Az a világ volt a belső tudatod: kimartad, kilúgoztad csillike,
nem sok maradt, anyádról emlék, kotonokkal telt szekrény,
az egyikből kifolytál, megünnepeltek a nagysugárral töltött
sütik szemlesütötte homályában, hogy miként leszel túlélő

azt a bolygó légköre: drágám, felszívható jövedékek éltetik,
istennek nevezed az inputot, sátánnak az outputot: a resultot
érdemnek, beléd lóg a magány, át kell szabni a töviskoszorút,
hogy elférjünk a delírium lámpája alatt, miközben a mérték
higanyszála túllendül a miértek lezüllött világlámpájánál.

Fogak tévképzetől, alant a szabályok szörnyű fodrai, élelem
száguládás kétreményű pókcsírák növényi dudái alatt, félek
mint tovább, náladnál mért: szobor-szerű kirakatban énhalál,
salátánsátán kélyben fordul kigyullad, ég a porrá égett fagott,

elfogy a máz. Nem kellllll ttöbb a ss zz ert közömbösségnél,
tip top aládmráz, minden ütt kólimpáló fagyok, már ahamm
nincsenek, fulladtt mrmrmrmrmr olyan az a az az egész fék
félelem mintha ideszülted volna: részeg leszek neked, üöhmm
csikorog az ítélet. Az egyetlen jó ha végtelenítve berúgok.

Isten jött. Kiröhögtük, mert csákó volt a fején, hosszú, zsíros
haját elfútta az atomenergiás fingszél, végül csak makogott,
majmot harapjatok farkasok. Olvadjatok fagyok véééélelem,
nincs s nem is vár többet, mint két hervadni vágyó jégcsapot.

OI45484UIqpMK41

Hol vollltál, amíg én a falban laktam, amikor szenvedtem neved ritmusát
dúdoltamfddsf, kiszámoltam hány ütem a végtelenség legtávolabbi pontjáig,

amit azután újra végignyálaztam, a lá lá ló dúdolhatatlan imáját éjjel torkából
lefőzött kávék hagymahéj layereivé transzfomáltam. Kiből kívánsz körömnyi
emléket, egy egész kézhadsereg szórja eléd a buborékokat, színesek pukkadtak

Ismeretlen állatok szügyig vérben, gumicsizmák cuppogásának szofisztikált
indulója, haggyál már kinőni az ájtatosságból ffféélni veled csak úgy egységes
ha megszorozlak kettővel és felébresztelek a sztázisból. Alakom az van, mint

körbevágott cukifigura karácsony előtt, abban a húgyszagú mézmáladékban
csak akkora gerjedelmet okoz a seggarcokban. Talán ha kínozni szeretnéd magad,
emlékezz. Ördögíz két kanállal, fogra húzott szívókabál, csörömpölve adja
utolsó fikáját eléd. Emlékemben Blackley sötét utcái unos untalan bőrhegek
kuckókba zárt tetoválások aszott seggeken. Elmenekülni majdnem győzelem.

Szomorú göndörkéid súrolják a fedeleket, enni adnak a mai napnak mert kell,
félelem nélküli mammon, faszos agrárnyúl delikátesz susogója, barakolj még
legyek lovad mint hónod alja, sört és mérget kannákkal szállíts jézuska 
helyett. Pollenből építek tévképzetet, elvonszolom a joghengert, beordít
a résen a magány és kikéri azt a mérget, amelyiket terveid szerint te kapnál.

Ritka ritka ritka ritka. Kabaré titka. Nevessünk az orracsúszott sapkákon,
túlzó makulátlanságon, ha lehet lehelj a zacskómra és lementem a szöveg
miértjét kabalának, himbálódzó maradék szikek, aszondja: rostos szövetet
evett két vállon va la ho gy kihozta belőle az ártatlanság bűvésztrükkjét,
a grasshopperek szemszögéből a sáskajárás ajándék, a múlúzó vágyai
tekintetében ha összeérnek a hangok a szonáta feles fájdalmakon pörög.

 AOP34RtU731294O

Periszkóp nőtt a szoba közepére, a felettünk lévő
lakásba vezetett, ott is én voltam, háttal álltam magamnak,
és egy periszkópba bámultam, az afelett lévő lakásban
magamat lestem, amint egy periszkóp előtt toporogva,
engem figyeltem vele egy periszkóppal, melyben
magamat látom, amint engem bámulom, a felsőbb
lakásban, majd végül
mindannyian a csupasz padlóra
görbülve elaludtunk,
a falak mentén
durva, csiszolatlan ajtók sorakoztak, ólak vagy illemhelyek,
ismeretlen a hely az évszázad és a bolygó, 
minden lakásban az ablaknál állok,
figyelem a szürkésszürke házakat,
a túloldali park díszbestiák búvóhelye,
nekik elsősorban
gyógyszeres dobozt játszottam,
altatóval töltött ezüst tégelyekből ittak,
majd hajnalig hosszúcsőrű, lábas csigákra vadásztak.
Paradicsomi pontosságok a szőrmével kibélelt égbolton,
levette a melltartóját - vörös és marshmallow csíkjait
porral kevert nyálával nyalta rá a Nap, csodáltam
a tökéletességüket, ahogyan egy jó kis
égboltkúrásból új hajnalt hoznak össze,
közben nem értettem, 
honnan a merészség, hogy életben maradjak,
sőt meggyőzd, 
magadat arról, hogy az ellenkezője bűn, mely
ellent támaszt a képzeletbeli pompás értékrend-listáknak,
kiugrani becsületesebb lehetne, ha létezne olyan.
Idehallotta saját szuszogás, volt-féleség lélegzete, apad
mintha dermedt vészkürt hangja újra kifújná önmagát,
az öntudatok szépívű oszlopdiagramja,
félig lenyelt indulat,
míg megfeszítve újraszüli félmagát,
érteni próbálnám
a szétpottyant kisvilágomat,
elaludtam: felőled remélt álomra várakozva,
vakondok fúrták előttünk a földet,
alagútevő hajófélének nevezték magukat,
imádtam a puha, feszénfekete bundájukat,
szárnyas oltár előtt izzadtunk, a közeli tavacska
békái a bőrüket hozzánk dörzsölték, vá,
vigyáztak ránk, a vihar
alábbhagyott, alantas, alattomos romok a fékeink, szét
mérgezett tüdők együtt trombitálása,
elefántcsorda vék
ony mellébeszélése, lakatlan peremeken facsart dirth
we have noticed that abhorrence they'd loved was more promising
I expected, behind your useless being, they pretended that
you were an accomplished but mocked delirium-factory;
thus you lived without a meaningful existence,
later: your not estimated failure that was multiplicated
in your fascinating garden were blinking between your jaws, and
showed all your hidden nothing,
and it hugged and clasped your remains without remorse,
táá. Egyszerű képtelenség orron át, esőcseppek betét
dala, lálálá, ezerrel felszorzott nill-díszek,
kopog kopasz kotor,
kolomp, korhadt, koldus. Mind ko?
Utalnál rá? Kössz.
Kárpitvörös pálcikaember izmok szankciói, beltéri
harc. Alapmakulátlanság. Ragacsos kőhalom, ráverték
közösen a hájnyálkát. Ergo, a Malleus Maleficarum újabb
kiadásban, sorozatok és szociálmédia - mindeki géniusz,
mindenkinek jár világ, ahh
durungot a kókadt pirinyódba, vagy ellethetnéked mor
ális feltarthatnékja,
ingervezérelt és kiöregedett repülőszimulátoros lettél,
elosztom, megmérem és kihagyom: elhagyom,
újra felébredek
amíg ezt az egészet el nem felejtem.
És ez akár öt percig is eltathat.....tttttt.

gh674rtezi8931

kénnnnnyszer voltok felelőtlen verziói virágos velőben
kerepelve kolóniákba morognak, összesen nincs kettő,

Adjál még meleget, vagy nélküled repülök, virágom,
Akárhogyan akkkkkaratban melegbéli kormos alakval,
diktátum az óramuttaaató suhanása. Alabárd a csatja,
álomban jön, csak tekereg felettem a kopott, kormozott
pökhalál. Mosolyogva közli. Kíméletes élet mellett
hosszabban szenvedhetsz és tovább bámulhatod
a kortárs önzés koszlobár képzeteit, jó lesz, jó lesz!

Aszongya, jöjj belém és tedd kereszbe a lábaid, legyen
egyenfotó ahol mosolyogsz é s ss szigeteled magad, 
nincs kábra, nincs találomra kikeresett tolonckodás,

csakis pontos klónok, miraculumok virágzó rétei,
a földdel együtt kimerített csókos palatangók, szádban
fejlett fájdalom mütyürökkel, torokköszörülés túl
sok füst után, csak várod a benned fejlődő rákokat.

gil gi gi repültek a várandós katicák, péntekente
beszarnak? alu alu alu csíkocska, szép fejeden
ütésnyomok fedik a pallérozott ereszmocskot,
jön majd valami phasz megváltóféleség, mosolya
alád pottyant a csodától fogaid istened pucér segge
elé hullnak. A Hold félrehúzza tangáját, miközben
nedves krátere azt énekli: soha nem vártalak.

az életem mozdulatai váratlan támolygások sorozata,
 az eltévelyedés pillanatai kifeszített, üres vásznak,
szeretnék árnyék lenni a falon,
fordítva mutatni minden formát,
egészen eltűnni, ilyesféle gyermeteg vágyak,
csak maradjon valami a csendből,
amit hagytak, tányér szélére vontatott világvége,
kiemelt dicsőség keverékfeje, jottányi biztonság,
röhögéskúra két fűtetlen borda között, vázlat rólad,
ahogyan meghódítod a kanapét,
mesteri pókfonal két ujjbegy között,
sétálj rajta innen-át a képek nélküli univerzum egyikébe,
csak volt, vagy onnan újra,
elhesseget a szeme elől mint púderfelhőt,
ki a valótlanabb, ki hazudik,
ki érdekharcol jobban? Igen, vajúdás az egész,
lassuló körminták a bőrödön,
mint akibe súlyos követ dobtak,
a műveletek anarchiája egyre csábítóbb végzet,
sorsfordító erőszakos szakadék,
virágok szívragacsos facsart furasága,
fejfájás úttalan körömkarca homlokodon,
sebet hagy, palástként utánad kígyózik,
a formulák igazsága, tudd miből kevertek ki,
nulla titokrész, őszintének árult záradékok láthatatlan sorai,
kocsma klotyókba csobbant halleluják, adj-végy,
kapj-kérj. Csupa értelmetlen gondolat.
Kincset a váladéknak, koppanást a szakadás elé.
Olyat a végére, szájat a szélére, ujjal körbe,
nem vagy görbe. Álmodjál vágyat,
amiben alig akad bánat, és a hasmenés - talán
a stressztől elmúlik, valahol altatók
cumit nyomott ajkaim közé,
és alszok.

Z+!837Zer53GH

megültem a sarokban, csak a sárga fotel
karjai és lábai volnának, de nem használja őket
vajon miért van itt ez fal? látással etetem őket,
a szomszéd lány egy hete minden éjjel vihog,
olykor reggelig, lehet bármi - új szerelem, 
újabb üveg bor, egy újabb bogyó, a szabadság
átélhetetlen tumor, letámad a kényelem puszedli
illatú leheletével, magamra hagy, vagy túlterjeng
és a kór harmóniáját ráborítja a vágódeszkára
következetesen, erős csapásokkal trancsíroz,
szükségtelen gondolkodni, ma újra eladom magam,
de holnap feltámadok és elsiratlak megint. Te
névtelen Én, a kimondhatatlan semmi. Látod,
nincs időm ennél többet tenni, még nem késő
értelmetlennek maradnom, mint aki kényszerből
bujkál azok elől, akik túl barátságosak, elveszett
az utolsó gondolatom, álmomban adtad, apró
kristályfog volt, ezüsttel zománcozott kockában,
csupa erőszakmentes, alázatos, pukkadásig duzzadt
szörnyeteg. Ma be kell mennem Londonba,
néhány tárgyalás, normálisnak tűnés,
egészségesnek látszódás, sokkal jobban járna
a világ ha minden tárgyalótermet könyvtárrá
alakítanának. Indulás Farringdon gyomrába,
onnan eldülöngélés a Hyde park
észak-keleti sarkáig, útközben magamban beszélek,
mint itthon szoktam, gyaloglási vágy szerelem helyett,
nem állnék le,
esetleg egy kávé? esetleg egy újabb csalódás?
isten ujjával átdöfött Croissant?
vagy egy újabb arc elfeledése? tegnap
az udvaron a csillagokat néztem, cigiztem és
a képek közt lapozgatva - beomlott valami,
nem csak mi tűnünk el, a táj hasonlóan múlik
tavak, erdők és folyók is átadják
helyüket, sok baromság - szemtelenül hazudós,
akármicsodák. Nyúlj a lábad közé és ugass.
Fordulj hátra, húzd szét, köpj rá, nyüsszögj,
szorítsd hátra, ágaskodj keményen, hatolj be,
rágd szét, szürcsöld ki, gyorsabban, fordulj
oldalra, tegyél a fejedre egy vázát és köhögj.
Vagy kakilj éjjel részegen a cipődbe, reggelre
tojás lesz belőle, benne fiókaként te laksz,
kifele vágysz így orroddal a héjat kocogtatod,
közben azon aggódsz, hogy valaki ott legyen majd
amikor kibújsz és rácsapjon a fenekedre: sírj
a lélegzet miatt. Indulás előtt a konyhapulton
késsel végigmentem az ujjaim közt, oda-vissza,
egyre gyorsabban, kikopogtam vele a mai
napom minden titkát. Tekerd meg a füleid a
tükör előtt és nézd meg a nyelveden a lila
korongokat. Az álmosság egyenetlen szívhang,
körben és ha kék vagyok mi van, a kezem jobb 
öregujjának körme alatt reggelre seb fakadt,
odabent úszkáltál. Kerepelők minden oldalról,
félek oldalra nézni, fejek a padlóból,
szerv nélküli csupasz fkjwnerjwlekjréwlekjrlwej
fwerk-k az a nevük: ami te vagy. OQOQOQ.
Kígyózó szőnyeg, táncoló fekete strandpapucs, 
gennyedző seb az alsótestem, pipacsok nőnek
a kézfejemből, leveleik közt mókusok ugrálnak,
párosodnának, a bundájukat nekem adták, hogy
tudjak aludni. Nem tudták mit siratok, de
abban biztosak voltak, hogy te köztük voltál.

JKU73REW8NE

Amikor a szél olyan ismerős, mégsem hoz semmit,
Integetsz, ágaskodsz, mintha pórázon vinne az éjjel,
Elfelejtettem mit kellene gondolnom, mérgező perc,
Ezt a nyelvet nem ismerem, a mondataim emlékek.
Úgy fordulj bele az éjszaka umbra torkába, merész
Véges integetés valamilyen elmaszatolt településről,
hol pálcika esőcseppek teremtek, napsütötte férgek
az úttestek, sötétzöld mezők közt tekeregtek, zilált
haja volt minden hajnal percnek, mákszínűt hányt
A szabály, melyek és milyenek díszítettek magányt,
nem akartál lenyúlni a torkodba, hogy lehányd őket,
azokat és az igéket, a főnevektől pajkos szaporákat,
eltűnj, kijöjj és varázsolj valami kedveset, mosolyt
vagy véreset, a Csallóköz nyarának párás hajnalait,
amikor részegen a síneken balettoztál - Megyertől
Ekecsig a csattanós maszlag szigetek és a gabona
közt feketéllő büröksejtek borzalmas egyedülében,
olyan egész volt az a negyed, mintha fél lett volna,
legalább maradt belőled valami szellemféle sikoly,
a fűszeres részegszag és a négykézláb felfedezések
örömtelen és ártatlan bűnrésze, amiről azt hihetted
elkövetted, végül a legártatlanabb rosszaság maradt
tükörvilágod borzalmas memóriájában, ezereutcák,
millióvárosok szutykos morajában, ostoba maradtál,
ugyanolyan ügyetlen, egyenazon nulla - síklakóféle,
merengések és megtörtént bestiáriumok halálvágya
szorításában, várod a seregélycsapatot, az őzeket és
a rozzant biciklik kattogását a mezei utak buckáin,
az eső helyett a sírást, a napsugarak helyett vizet,
az alkoholtól összetöppedt fejeket, földmunkáktól
kemény, piszkos körmöket, az éhesek törvényeit,
melyekből ha akarsz és ha nem: birtokolsz valamit.

JKU186TR32

A gondolataim mérgezett terek szűk sikátorai,
Követhetetlen lépésekkel kéregetnek maguktól,
Indulatosan bezárulnak az üregek fedelei, belül
Patkányfejű díszlámpák és villogó műanyag baba,
Az utcán, csak deréktól felfelé látszódnak az emberek,
Tüskés faágakat húznak maguk után, mindegyik
Egy alagút felé tart, ami egy gépsor torkát rejtegeti,
Felfal mindent, képtelenség leállítani vagy érteni,

Hiába minden kód, a talány ugyanaz marad, fájón
Kaparja a nevét a téglafalba, mert egyetlen emléke
Önmagáról az az egy betűsor, ez soha nem volt igaz,
hasonló dolgok milliói közt élnek, térfeszületek
átütött lábfejű muslincái, korbácsot nyelnek show
buborékok fejük körül, teljesen eladták magukat,
megfeleltek minden elvárásnak: koporsójukat
a szupermarket legjobban látható polcára tették,
precízen működő emlékeztetőnek. Alvadásgátló.

A szabadság, kis félelmekből lesz - mondta, sugarait
súlytalannak éreztem, én bennem sétáltunk, velem.
A belváros
ragacsos belseje felé,
útközben sapkámat igazgatta, 
"a logónak elöl kell lennie", "az a fehér bigyó belül,
és hátulra kell álljon" - "vajon sokan lesznek
a boltban?", "túlélem", "ezek a fák félnek.",
"lesz a boltban ecetes puffasztott rizs?", "úgyis
megölöd magad", "esni fog.", "túl sok autó",
"szar vagy", "nem érdekel a mások élménye",
"várom a jövő hetet", "megdugnám", "hideg van",
"biztosan megtörténik", "fordítva van a sapkád",
közben mosolygott és a késő délután fogai közt
fokozatosan eltűnő
kopasz fákat bűvölte,
a kéményeket számolta,
elkerült
minden csatorna és szervízfedelet.
Lelkesnek éreztem őt, szinte élt, Fél fele titkos,
a másikban olyan vagyok
Mint aki örökké
közönséges,  a Trükktelen ember, aki A Kár érte
és a Bonyolult Szükségtelen jelentésvilágai közt 
toporog, Akinek mindig hatástalan az elmepépesítő
bűvészkedése, hasad, ép, hasad, ép, hasad, ép,
tátikáz - hasad, épp? Karon ragadott, mesélni fog.
Őrült történeteket sikerről, kudarcról, szerelemről.
Egy ideig szótlanul hallgattam, majd
Eltorlaszoltam a füleimet,
Vergődjünk hát egészen el az Akármeddig szélére,
amíg a környezet úgy adja, hogy érezhetünk,
szervírozzon
új illúziókat, hihető történeteket, sőt! szerethetőket.
Sétálni akartam, egy kocsmát találni terasszal, ahol
lehet cigizni, bámulni és üresnek lenni, 
nekünk valót, hiszem
a ez a kóbornyomor, a munkaszolgaság ahol szinte
minden látszat és a golyók valójában kockák,
odabent embernek nevezett kétlábúak rettenetes
dolgaikat végzik. véletlen a táncrend, nem következik
a sorban senki, csak pörgünk az üregfekete végek
kék lánggal égő virágai közt, abban a méretben,
aminek a neve a Határvonalak világa. A domének
itt gyümölcsök. Ádám és Éva távközösülnek.
Ezekben Élnek, "onnan nézve úgy tűnhet",
mintha Ez én lennék, utána levegő, majd te jössz
és a széked, de valójában ugyanaz az egész,
csak a méretarány csal, aludnék ha a melatonin 
elringatna, itt nincs utca, a séta odakint magától
tovább jár - álmomon keresztül követi a tegnapi,
utunk, nyomait, megpróbál megtalálni, abban
bízok, hogy a házszámot nem ismeri. Legyen
üdvös a léted! Verselő bornírt papagáj! Hol van
az a vad csikó, kit őskorában felhajtott a vágy?
Nem tudom a választ, de nem is érdekel.

a szenvedés az őrületterápia része
szorosan hozzád tapadva
görcsösen mosolyogni próbál,
lehetne akár egy szöveg is,
vagy nagyívű monológ, esetleg
a szándékok jóravaló tévedései,
melyek elhitették: a létezésünk
pallérozott akaratunkon múlik
és hogy a kedvesség, figyelem
az alázat, vagy bármi erény,
amit az oviban, vagy más
csordák meséiből elhittél, úgy
hitted megvéd a rossz szándéktól,
kedvessé tesz isten előtt,
vagy megtéríti az eltévelyedett,
alsóvégi és minden tettükben
fájdalmat osztó szörnyeket,
meg hogy a hallgatás szerénysége,
a csend elegye értő figyelemmel
oly míves lelkület, azt remélték,
hogy az életük sokkal több
mint felvonás egy borzalmas 
színdarabban, melyben
terapeuták és betegek végül
együtt gügyögve tagadják,
a testnedveik szétkenését,
az önfeledt hazugság mókákat,
a fikaevést vagy az erőszak
mindenféle látványos hűháját,
végül leleplezed az összeesküvést,
hogy mindegyik te magad voltál,
úgy volt: játékból át akartam élni
az első szám egyes személye nevében,
hogy milyen az egyes szám és a
többes szám harmadik és második
személyének lenni, majd kiszámolni
miféle érzés valós lényként élni,
amikor az alany ki tudja mondani,
az "Én"-t és emellé merészel néhány
állítmányt is rendelni - legalább
gondolatban, majd reggel csak arra
vágyni, hogy az émelygés menjen,
és ne súgjon semmi a fülembe,
aludni akartam, ott és most, 
fogalmam se volt mit írtam,
valamit szart a kedvességről,
mert oké: láthattam a tükörben
egy kutya arcát a sétányról,
Sokan voltak, de ő volt az
egyetlen aki úgy nézett rám,
mintha mindketten léteznénk,
ami pont azért megható,
mert már rég nem vagyunk.


  

YOpe45ERm25

A szüleim háza előtt, a falu közepén minden decemberben
Felállítottak egy betlehemet, semmi meglepő nem volt rajta,
Jézus talán egy kicsit furcsa volt, Mária pedig mintha ivott
Volna a falu almaborából. Egyszer valahol nagyon berúgtam,
Taxival érkeztem és József ruhájára okádtam, nem értettem,
Hogy miért rakták oda azt a gyönyörű, faragott lavórt azzal
A sok ijesztő fontossággal, végül fáradtan Jézus elé dőltem,
Ő ásítva rám nézett, pólyájából elővarázsolt egy üveg sört,
Mondta vigyem, de tépjek levelet az óvoda vad-cseresznye
Fáiról, töröljem le Apja ruháját és legközelebb Reá hányjak,
Mert Ő az akinek van papírja arról, hogy elviseljen engem.

AYIR118US

Januártavasz varjakkal, a Mad Squirrel

Teraszán a katedrális üdvözlete, délután

És este együtt, körben és háromszögben

Gyógyhatású gondolatok ágyásai puhulnak

Tört képsorok dülöngélő járókáiban, 

Megkezdett mozdulatok, visszafogott 

Jajfélelme ütögeti az asztalt, migrénbe

Foglat díszgondolat, hogy minek, hagyd

Ugord át és a máról a tegnap mindenség

Készségesen összeomlik, nem kér szívet,

Lélegzetet sem fog, viszolygása a mozgás

Szabad fergetegétől lágy cigifüstbe fullad, 

Lemond rólad, szelíden fürkészve tolat,

Csipeget iszkolás közben, nincs különös,

Igéző pislogás, csupán könnyed tekintet

Sóhajba sodrott megnyugvás, a díszbokrok

Göndör lombjaiba dőlés széttárt karokkal,

Hideg ágvégek csattanása arcodon, félni

Olyan kiváltság, belőle estleg papírsákány

Lehet, fülke-ízű szűk magányban, orral

Az égből az üzletek kirakatába, omlós

Fájdalom két pici tenyér között, csókkal

Harapással üdvkatona, mint a katedrális

Évszázados harangzúgása könnylében,

Búvárkodsz és takarásban is maradnál,

Ne kérdezzenek, vagy nézzenek többé,

Úgy jobb, ha nincs közlés, ne álmodjon

Kereteket köréd, elég a magad kalodája,

Ítélet nélküli egér tetem, lecsapódott vas

csapás szorít a földre, baráti lenyomatok

Pufikabátom pelyhekkel töltött, dombor

Hátára, januári naplemente szorongása,

Nyugodt mint a könnyező asztalok szája.

PW567UI

Nem ismert fel, talán nem látott, vagy nem ő volt,
a peronon állt, ugrásra készen. Hátulról figyeltem,
az agytörzsünk legbelsőbb héja alatt ugyanazok a
primitív baktériumok voltunk, odaúsztam mellé,
szótlanul beszélgettünk. Később a közeli
mikroszkóphoz sétáltam és alá feküdtem,
ő is jött. A két áttetsző, zselével töltött
körlény körbeölelte egymást, együtt
rezegtek a langyos lében a nagyítófény alatt,
ha tudták volna mi az öröm meg a bánat:
biztosan boldogok lettek volna,
de visszafele nem volt út,
nem vágytak többsejtű káoszra, 
az az egy csepp folyadék
békés, végtelen nagyságnak tűnt
a maga nyugalmával.

két arc, ezer gesztus,
motiváció, olyan mintha
lehányna az időjárás,
leköpne a kérdezősködés,
magadra hagyna az evolúció,
azt kívánom, hogy túlélj,
én csak tovább hazudok,
túlélni csak így tudok.

JGT784UIOP91

A szívbe kalapált tüskés virágszár giccses
Képén mosolygott, szárnyaktól mentesen,

"egy könnycseppet nem kapott az egész"
A sebek ágya a tükörrel szemben, jéghideg,
Harsány virágszínek, felelőtlen szokványa,
Szondákat küldött a félig lesmárolt úttestre,
Körök az idő bőrén, esőcseppek másznak
Visszafelé az égbe, sávokat hagyva maguk
után, kellemetlen várakozás egy émelygés
legszélén, eggyel visszább mint a végtelen
sarokkövek közt lélegző, karamell illatban
megfagyott szorzás, deréktól felfelé nőjel
szájak íve, eldőlök - kicsorgott nyálamba
házat és napot karcolt a menekülők körme
elloptam szemeidet a bárpult feletti polcról
vonás, petty, vonás, vonás: arcod mintázat,
egykedvű a mennyek szopós, vonalzó ízű
dögös-mintás fordulat mizériája, szegletes
burokbőrben hizlalt jövő gömböce, melyre
felismerhető nevet véstek, fiúk illedelmes
bólintás-fájdalma körül szétszórt golyók,
egyetlen szabálya a merengés átharapása
Te gondtalan merész, minden rügyedben
ős halál, készenléti nyugalommal cipelte
szemétől a falig feszített selymet, cicmók
ütleg a kanapé legborúsabb karfáján: élet
akármilyen szánalmas: megdolgozik érte.

ON59Q00UI

A ház csendes, az élet darabok a múlt hétből
a földre dobott zoknikban bújtak el,
Lehelet és jóravalóság - kedveli őket,
Ínyencként fitymálták a szokványosat,
Az idő a hitünkből étkező idő kizárólagos talány,
Fél-ökölvégi ujjpercekkel orr alatt kopogott be,
Milyen amikor tüdőtől a fejtetőig nyirkos borogatás
kitölt, s átszitál rajtunk mint indulatvezérelt hanyatlás,
Jövőre már nem lesz ez a példány belőlem,
Másféle halmazállapotok gömbjében koszlok,
Leolvadt szabályok közepén,
Meglepődött rajzfilmhős maszkjában,
Levegőből kovácsolt késeken alszok,
Az újabb túlélt napokról fantáziálókon ámulva,
Tanuláság kellene, de ennyi szemét közt
Az undoron kívül, csak üresség,
A kielégülés normálformái, hatványozva ön-jelölnek
gyermeklelkű megmondókat,
Szemérmetlenül, önimádóan hálózatba csordázva,
A magabiztosság és a mindenki géniusz
ostoba vigyorai - végtelen sorozatban,
Komor dekadencia.
Én maradok átlagosnak,
Elbújva előlük,
hajnalomban.

MQ7843

kékek a falak, sárga fugákkal esőt esznek velem
együtt nézem ahogyan szétporlok A fedetlenség
két bugyi közé nyakkendőt képzelt, szár nélkül
virágzat nélkül, kacsok nélkül, gyökértelenül
kihajtok saját urnámból. Fülbántó kopácsolás
visszhangzik
most reggeliznek belül a T sejtek felcsipegetnek
engem a Ti és Ők vonalára:: mert Ott, Itt lesz, 
elkanyarodnak jobbra a szájpadlásra tetovált
adj előnyt tábla rúdjába harap, jeges vasvacsora
hideg vas, vacsora, sós a ráfolyt könnyektől,
édes a szívméztől, enyhíti a fogak koccanásának
kínját, mély zsebben kenyérmorzsák közt alszik,
a kisujjnyi hálózsák bő rá - teljesen eltűnik benne,
nincs feje:: a nyaksebe fatönk rgb #E55050 színű
folyadékkal feltöltve, az utolsó életben maradt
compó átöleli magát, sikamlósan gyöngyöző
fekete-zöld átmenet színű aprópikkelyei
a legszebb kabát - kértem
nem adta, nem adta, nem adta: Kopogóniában
így ismétlődnek a szavak szavak, végre elférek a
saját számban, de a végén fogaim közé szorultam,
nagyon vontatottan, de öröm nő a szépségből,
ölembe borulva pont annyira hűvösen él
hogy jövő nyáron, ő lehessen
bőröd megmentője,
előhívja a hosszan
terpeszkedett bar grafikon árnyékokat,
azok
mindig éhesek,
a szájszegélyük nyílásából úgy csaholnak
mint amikor a fuvolát teljes erővel fújják,
s amikor
a falak mentén leásott láncok végeiről estére
lefejtik magukat, mindenkit megtámadnak,
zsákmányuk az lesz akire legtöbben mutatnak.
Egy fotel volt az álmom legvégén, anyu ült
benne bézs pulóverben, éveinek számát régóta
nem merem számolni, ezért a születésnapján 
nem tudom hány éves, így tovább élhet, tovább
élhet - ennyire gyáva ez az ember, fél veszíteni,
fél győzni, fél harapni, ölelni és elmúlni. Attól
rettegtem álmomban ha megölelem meghal,
végül átöleltem és most nem merem felhívni.
Epres fekete teát öntöttem a szőnyegre, ebből
nőjön ki jobb kedve, hozza-kéri picike kezeit,
bőrét a Jó Illat manó eperillat krémmel puhítja,
hagyjuk hadd játszanak: tündéreset, fényeset
szász százalékos szívszóból szőtt prémeset,
így táncoljunk végig a mezőkön, őzet lesve
a csalitból, különös köveket gyűjtögetve
egymás ujjait fűzögetve,
végül felém fordulsz,
nincsen arcod,
félek futni,
elalszom.
És te felettem állsz,
leveted az arctalanság
maszkját, újra vannak szemeid
és azt mondod: "ne félj! csak vicceltem."
Mosolygunk és félelem
végre elmarad.

Tárna

Miért nő a melledből alumínium fűrész,
Emlékszel valamire ami pam-pam-pam,
Nem fárad az ér. Lyuk vagy a levegőn,
nyelvet ölt rajtad keresztül a sörösüveg,
romantikus gyilkosságot tervez ellenem,
fertőtleníti a boxert, amivel tervei szerint,
megcsókolja halántékomat, pontosan ott,
úgy, mint ahogyan nagyiék kakukkórája 
vert: szíve helyén a hálójuk virágtapétái.

Próza

A pillanat, amikor egy országnak nevezett csoport
végleg oszlásnak indul, az elnyomás kultúrájában,
mint végtelenített árnyjáték - ugyanazok az ősi
komiszságok:  irigység, kapzsiság, gőg, mohóság.
S ha az arányaiban a többségnek kedves
és könnyed a gazemberség és kontraszelekció
eljut egy olyan szintre, 
ahol csupán a züllés marad,
mert minden lépésnél
hasonló figurák tülekednek,
a tehetség, tudás értetlen vigyorgás tárgya,
a versengés ijesztő, a megmérettetés sértés,
mert ami érdem s szorgalom szerint mér: veszélyes.
A becsület? "hahaha" gyengéknek való gügyögés,
az alázat pedig a templomba való, vasárnaponkénti
performansz, melyet ha kell - elbáboznak.
A választás csupán a díszlet-készlet
egyik bűvészkelléke, piruetteznek vele a pódiumon,
látszatot a bámészkodóknak!
lehetőséget a becsteleneknek!
A megtévesztést politikai terméknek nevezik,
a hazudozást politikai marketingnek,
a propagandát sajtónak álcázzák,
mintha érvényessé tenné a hazugságot,
a külföldnek azt mutatják: ha van választás,
akkor szabadság van, nemde? Könnyed mosoly.
Amikor az egyenlőség a kevesek kiváltsága,
mert minden poszton rokonok, iskolatársak,
haverok, barátok ismerősei, lekötelezettek,
megzsaroltak, kitartottak, seggnyalók
próbálják elrejteni a közös rablás lenyomatait,
közben önmaguk élő szobraként, magukban
gyönyörködnek, ha pedig olykor egy-egy valódi
kérdést kapnak egy kívülállótól, akit nem 
a propaganda fizet, akkor magukból kivetkőzve
megsértődve támadnak - mintha a politkus
valójában nem egy egyszerű, az adóból
fizetett bürokrata lenne, hanem valamiféle
feudális kegyúr. Ez már a korrupt félistenek
bűnszervezetének szintje, elképzelhetetlen
züllöttséggel, ebben a mélységben nincs gátlás,
és már nincs arcuk sem, mert a hazugság,
az érdemtelen kiváltságok által lassan adagolt
sérthetetlenség érzése egyformára szabta őket,
minél nagyobb az önhittség émelyítő dózisa,
annál jobban hasonlítanak egymásra,
végül már csak csinálják, mondják, menetelnek,
lökdösődnek és rettegnek: ó, igen! félnek.
A kérdéseken megsértődnek, a kérdező
ellenség, sőt kórokozó, aki egyenesen
a nemzet ellensége: hiszen Ők a nemzet.
Rettegnek, mert tudják, hogy a hazudozást,
érdemtelenül nyert javadalmat és jogtalanul
elmart mócsingot: már az oviban tanultak
szerint is bűnnek számolnák, végső soron hiába
az öltöny, nyakkendő, drága ékszer vagy jacht,
ha tükörben nézik őket, nem különbek a
a bolti tolvajnál, nem is okosabbak náluk,
ugyanúgy abban bíznak: megússzák.  S joggal
teszik, hiszen ahol a kultúrából nem következik
a szabadság, ahol a sajtó többsége pusztán
propaganda, ott nincs számonkérés, bármekkora
gazságot követnek el: elég nem írni és
nem kérdezni róla, úgy elsikkad bármi.
Mostanra alig maradt hely újabb ülep-lefetyelőknek,
szerencselesőknek, generációkból lett
szarházi, ingyenélő aki a nepotizmust
az anyatejjel szívta magába - igen,
bármiféle ingyen koncra, alja propagandára
jelentkező bőven akad, és egyre többen lesznek,
hiszen
azt látják: a legnagyobb erény a 
helyezkedés és az "ügyeskedés"-nek
becézett lopás,
már a családtagok családtagjai,
a rokonok rokonai,
és a barátok barátai ülnek mindenütt,
nehéz rést találni a vályúhoz,
nincs friss gondolat,
a legkisebb innováció is gyanús,
a szabadság, őszinte megnyilvánulás
értetlenkedést kelt,
mert minden ponton Egyenemberek,
egyen-erkölcstelen, szabvány-cinizmusa primitív törzsiségbe
mártva. Igen, a kontraszelekció bevégeztetett,
a nepotizmus bevégeztetett,
a korrupció bevégeztetett - mindegyik elérte
a rügyből, a virág állapotot:
a rendszer működik, önjáró, szép Frankenstein,
foga elöl, hátul a segge,
tátog, csattog és mindig harcol,
a kisebbet eltapossa, az erősebb előtt hajbókol,
az állandó harci kürt és a fakarddal hadonászás,
és bár
út lefele mindig van,
a legalja mégsem jön el, hiszen
mindig találnak újabb mélységet.
De ettől még a Mű elkészült,
újra sikerült! Most ügyesebb volt
a nemzet mint az elődök, hiszen háború, külső nyomás,
gazdasági összeomlás nélkül, egy
szabad Európán belül, körülvéve barátokkal,
demokratikus országokkal, mi újra
összehoztunk egy diktatúrát. 
Megmutattuk!
Vállveregetés és taps, nemzettársaim! Siker.
Újra van egy saját présünk,
a rendszer kedvezményezettei,
és bohócai és végrehajtói újra elhiszik
az eredetileg saját maguk által kreált propagandát,
elkezdik komolyan megélni a saját hazugságaikat,
kialakul a személyi kultusz,
a rendszer duruzsol, brümmög és ontja
a mérget, feléget, felzabál mindent és
tapsolnak neki: várják, hogy nekik is jutasson ingyen,
adjon ellenséget, útmutatást és kiskaput,
az újságok a propagandával vitáznak,
vagy beolvadnak, vagy nem is értik,
az irigy és saját tehetségből boldogulni képtelen
ál-művészek és ál-újságírók
elkezdenek művészkedni, szervezetek élén pingvinkedni,
filozofálni, könyveket kiadni, félistenkedni,
tudományos műveket írni, festeni, irodalmat igazgatni,
színházasdit játszani, tudományt mímelni:
hiszen minden erőforrás az övék, miért ne tennék?
Nincs határ, nincsenek korlátok: végre szót
kapott az irigy középszer és újra van kit kiszolgálnia,
a jó gazda simogatásáért cserébe.
Persze, mivel a kontraszelektált
rendszerélvezők nem értenek ahhoz amit csinálnak,
miközben végtelenül gőgösek
ezért az ál-szellemi-műhelyeikből,
a kezeik alól alól nagyrészt értékelhetetlen dolgok kerülnek ki.
Nem tudom, hogy mi fog történni,
fogalmam sincs a jövőről, de érdeklődve várom.
Tegnap olvastam:
újra hatósági árak lesznek az élelmiszerre,
az üzemanyagra már régebben bevezették,
eközben a leglelkesebb propagandisták
és a politbüro, meg a törzs tagjai töretlenül,
teljes fénylenek szemétdomjaik
legcsúcsán,
a rendszer oligarchái magabiztosan vigyorognak,
a művészek, sportolók többsége tartja a markát,
várják a támogatást,
a gondoskodó apafigura pillantására vágynak.
Igen, minden: működik, ahogy megszokták - mondhatni.
Ugyanis a diktatúra nem szóló műfaj,
a recept legfontosabb összetevője: a kultúra.
Gyakran hiszik az ellenkezőjét,
összekeverik az okot és az okozatot,
egy ember aljasságának hiszik az okot,
pedig Ő csak egy egész csoport kultúrájának
tökéletes terméke és lenyomata.
Abban majdnem biztos vagyok,
ebből a többségi kultúrából, amit ma látok -
soha nem fog valódi demokrácia születni,
ez olyan lenne mintha 5+5=55.
Kíváncsi vagyok,
hogy ez a végtelenül szánni való történet,
ami az újkori történetünk, hogyan folytatódik.
Olyan ez az egész mint egy végtelenített,
abszurd képregény,
ahol a főhősök egy-egy fejezet végén
ugyanolyan arcot kapnak.
majd ugyanazt mondják
a fejük felett megjelenő kis buborékban.
Ezután az új fejezet elkezdődik, s ez majd
ugyanúgy végződik, mint az előző,
mások lesznek a haszonélvezők,
megújulnak a személyek,
de a nyomor, elnyomás és a pöffeszkedő,
álszent gyűlöletkultúra marad 
csupán alakot vált.

Politika. Az elkerülhetetlen életmocsok.

Mellesleg

A levegővétel kéretlen zöreje,
imaféleség egy Félelem ugrása előtt,
kisutánzat félénk molyszárny selyempora,
a kiterített napsugár szemöldökcsipesz. Olyankor,
ha az álom fedele puha zöld kása, porcelán zúzdából.
Fémkocka kacskaringói körmönfont alapon,
a vidámság pocsolyaként ömlik szét zoknid alatt,
bemásztál valahová,
esetleg egy lámpa nélküli tuba torkába,
ügyesen falatoznak belőled a felhők,
szegleteket építenek könyöködből a madarak,
elmúlt a mai nap, önmagad illúziója a végszó,
reményed felkapcsolja a havazást,
vaskos fehér párnák nőhetnének az ágvégeken,
ha nem lenne minden ennyire beteg,
kristály pettyek kóvályognának felettünk,
apró dísz-harkályokat aggatnának magukra a fák,
január öröméből hizlalt szél búgna,
háttérzenét adva az elmúláshoz.

Délután elkaptam egy kóbor kőrislevelet,
tenyeremben pihent, majd tovább repült.
Azért emlékszek rá, mert deres volt, teste
szemeidet formázta s harmatot könnyezett.

OL4PZ93-1

Egy bizonyos idő múlva,
egy meghatározhatatlan mélységből,
akkor sincs kiút,
ha azok, akik emlékeztek rád,
fényből kötelet sodornak,
s leeresztik hozzád, mert
addigra már nincsenek kezeid,
melyekkel kapaszkodhatnál,
hogy felhúzzanak, kiemeljenek, 
majd odafent pokrócba csavarva,
átvigyenek egy hófehér, tiszta kórházba,
hogy egy műtőasztalon Isten,
újra gyerekké változtasson.
Te már csak bámulod
a kötél végét odalent,
csalásnak véled,
ordítani kezdesz, végül sírva
a földet figyeled,
ha szerencsés leszel,
ennyivel véget ér az egész.

Halálzsargon JP51NM19

Elért bennünket a feledésnek gondolt, széntablettával
viszonylag jól kezelhető szabadság, qwlekjqlw elkjqlwk
nevetve táncoltunk egy diszkógömbben a mosógép előtt,
egy sünimintás konyhai szivaccsal letöröltük nyomainkat
az edények aljáról. Közben a jelenléted élével vagdostam
vállamon a bögölyszárnyakat,
a mennyezetet lehajtva csórén napoztunk a kád emésztője
előtt, Nüansz Báró rőfnyi bingije kutyust és madarat
árnyazott a falra, 
lábak helyén mutató és középujj, fejük bütyökből,
a rúzsrajz mosolyt odaképzeltük.
A Bálnák a folyosón: Józsefeket és Máriákat gyártottak,
hegesztőpisztolyokkal estek egymásnak, "K.{O} szeme"
gondosan zsírt formázták, spagettiből hajat sodortak,
farmerből füleket kanyarintottak.

A Nap ma nem ébredt fel, emiatt a város hasában beragadt
a sötét, az utcán ugyanazok a járművek ismétlődtek, 
ez mégsem a vass-peklo volt,
csak hétköznap, képzelődtem,
számoltam, újra peróbálkoztam, de minden változatban
ugyanez
történt: meghaltam. A szembogarad mögött pikkelysorok
mögé bújtál, emlékszel: kérdőjel:
fiatalok és feleslegek voltunk? A Városligetben júliusban,
a sündisznóhát-szobor mögött, a fák árnyékában ültünk,
a letaposott, szikkadt cigicsikkes fű kényelmetlen szivacs, 
te Párizsból jöttél haza, a rövid hajad miatt fiúnak tűntél,
éreztük, hogy az a hőkocka,   {O} o {O} szégyenkultúra.
ott a semmi közepén, mindkettőnknek fontos. Felejtés.
Azt mondtad szép a hajam és a szemem mint az ég, de
elmúlt az is mint minden, mert a dolgok sorsa gyógy-vég.

Képzeld, a vasárnap reggeleim mostanában azzal telnek,
hogy a nem létező családom létező tagjaival beszélek,
próbálok gyermekként és testvérként szerepelni, mint aki
nagyra nőtt s akár még felnőtt is lehet, közben belül,
a határvonalaim mögött egy megrémült nyúl, rágja magát.
Nem tudom miért fontosak, talán mert végül csak ők
maradnak, még egy ideig, néhány évtizedig, emlékezni.
A jelentéktelen dolgok: feltámadás, megvilágosodás 
szórakoztatnak, {O} főleg a mozdulatlan történelem.
elképzelem, hogy milyen lenne a világ, {O} vicces.
ha a sok ezer képzelt apa és anyafigura közt létezne
egy - aki valóban isten. Ha lehetne objektív igazság,
következmény s nem csak a véletlen {O} öröm, fény
működtetné azt, amit törvényszerűnek tűnt. {O} csók.

Amíg nem, addig nem szedem be. "A teám közepében
kacsa úszott, {O} Kérjük, hogy kövesse a sárga vonalat! 
halak pezsegtek körülötte, feléjük fújtam, {O} 
a hullámok körülvették őket, dobálták a kacsát,
egy harcsa hörögve felnevetett." - mondta: horgot a számba!
A pontosság fontos összetevője volt a horizontálisan
terjeszkedő személyiségednek, értettél a halálszelídítéshez,
régebben a depressziós paranoiasütim bipoláris mosolysírása
és az agorafóbiám jól elszórakoztatták egymást,
s olykor, kdfghjls dhljhfskjh sssssssss hsssss
de főleg a kelttésztaképű Holdas éjszakákon, kókadt
fagyöngyök szerelmeskedtek az könyveimből
rakott tábortűz fényében, porzás közben
anekdotákat meséltek egymásnak arról,
hogyan kínozták a nyárfákat. 
A Halálzsargonnak saját szótára van, titkos ABC-vel,
fotóalbummal, melyben a képeken minden alak
fehér folt, a fejen két sötét fixpettyel.
Mostanában elfelejtek felháborodni,
AKKOR szinte minden hazugságon mérgelődtem,
mostanÁban már csupán hümmögni szoktam, EKKOR
s bár utat még nem engedtem a gonoszságnak,
nem harcolok ellene, hisz oly népszerű, annyian imádják,
a pénz és a magamutogatás a hálózat egyetlen istene,
nem hinnéd, hogy ez valóban Az, Az, Az, Az, ŐZ
mert túl hétköznapi: a szarvak, paták és kéngőz sehol,
csak magabiztosság, jókedv, derű, öntudat és mosoly.
A rombolás ijesztő specialitása a pusztítás öröme,
közmegegyezéses szabadság megsemmisítés,
mert mint apánk - az elfojtott vágyak teremtette Lény,
bennünket gyárt, mi pedig majd továbbadjuk,
kényszerét a hajdan evett pofonok újra kóstoltatásának,
s bár a büntetésnek nem kellene folytatódnia,
kinőtte magát a kultúra, s mégis - az
a szorongás maradt. Olykor
lefekszel a szőnyegre,
a sószórót a közepes lyukméretre állítod,
elkezded sózni saját arcod,
amikor kifogyott ugyanazzal a mozdulatsorral
a homlokodat addig csapdosod vele, amíg szét nem esik.
Egyszer, valamelyik múltadban vettél
egy ugrókötelet és elképzelted, hogy egy alkalmas reggelen
felkötöd magad, de hála Kínának,
a második használat közben ráléptél, elszakadt.
Közben felnősz és az önpusztítás vágya,
együtt él benned a hipochondria és
az élni akarás vágyával, minden percben
egyetlen lépésre az őrülettől: halandzzzzsa,
remorse, boldog szalamandra. Vasárnap anyám
Azt mondta, talált a pincében két festményt 1996-ból,
nem emlékeztem rájuk, állítólag én szartam őket,
Biztosan úgy volt ha állítják.
Idegbeteg farkasok rontó számokat írtak a kerítésekre,
félig töltött alsótesteket húztak magukra gatya helyett,
cipőnek fésűket húztak és így lopóztak az utcákon,
áldozatokra lestek. Valaha, igen. Valaha, ismertem.

VBOPRE9K183

Tőle jött, feltételessége nevében: "a metafizika
és filozófia faszság, a könyvek szendvicsnek
való hulladékok, a tudomány viszonylagos".

Nyelvöltésnyire benned, a habcsók alakú lepkeraj
mikor közelebb libegett, Apafeje és Kígyószeme
volt. Láttam, háttal tolatott ki belőled, konklúzió:
bordó gúla volt arca helyén, szája tájékén kilincs,
"nem maradt semmi", "a halottak történelme kicsi"
átlósan repült felénk - hassal felfelé, mosolygott
kérte vakargassam szőrén, aludni vágyott, égve
fénylett, bundájába szorítottam vigyoraimat.
Langyosnak éreztem, "Én mi vagyok?" - kérdezte,
majd azt ismételgette "Köpj belém!" Én mint
kelletttttttett, ha kérik, megtettttem amit kelletttt,
Nem s ha mégis, csak kicsiket szuszogott, nézett
s közben az asztalomon álló hófehér orchideát
rózsaszínre képzelte jhgjhg jlkjlkjlkj lj lj KKK
"kérlek, maradj!" szuszogta: "jobb gyorsan élni,
elrejtőzni
a legegyszerűbb magyarázatok mögé",
Vélemény nélküli struktúrákba menekültem tőle:
"milyen színről álmodjunk? Miért gyűlölöd a költészetet?"
Ez? Mármint Ez? "jah! Reménytelen dolgokra várt."
Az Idő törpéje eközben
körmöt növeszt és be is festi matt korálra,
szakállt is nevelget mert úgy szereti, hiszen az
oly nagyon
biblikus, ógörög vagy barbár.
Kéretlen körmondatok tartalom helyett?
Megnéztem mi történt odahaza. Vajon miért mindig
ugyanaz a feudalizmus? Kínos történelem-ismétlődés?
Mintha nevetséges prototípusokról másolnák
a jobbágyokat. Minthogyha egyazon őrület ismétlődne, 
Hűbéruraik ugyanazt a halandzsát tálalnák,
hasonló arcok, egyazon önsajnálat,
üres nemzetieskedés, ős-gőg, pökhendien
pattogó, ritmusra ugráló gügyögő nép,
kinek maga helyett ártatlan kell
bűnösnek - vámpírsátán passiójáték.
Politika disznóölésből,
Politika pálinkafőzésből,
Politika idegengyűlöletből,
Politika bármilyen hazugságból,
Politika bármiből ami bűnbakkal szolgál,
túlzabált, nagyotmondó vezérek,
tolvaj söpredékkel körülvéve, propagandaként
maguk előtt - mint esőfelhő, szétspriccelve bármi 
aljasságot, amitől a csorda-élmény felizzhat,
s búskomorságában maga alá élvezhet a sokaság,
nem veszik észre, hogy ez már nem olyan,
Nincs dicső múlt, mert soha nem is volt,
Abban a régiben, ugyanazok elődei,
ugyanezt játszották: akkor sem észlelték, Ma
sem látják a határt, önmagukat csak épp kicsit
kevésbé utálják, pótcselekvésként
falnak, túrnak, prüszkölnek - megszokásból
megemésztenek mindent: 
a jövő jövőjét, szerénységet, alázatot,
felzabálják a szépet, a másikét: házakat, mezőket,
kastélyt, bankot, nőt, férfit, gyereket,
tágas eget - bármit: ami elérhető,
emésztőcsatornájukból szájukba visszacsorog
szeplőtlen fogantatásuk dicsősége,
s minden ami Istenükből maradt, nem több
mint szánalmas komédia. 

Az egész vonal,
a kezdőponttól a végig,
színes, képes, emlékes:
borzalom.

MK32PLW4001

Nélkülünk a szavak. Könyörület mentes variációk,
leszűrni a tárgyakat, mint a szabadságot, vagy a teát,
nevetést, laza gubancokba borzolt szellemes keringőket,
vágatlan táncmozdulatokkal szórakoztató Uraság,
itt hagyott csonkok égő duzzanatai, 
varratból felpumpált hegység, vagy felhőtömb,
van különbség? 
hogyan zuhanj vissza ugyanoda,
a kezdők gondtalan, éhes kőlapjára.
Virrasztanék a belőled és kohéziótól riadt
madárféle halálodért,
felfokozott ön-anyud ritmusa nulla lépőkékre
mászott, görgött és hányt.
Rakott mezők susogása, vetemény mágusok.
Szirmok és padlások. A képességünk
a szeretetre egytől ötös skálán? Vágyunk ugyanarra?
Gyakran több.
Alul szorzott meredélyek nyughatatlan szutyka,
millen a szád széle, érdes és fonott. Sharp teeth.
Vonaglás minőség szerpentinjei. Botladozó ók,
röhögő ők, csimpánzok tenyerén végzik,
alattomos tévelygésük okán: semmi értelme,
vudus bőrcsipke nővérkeruhája meredélyein,
vonakodó mitokondriumok,
A műveletlen ászok kába rugóin ámulok.
Puffadt szerjózsa szikei mögül leskelődök,
kocsányoktól felszabadított fertőtlenített győztes sármját védem.
Pokolhasak, telített rácsai, férőhely nélkül alszanak,
miért galvanizáltak a romlott érvek szervek nélküli emberkéit?
Porból tövist teremtő Suzéj, Kit a jók és rosszak cseréje szórakoztat,
nameg a szipiszopi.
Unott melasz,
szürke lóháton.
Puha progress history flow,
balogh, jobbolh tizedesvesszők éji magánya.
Mintha Pikolók Költenének Dalt, Helyettem.
Türingiai Szent Puncipók, vitézül fuvolázott néki,
amíg az vonaglott a kereszten,
zöldet főttek a mezők, fel-le a szél rajta, merengene,
csak derengene a Nap és Te.
Szomorú kelletlenül megértett, tobzódás
mintha ismétlődne minden arc. Lok-lok agyalok:
zörgő-csíkos angyalok!
Mánia.  Fekete foltos kézfejek, egy padon
egyedül, a Magány azért lesz újra és újra részeg,
hogy a delíriumban megjelenő kapukon át
eljuthasson élete azon pontjaira,
ahol szeretve volt? Nem tudom a választ,
de az biztos, hogy szép este volt.

Az asztrálfókák nem szülnek Jánosokat

Az észlelés maga az idő? Az érzékszervek ideje,
nem pont ugyanaz. Gótikus szeánsz a nyelőcső végéből
kiálló szívószál dús keblű szopránkálváriája.
A csontritkulás és az emlékezet kiesésének momentuma.
A bombák visszaszámlálójának a kezdete.
Fokozatosan rothad szét a lelkünk, minden
percben idegenek mérgező baktériumtenyészete hódít belőlünk
újabb négyeztmillimétereket. Ha nem volna eszméletünk,
nem észlelnénk az elmúlást, az anyagot,
sem azt az absztrakciót, melyet létezésnek nevezünk?
Az idő és a téridő kizárólag nekünk fontosak? Talán a Sötét Cicák
betegsége - szemek, fülek nélkül: pajkosak. Ebben a gondolatban
a tér nem étezik csak az energia - hol sűrűbben,
hol ritkábban? Havazás? Voltam benned, alagút a szám,
benne bújócskázó kisfiú. Az anyag és az idő
esetleges emberi észlelések, a sűrített energiát anyagnak
érzékeljük, az idővel pedig harcban állunk,
mert félünk? Fontos ez? Aludj még,
megígérem, hogy teljesen elfelejtelek. Az anyag és az Az
csakis önmagunk élettérének korlátait fogják közre,
soha nem a sérült részeket? Nem érzem, hogy ma
mozognom kellene, nem kérem, hogy foglalkozhassak
a combjaid belső felével, virágokat köpni rád,
megölelni és emlékezni a szuszogásod ritmusára,
ahogyan kiöli belőlünk a közelgő dél a hajnali imát.
Hódítók értekeznek arról, hogy mennyit hagyjanak
a túlélőknek, csontokból ácsolt emberszínpadon
egy kisegér táncikál, kihűlt vaginák kánkánoznak mellette,
ha éppen nem az eszméletem visszanyeréséért
harcolnék: jobb lenne? Most egy ördög homlokához koccintalak,
amikor jelzek tapadj a száddal tapadj rá,
karjaiddal horgold át a vállait és jó mélyen
cuppanj ölébe. Lassan mozogj. Kivittem a szemetet,
a konténerben tengervíz volt, tele delfinekkel,
belemásztam és úszni kezdtem a szürkékkel,
a szomszédok kijöttek óljaikból,
kört alkottak és tapsoltak, én felálltam a legszebb
delfin hátára és mosolyogva pukkedliztem és bohóckodtam,
Ő pedig körbe-körbe úszott a medence széle mellett.
Tapsot kaptunk, majd kisegítettek a medencéből.
Az eszmélet gyakran kérdőjelekkel hizlalt labirintus,
néha fos-szagú rózsa, a wc keféről önmagát lenyalogató
emberroncs, ki anyád méhét teletömte színes csecsemőkkel,
hogy megszülje neked a legformásabb bánat tesókat.
A csuklómtól kezdtem lerágni magamat,
felfelé hámozás, egészen a vállakig, ott elfordultam kelet felé,
hogy mint egy almát, körbe-körbe ehessem magamról a héjat,
a bőröm egy újságpapírra kunkorodva,
színjátszós szentjánosbogarakat itatott saját nedvével.
Mikor végeztem, mindent gondosan visszatettem a helyére,
felöltöztem, visszahúztam magamra a bőrt
és főztem egy zöld teát, lime helyett beleizzadtam a bögrémbe.
A megbeszélések és időpontok,
a tárgyalások és határidők,
a napi menü és a reggeli zuhany,
a körömvágás és a heti egyszeri maszturbáció,
az esedékes, féléves fogászati ellenőrzés,
a józanság megőrzése ész embernek látszódás nem terhek,
csupán a megszokás ütemei,
melyek nélkül azonnal átírnák a nevemet a nyilvántartásokban.
Elgondolkoztató, hogy a paranoiámat először mindig
a halántékcsont csecsnyúlványában kezdem érezni,
onnan terjed szét a szemüregek felé,
a csúcsponton mindent elönt,
feloldja a belső szerveimet,
az egész csak lötyög mintha megrohadt
volna bennem a kedvenc süteményed zseléje.

 K44U39L

Az utcát valami teletöltötte mély, zengő üvöltéssel,
visszhangja leválasztotta az árnyakat a kerítésekről,
az ablakokon át sikolyokat szültek a házak, lassan
az üvöltéshez dörgölőzve, halk zümmögéssé váltak.
Percekig hallgattam, végül négy hajszálat kitéptem,
a fürdőszoba tükre előtt ácsorogva bámultam, hogy
a szellőzőn keresztül beáramló levegő ujjaim közt
hintáztatja őket. Végül a csempére hullottak, mint
terméketlen kígyók - melléjük tekerődztem halkan,
nyelvemmel köröket rajzoltam a földre, klóros ízű
méhek rajoztak körülöttem, tekintetemmel követve
őket az ajtóig, lassan pusztuló tudatommal vártam
hogy a sötét addig cirógassa a hátam amíg elájulok. 

LQ43678JJGFE21

"Bármiből lehetnek ütemek." - MONDTA, mondta, tata-tata-tü, A
szabályos kattogások, például: ahogyan cibálja a szél a redőnyt,
kapaszkodók a jelen útvesztőiben.
Eltávolodnék a saját életemtől: De nem feléd, Feléjük.
Csak úgy, közelebb a természethez? vagy a mélyűrbe?
Nem tudom? Nem hagyok nyomokat?
Néhány csirkelépés hátrafelé - a konyhapult széléig,
Szemben, a nappali falára fehér négyzetet vetítenek,
fogalmam sincs, hogy kik, gyorsan történt, egyszer csak ott ragyogott,
Nem gyanakodtam űrlényekre, Szerintem csak megőrültem,
Túl sok volt a hallgatás, most képzelgek: hallucinációs pániksikoly,
Sssss alulharmonizált valósághiány-rituálé, sírnék, de nem fogok, Helyette
vidám fejeket nézegetek, céges katakombák serpenyőiben mosolyognak,
Elhivatottság, következetesség, céltudatosság és áhitat:
a LinkedIn végtelenül elárvult, ön-menedzseltnek maszkírozott generációi,
szakmai előmenetel és marketing, közösségi rabszolgapiac,
köszönetnyilvánítás, Ssss Ssss Ffff: alkalmatlan-alkalmas.
virtuális reputáció, piacképes tudás, lelkesen azonosulni a tőke céljaival,
emellett a kielégületlen gazdagodási vágy, oly
elérhetőnek tűnik a túlélés, az illúziókba csavart valóság,
gépsonkának állt gyerekek,
az Üresség-korszakának lámpafényei, kjfhksIII. Itt volnék,
néhány évtizeddel a biológiai létünk értelmetlenné válása előtt?
Az önkéntes hozzájárulású kapitalizmus elringat,
lovaglóülésben a saját nyelvemen,
fogaimban kapaszkodván esőre várok, 
figyelem a nappali falát, még mindig ott a fehér négyzet, belenézek:
olyan, mint egy hotelszobában - napfénytől szikrázó, nyitott ablak,
lent az utcán kávézók, mindegyikben ott ül belőlem egy példány,
váltogatom a helyemet,
nyugodtan cigarettázok, nem gondolok a tüdőmre,
a kifújt füst kicsit oldalra kunkorodik mielőtt szétfoszlik a levegőben,
narancssárga terítők, kék-négyzetmintás tányérok,
a járókelőket figyelem, szépek, nincs mobiljuk. Talán a hetvenes évek?
Közben itt is létezek, ebben a képtelen tükörvilágban,
a hálózatba tömörült idétlenség és elhagyatottság
altatódalt cincog a fülembe,
a kézfejem interferál a lábfejemmel
miközben összegömbölyödve próbálok visszaevickélni a múltba,
pontosabban annak egy pontjára,
létezik ott egy emlékem, melyet ha végteleníteni tudnék,
kiváló koporsó lehetne,
csak megölném magam,
a tudatom odatöltődne, s így
vége lehetne az időpocskolásnak - ebben az időben, köztetek.

YRP59KR271

Az észrevétlen percek, az idő terpeszben áll, semmi nem moccan,
a szófogadásba üldözött hallgatás, pofonemlékek szép függönyei,
Sötét rovásokat kentek rám a bútorok és a paplanba folyt könnyek,
a simogatásod és közénk, az időből sík lett: megnyugodott a patak,
mi akkoriban naponta szaporodtunk, gyűjtöttük egymás változatait,
féltünk tőle, tőlük és közösen egymástól,
két gallon szopornyica, sósborszeszbe áztatott kockacukor,
delirium tremensnek vélt paranoia, 
legfőképpen az újszülöttől, magamban te voltam,
elpotyogtatott tejfogaid, a huszak lélegzése ágyunk körül, A
szélen egyensúlyozás, s mit el szerettünk volna érni, Ágaskodva:
hogy kimondhassam egyszer: én, én, én: de soha nem tudtam,
a széttárt karok mérlegszerű igazságtétele, jóravaló humor,
ütemváltás hagyományos gonoszság és újragondolt önzés,
polémiák sorozatai a közvetlenség kifújásáig,
hófehér hattyúk voltunk, Gégéből nyíló csapóajtó, létrával,
éjszakai fürdőzés közben a tavon, Kimondhatatlan birkacsorda,
reményem: holnap feléledünk és:::
ártatlanul, jó szándékkal, önzés nélkül, Utolsó Nyelés után A
rángó szívbillentyűk szögletes zárójelei közt,
egy isten pislogásai, Tűztövissel befont zárófalak, Kiszáradt szájpadlás,
kökénykék szembogarai az életjel-szerű ütemek arcának,
segítséget kért - mindegyik egyforma,
szükségük van ránk, mint helyezetjelzőkre.
ha megmoccansz, imbolyogni kezd az idősáv,
valamit jelent, végre nem értem és talán elfelejt,
újra és újra életbe torkollik,
ölelni nem csak a magunkfajtákat tudjuk,
mert az érintés összeköt,
a nyelv teli elválasztókkal,
de ha kézen foglak, megértesz,
bőrünkön kívül az idegenek: szinte minden búvóhely egyforma,
túlértékelt szenvedés, felülbecsült rossz: röhejes, eltűnt:
mellkasunkon fekszünk, egymás szemeiből
kristállyá kövült könny-gombócokat csipegetünk.

ERW534TZWMK

Az ég bőre vékony felhőréteg,
a Nap kidudorodott belőle,
idelent a kétlábú sebek,
maguk alá csepegtették
vérző álmaikat.

A háztömbök élükre vasalva,
szájjal felfelé feküdtek,
éhesnek tűntek,
ahogyan a Ők is,
de semmit nem találtak.

A reményről álmodó részegek,
az utolsó italról álmodtak,
elvetélt célok, más időben,
elásott dolgaik
fájdalmától élveztek.

Ennek a kornak nyomorult íze,
minden rosszból kevés,
hatékony keverék,
az élet ellen, mint cél,
múljon ha kell: könnyedén.

Zsilett-lepkeszárnya bőröm alatt,
lefejti a felhők lágy szájait,
az esőt az ablakon,
füleddel hallgatom,
közben belőlem vacsoráztál.

bi003ecv77

Sétáltam egyet hajnalban,
a szél átfújt rajtam,
áfonyaillata volt,
túl tiszta.

Megszoktam: már nincs tél,
én még emlékszem rá,
ez elmúlik,
mint minden emlék.

A fák nem barátkoznak,
elkerülik az embert,
tekintetükkel követik,
undorodnak tőle.