képek, betűk

 Megfigyelő

Szépségből akkor sem lehetnénk, 

ha szótlanul és vakon maradtunk volna,

nem így történt, rosszul aludtam.

Tegnap, mielőtt elindultam,
apámmal beszélgettem, 
nem értettem, hogy miért.
A történelem értelmezéséről,
nameg a hazudozásról, önsajnálatról,
ahogyan áldozatnak állítják be magukat
a gyilkosok utódai, mártírnak képzelik
magukat tolvajok és elnyomók
szellemi örökösei. Ez onnan jutott
eszembe, hogy Ekecsen, 
kultúrház elé most épp egy
turulszobrot raktak. Negyven éve
ugyanitt Lenint éltették az elődök,
80 éve pedig a nyilasokat, előtte
Horthyt meg a ami éppen jött.
Ez ám az igazi kontinuitás, mindig
besorolni és követni azokat aki
szállítják a bűnbakokat, hazugságot,
csak önmagukkal szembenézni ne kelljen.

Úgy érzem, hogy az élet,
vagy amit annak kellene hinnünk, bár

céltalan kóválygás, de mindenképpen
jelentős, mégis sokan azokat tisztelik,
akik ezt másoktól elvették, talán mert

a létfélelem és az örökítés pólusai
közé támasztott létra fokain lépegetünk, 

olyan vakfoltotokkal körülvéve, 

melyet reménynek nevezünk, 

és mindaddig, amíg ránk nem borul az ég,
várakozunk. Szép sorban. Persze,
van olyan, amire nincs magyarázat. És olyan
is amit jobb végleg elfelejteni.

Vonaton ülök, és mobilon írok.
Otthonról Budapesten át, Debrecenbe.
Rád gondolok, vagy akit annak nevezek.
Megrészegít a csended. Tegnap este

vánkosból megformáztam a csípődet, 

elalvás előtt magamhoz öleltem, 

aprókat doboltál a mellkasomon,

álladat leszorítva mosolyogtál, 

széthúztam a sötétséget, csalfaságot
sejtve, óvatosan figyeltelek,
ebben a pillanatban ragadva,
remélem, hogy ez lesz 
titkos borostyánkövünk, belül
végtelenített ismétlésben ölelkezünk.
Közben emlékezni akartam a 

feledésre, de nem láttam olyat, 

amitől elhihettem volna, 

hogy van közös történetünk,
így nem volt mit felidézni. Mégis

azonnal akartam a szempillantást, 

ragaszkodnék az élethez, szeretethez,
megbocsátáshoz és az élvezéshez, 
ez az én

cinikus humorral átszőtt ön-haláltervem,

ködösítve a legtöbb gondolatom, 

ez elfedi azt, amiről nem kell tudnod.

A táj szépsége nem hazudik, csak mi,
hiszen a természet nem tudja, hogy szép
ezt csak mi gondoljuk, mi emelünk
ki pillanatot, képet, hangot, illatot a nagy
közösből. A közeli ligetek és mezők 

parádéznak a napsütésben, 

nincs semmi kirívó, 

oda nem illő kinövés a horizonton,

bambulás közben nem gondolkodni olyan, 

mint egy hétköznapi pillanat csodás

díszletben. A fáradtság álmosít, 

összekuporodott gondolatok. Reggel

elbúcsúztam anyámtól, miközben tudtam, 

hogy fájdalma egy láthatatlan, élőlény, 

nagyobb mint ő maga, kezünk összeért, 

próbálok emlékezni rá, felszakadt sebekből,

medencét csináltunk. Odakintről szomorú
kémények bámulnak rám, 

zavarodott utas vagyok és amikor azt gondolom, 

hogy felnőtt lettem, megrémülök, 

mert ilyet csakis egy gyerek gondolhat. 

Nem váltam komolyabbá, 

nem tudok mit megóvni, 

a mértékletességet szeretném, 

mégis azt hiszem, hogy nincs olyan, 

hogy túlzás, 

vagy legalábbis viszonylagos, 

az élet minden leágazódása egy újabb rész-fa, 

komor variációk újrakezdésre, túl sok gondolat, 

a rácsok mögül puha tappancsainkkal pitizve, 

valami újért könyörgünk, 

ha ne lennék a teljes csend és magány híve, 

sokat mesélnék neked.

 

Figyelem a Vértest, 

Szár következik, 

a lombok csokoládés és mustáros merőkanalak, 

a távolban kanyargó hátgerinc-völgy
végében párában bújócskázó kockaházak, 

minden kép tipikus,

mondhatni megszokott, mégis szinte 

már-már gyönyörű lehetne, 

ha nem hunynám le a szemem, 

hogy ne lássam,
a napfénybe bandzsítok inkább, 

a szemben ülő nő buggyantott 

haját bámulom, 

tekintetében a nyolcvanas 

évek munkásnője, 

kuglófsütő, tűrés és téboly. 

Senki nem tudja elképzelni a halált, 

micsoda gondolat, ezt csak most lehet, 

a napverte október végi délelőtt ihletett

kegyéből, az élet legszélén
egyensúlyozva belenézhetek 

minden ellenkezőjébe. Talán nagyon is
el lehet képzelni. Akármikor. Ez volna
A féregtelenített fantázia,
megtisztulva a hangoktól és képektől, 

szerettem volna ha a gondolatok 

kígyózó, színes fonalakkal
újraszövik önmagukat, ugyanakkor arra is

vártam, hogy felbukkansz az ablak tükröződésében,
de ehelyett csak a kézfejeim
csupasz csonkjai látszódnak, 

belül kérdések - rongyokkal kitömötten. 

Tatabánya után mintha rögtön Budapest 

kezdődne, forgalmas utak, 

táblaerdő és okker zörgővé szikkadt fű, 

olykor egy árok, gazos cserjés, 

kövér éti csigákat képzelek a fűbe. 

Herceghalom látképe ugyanolyan 

mint egy évtizede,

a peronra felfestett sárga jelzés is ugyanaz, 

a bámulás magához édesgetne, 

szeretnék andalogni, 

vagy elhitetni magammal egy előremutató, 

nagy ármányt. Bármiről ami kellemes.
Álmos vagyok, Biatorbágy bágyadt csöcs, 

mahagóni háztetők össze-vissza, 

nem akarom kilátni, 

az ablaküvegben a túlsó oldalon
ülő pár sziluettjét bámulom, 

szeretnék a saját arcomba öklözni, 

a kipréselt vérrel tájképet
mázolni az üvegre, mosolygós Napot,

apa, anya, ház, kiskert, boldogság, 

fordított hármasból madarakat a rét fölé,
hogy kellemes legyen a lét, hogy

legalább olyan hazugságban éljenek, 

mely nem akarja hagyni, 

hogy itt ragadjanak, szenvedjenek. 

Budaörs, nem tudnék rá visszaemlékezni,
unalmas graffiti tagok a rámpa szélén, 

tehervonatok és ugyanaz, 

mintha szürke festéket 

reggeliztek volna az emberek, 

hunyorgok, hogy a valóság helyett
kaleidoszkópot mintázzak a napsugarakból, 

terelgetem a fényszikrákat
és elképzelem, hogy a gyomrom egy akvárium, 

egy bálna a számon át fújja a párát az égre, 

szétrobbant és megszüntet az
észlelés kényszere. Megjavítanám a látványt, 

helyesbíteném ezt az egész teremtést, 

de félek, hogy minden jó szándék 

és tetterő ellenére, 

csak szemlélődni képes 

megfigyelő vagyok.