filmsorozat. 

Ne legyenek rejtett összefüggések! S összefűzni
két pontnál többet ne kelljen, legyenek közhelyek,
giccses tájkép, kolbász, McDonalds, fesztivál
és vásár - jöjjön a cirkusz, porondra politikust,
hordóra papot, adjanak rangokat, legyen szabály,
törvény és kiskapu, baksis, hősök, influenszerek,
legyen autó, napi kétszer hús - márkás illatszerek.

Megfelelő lenne két óriás gombot rakni eléjük,
kedélyes ítélőszéknek vagy kívánságnak, ujjal,
nyelvvel nyomogatni tudnák. És ha jó ütemmel
tették, jutalom és juss szerint a vágy kielégülne.
Egyszerű világ kell, ahol olvasni tanulnak, de már
nem értik, két mondattól elfáradunk, jöjj hát lenge
ponyva s légy az új gondolat. Aki pedig kilógni
merészel kapjon sznob címkét, hiszen kártékony
méreg a gondolat. Létszükségnek kapjon a nép
nonstop internetet, a gyerekszülés pedig legyen
továbbra is dicsőség, áldassék a nép, s vele együtt
a fogyasztói perverz-világ és az ostoba egyszerűség.

Az absztrakt elnyomás,
A hazugságok, hazugságainak hazugságaitól,
A tükör előtt tükör van,
Propaganda ültetvények,
nincse-k, mindig mások, sohák,
akkoresem-ek érett, kövér fürtjei,
A Jupiter mintáiból abroszt szőttek,
Előtte söralátét városok,
Agymosodák előtt sorakozók,
Álmos leszek tőlük,
oda még nem járnak be,
éjszakára egyedül lehetek,
Rangsorokkal kenegetik egymás,
Étlapnyi a felsorolás,
Szabadság helyett valami mást szeretnének,
Egy simogatható plüss diktátort,
Puhát, mackósat, huncut mosollyal,
A sztálinbajusz épp nem trendi,
De ez csak marketing kérdése,
Egyforma idők járnak,
Jelenleg vasalt öltönyben,
kandírozott ingben,
Gyömbéres nadrágban,
Gesztenyepürés cipőben,
Adják elő a színdarabot. 
Bármi bármibe belefér, 
Percenként mást hazudnak és hisznek el.
Apafigurákkal,
A Párt-al,
Nemzeti maszlaggal,
Ellenségképekkel,
Négy évenkénti választással házalnak,
Ahol az alternatívákat röhögő nyulakkal állíttatják össze,
Maguk sem értik, hogy mitől annyira népszerű,
Hogy miért tapsolnak akkor,
amikor felháborodniuk kellene,
Absztrakt valóság,
Egy hely, mely önként,
szabad világ közepén,
külső kényszer nélkül - elnyomást épít,
A generációk generátorok,
A Vezér
Böfögött, de mégis csend volt,
Szellentett, de jázmin illat lett,
A kommunikáció hatalma,
Milliók
Tapsa mellet hazudnak,
Milliók
két lábbal dobolnak a gyűlöletnek.
Ördög-ondótól összetapadt pillangószárnyak?
Vérből kutyult pezsgőt kaptak,
majd vonatoztak a fasiszta plakátkampányok örömére,
Önkéntes autokrácia,
Amikor egy csoport többsége elnyomást választ,
Eközben forradalmárként látják magukat,
Nem hinném el, de mégis van.
Ez egy olyan zombi film,
ami kifolyt a kijelzőből és életre kelt,
Az absztrakt undor,
A lárva demokrácia,
A gazdatestbe rakott darázspete,
mely belülről zabálja fel,
Mégsem pusztul el, mert újra feltöltik kívülről,
Amikor a külsőségek mögött farkasok laknak,
Mindenki mindenhez,
Nem azt akarják, hogy ne higgy nekik,
hanem, hogy másoknak se,
Nem azt akarják, hogy velük legyél,
hanem, hogy azt gondold ellenszegülni nincs értelme,
Nem azt akarják,
hogy ne legyen ellenzék,
hanem, hogy minél gátlástalanabbakból álljon,
Nem azt akarják, hogy börtönben rohadj meg,
hanem azt, hogy az általuk fújt buborékokban élj,
Absztrakt undor,
Amikor a köztársaság elnökétől kezdve
a képviselőkön át,
az irodalmi szervezeten át a színház vezetőkig
mindenki ugyanannak a kövér rovarnak a testrésze,
Az ön-elnyomás szarszagú cinizmusa,
Amikor az ellenzékiség annyiban különbözik,
hogy más a gyűlöletük tárgya,

Az örökölt igénytelenség sok dolgot megmagyarázhatna,
A többségnek az is elég ha nem éhezik,
Megbecsülik, ha csak annyira alázzák meg őket,
amennyire az elődeiket,
Ha csupán fát aprítják a hátukon és nem őket,
Hajbókolnak akkor, ha csupán fenyegetnek,
de nem rúgnak,
Büszkék ha van fontos ismerős, rokon,
aki elintézi a beutalót, büntetőcédulát.
Ez az ország méretű őrültek háza,
Ahol a Delej Csárdást milliónyi láb járja,
taposnak balra, gyúrnak jobbra,
Izzik a csípő, leng a borda,
csattan a cipőtalp, koppan a sarka,
Borzongva nézem,
De megértem, mert végül is,
Ez csak a szokásos,
Ennyit tudott a saját kútfő.
Én vagyok a selejt, a hibás alkatrész.
Virágozzék hát! Hiszen a többség akaratából lett.

Mahsa Amini emlékére,
a vallások sok milliomodik áldozatára,
Akit gazemberek - mint Ali Hamanei meggyilkoltattak.
Ez az Ali elhitte magáról, hogy,
Istent képviseli - Mahsa Aminit letartóztatták,
megverték és meggyilkolták, csak amiatt,
mert nem viselte azt a ruhadarabot,
amit Ali őrülete és
képzelt istene törvénybe iktatott.

Ali és a gyilkosok tovább élhetnek,
reggel felébrednek, kávéznak, imádkoznak, szexelnek,
Megnézik a bankszámlájuk egyenlegét,
mert szeretik látni Istenük valódi képét.
Nincs bűntudatuk, szívükben nincs fájdalom,
mert felsőbbrendűvé tette őket a hatalom - ahogyan régen
a keresztény inkvizítorokat, pápákat, királyokat
vagy a maja szívkitépő gyilkos papokat.
Itt tartunk a 21. század elején.
Béke poraidra, Mahsa Amini!
Egyszer, majd igazságot kapsz,
S Alit meg a rendőreit a történelem majd kezeli:
a többi zsarnokság közé, a megfelelő szemétkukába helyezi.

Az idő velem is megtette,
Élvezni mindenki tud,
A szerencsésebbek megemésztik,
Én szemétként fogom fel,
Ugyanabba a kukába dobálom,
Ahová az almacsutkát és a kávézaccot.
Ha úgy nézem, ahogyan beszélnek róla,
ha akképpen látom, mint mesélik,
akkor tényleg egyszerű élni.
Csak kellene egy szerelem,
abból legyen egy gyerekem?
És ettől az üresség beheged.
Mindenképpen kell egy autó is.
A sok pénzt nem említem,
mert az alapvetés, de ha nincs,
a szeretet állítólag helyettesíti.
Legyenek szülők, nagyok, dédek, ükök,
Önbizalom, gyökerek és nyaralás,
egy ütős LinkedIn profil,
az utódomnak mesekönyv vagy tablet, 
esetleg televízió,
ujjaim közé mobiltelefon,
közösségi háló, social media,
jó lábak, mellizom. 
Egy kis bors, só, édeskömény,
Egy ház Toszkánában,
A napsütés jót tesz a kreativitásnak,
Kiegyensúlyozottá válnék, pipáznék, borozgatnék.
de ha még mindig nem lennék boldog,
Akkor majd hiszek, meditálok, jógázok.
A szörnyű kételyeket, a rothasztó kérdéseket,
A sokféle morális, erkölcsi marhaságot
Egyszerűen elfelejtem.
Hiszen lenni, enni, nyerni, baszni, szarni jó,
Az élet meg szép, akár
diós, mézes habból felvert hó
egy emeletes tortán, melyen a máz
az értelem, a marcipándísz pedig a jó öreg religió.
Pozitív személet is kellene.
Jelenleg az egyetlen társam egy lámpa,
Mert ki lehet kapcsolni.
De őt le kellene cserélni.
Embernek emberbarát kell.
Beutazom majd a bolygót,
Megnézem közelről, milyen
nagyszerű, pozitív, vidám, tanulságos.
Állítólag csoda. Egyedülálló.
Meg húst is kellene majd ennem,
És háziállat rabszolgákat tartani,
De azokat nem falhatom fel,
kizárólag az előre-gyilkolt
disznókat, csirkéket, halakat szabad.
Jaj, el ne feledkezzek ezekről!
Ez nagyon sok tudás!
Annyi, annyi fura emberi szokás!
Videójátékokkal fogok játszani,
Vagy nézni ahogy mások játszák,
És sorozatokról beszélgetni,
Tévét is kellene venni,
Pártot választani,
Élsportot is nézek majd,
Operába, moziba járok,
Nemzeti érzést növesztek,
mindenkinek kell egy csoport!
Nemzet, ország, vallás, vállalat, zenekar - bármi,
"az ember társas lény" - mondják.
Szép sorban felnövök,
Mire hetven leszek megtanulom,
hogy nevetséges szomorkodni,
félre bú: szép az élet, dum-da-dú!
De még mindezek előtt kell egy gyerek,
Mert attól azonnal megvilágosodott féle leszek.
Megértem az élet értelmét!
"Onnantól Ő lesz a fontos és mindent felülír!" - mondják.
Szaporodtam, vagyok valaki, sikerült
egy spermát célba juttatni.
Ez elképesztő teljesítmény.
Félek nekem ez így túl sok.
Ezekre képtelen vagyok,
Inkább mondják rám
mizantróp, emberkerülő
a humanoidok élete elől menekülő,
vesztes. Pedig csupán félek magunktól,
nem akarok részt venni
ebben a vírus-szerű civilizációban,
mely a Föld felszínére rakódva,
oly csodás, hogy mindent,
leigáz, meghódít és tönkretesz, 
a bolygót behálózó emberi csámcsogás.