képek, betűk

Alma szeretnék lenni

Ugyanabból a kényszerből,
szétágazva tükröződő emlékek,
különféle irányokban meghasadva.
A zoknim egyirányú alagút,
szájából zebrák jöttek elő, üdvözölték a földlakókat,
majd észak felé fordulva vetkőzni kezdtek. A fenekük
szabályos időközönként kettőt jobbra mozdult,
majd egyet balra, álomtánc.
A bolygó, ahol most élek egy
gyalulatlan deszkára volt rászögelve,
az egyetlen kontinenst
három oldalról óceánok ölelték,
nyugaton egy szakadék lesz majd,
felette egy vonal, ezen át másztam át ide.
"Honnan tudjam?" - kérdeztem
a szőnyegtől, de nem kaptam választ,
eközben a szemem sarkából
látom, hogy pók közeledett a konyha felől, már messziről
integetett, talán egy ismerős?
Talán ő lesz az?
Csíkos úszósapka
volt rajta - mint minden pókon
akiket
eddig
ismertem.
Néhány
kilométerre tőlem megállt és leült a fal tövében,
nem látom mit csinál, de olyan pózban ül
mint azok, akik a mobiljukon pötyögnek, nekem írhatott SMS-t,
mert hamarosan pittyogni fog a telefonom
és egy pókfonál-kar kanyarog ki a képernyőből,
megsimogatja a homlokomat. Aludnék, aludni fogok majd,
amikor halálos betegséggel
diagnosztizálnak és majd félelmemben
a st albans-i állomáson a Brighton felé átrobogó vonat elé
próbálok ugrani, de nem lesz hozzá bátorságom,
így azt a percet túlélem még.
De most, ma, ebben az időben,
valamiféle növényként,
úgy élem meg ezt a napot,
mint egy ritmikusan pattogó labda,
amikor földet érek
a porszemekkel beszélgetek,
amikor a tenyeredhez csapódok,
akkor könnyezek és azt várom,
hogy újra hozzád érhessek.
Soha nem akartam ezt, nem vágyakoztam arra,
hogy elérjelek,
ezen a papírlapon sem akartam élni
és bár be kell ismernem,
csodálatos, hogy van itt három óceán, imádom a sirályokat
bámulni és a hullámok szőrös hátát vakargatni, de mégis hiányzik
a három dimenzió, a szél,
hiányzik a magány,
ahogyan a legközelebbi csillag jön-megy körülöttünk,
a vér áramlása
és a görögdinnye gurulásának a hangja.
Végül majd biztosan történik valami,
esetleg egy ágról alácsüngő alma leszek,
egyedül és semmiként,
ahogyan a negyvenháromezer-tizenegyedik
kamillavirág a réten,
a többi közt ácsorog néhány hétig,
de
semmit
nem
tud
a negyvenháromezer-kilencedikről,
aki néhány milliméterre tőle,
éppen egy méh lábszőrétől tüsszentett, eközben én csak hallgatok,
és azon ámuldozok, hogy le mertem írni az "én" szót,
évek óta nem történt ilyesmi velem, hosszú ideje nem voltam ennyire bátor,
hogy énnek képzeljem magam,
hogy személyként gondoljak magamra,
akinek esetleg lehet tudata, gondolatai vagy még véleménye is.
Ezt még elgondolni is félelmetes,
ez túl merész, félek attól, hogy most az fog történni,
hogy újra a gyerekszobánkban leszek
és hallom, ahogyan apa már negyedszer jön fel a lépcsőn,
kinyitja az ajtót és ordít,
nem merek ránézni, mert attól félek,
hogy a feje karácsonyfadísszé változik és akkor kinevetem
és ettől még dühösebb lesz,
izzadni fog a tenyerem és majd itt ülök, ebben az albérletben
és Morton Feldman-t hallgatva
egy bögrét bámulok a fotelból.
Aludnom kellene, de beérném egy eszméletvesztéssel is,
félnem is kellene, de ha most éppen nem tudok,
akkor elég lesz egy jobb szándékú mosoly is,
vagy a kézfejed fotója,
ahogyan egy békát simogatsz és mosolyogsz rám,
magyarázod, hogy csak a pókoktól iszonyodsz,
de a béka puha, selymes bőrét kedveled.
Félek a megmaradástól,
attól, hogy minden krákogás mögött van egy ember is bennem,
nem akarok embert magamba,
mert fáj, mintha valamilyen élősködő
gombafajhoz tartoznék tőle,
amely mindenen meg tud telepedni
és mindenből ki tudja szívni a nedvességet,
tápanyagot és végül mindenütt csak ő létezik, ő irányít.
Elaludtam, ha megrémülök gyakran elszendergek,
így
védekezek
az
emberfertőzésem ellen,
és
így tudok megmaradni én-mentesnek is,
ha azt hiszik, hogy alszok, jobb esetben meg is haltam már,
akkor egyszerűen csak átlépnek rajtam
és nem akarják, hogy kitátsam a szám és átadjam magam
a táplálkozás, szaporodás, hit és bizonyosság
vagy épp a felsőbbrendűségi érzés
önfeledt gyönyöreinek.