Szemek magasságban
Nem emlékszem, hogy mi volt az oka,
hogy megszülettem. A kíváncsiság,
a szükségszerűség, véletlen,
más, rajtam kívül álló dolog,
kitaláció. Alig érkeztem
vissza a múltból,
kinevetett a saját arcom,
a szám széléről az éjszaka
virágszirmokat eregetett,
minden lépés egy-egy ütés volt
valamelyik vállamba,
foltjai
üzeneteként velem maradtak,
kéklő erekkel átszőtt kérgem alatt.
Ma délután,
az októberi nyár napsugaraktól
ragacsos mancsai közt
eltáncoltam egy végzetesnek tűnő pillanatig,
az ebédlőnk homályos ablaküvegéről párát nyaltam,
emlékszem arra,
hogy életben voltál,
egyáltalán voltál,
létezésed bizonyossága
gyomorfájás, bűntudat, időtlenség,
olyan dolgok, melyekről hiába tudom,
hogy megölnek,
fájnak, mérgeznek vagy marnak,
mégis ragaszkodunk hozzájuk,
az eszmélet legutolsó másodpercéig.
Tegnap együtt aludtam a kiskertből kivágott nyírfa
utolsó jajszavával, elsusogta
az összes környező madár titkos nevét.
Hagytuk egymást lélegezni,
helyet az elköszönésre,
az elmúlt néhány perc nem történhet majd meg,
a szüleim szuszogása kegyelem,
ennyire emlékszik az a valami,
amit eszméletnek gondoltam,
számolom a dudorokat a mennyezeten,
a köveket a kerti ösvényen,
odaülök melléd a fűbe, mosolygunk,
az arcomhoz hajolsz,
megiszod a könnyeimet,
ez a tagadás egy bólintás része,
kénytelen voltam elhervadni és öledbe hullani,
aludj az álmomban,
óvlak a fűszálak élétől,
az volt a szememben,
ez a kép - a megmaradás fércmunka,
még az őrülethez is gyáva voltam,
kitéptelek, arcodat szétmorzsoltam szélben,
foszlányok egy átbeszélgetett éjről,
tükrös bőrükön értetlen tekintetek,
óvatosan egyensúlyozva élünk,
kérdőszavak fojtózsinórjain lógva,
árnyékkal meghosszabbított
combjaink az iránytűk,
kilógnak az éjből,
ez az ötödik égtáj,
a kényszeres megmaradás könyvjelzője,
tőlünk és tőled, unalomig hordott ékköveink
idegesítő kocogása, vég és szépség,
ok nélküli bánat, mutogatva,
némán, az arányok újrarendezett torzóinak
elfeledett tátogása, szabályok fermentációja,
mosolyokkal táplálkozok, olykor kilesek
a kudarcom történetének
részeg indulathimnusza mögül,
és félek, azért, hogy ne feledjem
a szekrények és az ágyak bevésett
emlékeit, szavak értelmetlen szorzata,
szorítás körben, hideglelés csendben,
ahogyan hagyta, napsugár zseléből
formázott képtelenség,
a hallótávolság végtelenné vadult
szerpentineket váj közénk és vörös
falevelekkel hinti be altestünket,
amikor nem hazudunk, tudjuk
soha semmit nem feledhetünk.
No comments:
Post a Comment