képek, betűk

Hétfői kormalkodás

Léteznek egyetemes emberi értékek,
mint a kapzsiság, erőszak, vagy a hazugság,
ilyen még a képmutatás és a gyűlölködés is.
Nem tudok róla, hogy felébredtem volna,
azt álmodtam, hogy egy repülőgép kiemel
egy hajót a tengerből, majd elszakad a kötél
és a hajótest felém zuhan. Tudom, fizikai
képtelenség. Arra gondoltam, hogy ha lehetne,
akkor azt kérném valamelyik ügyeletes istentől,
hogy semmiképpen ne szülessek újjá,
de azután eszembe jutott, hogy milliárdnyi
buddhista ugyanerre vágyik és nincs kedvem
sorban állni, így inkább eltereltem a gondolataimat
a teámmal. Nem tudom eldönteni,
hogy az istenhitet, vagy a sportesemények
tévében való bámulását tartom-e az ember
egyik legrosszabb arcának, bár lehet,
hogy inkább a húsevés, vagy az emberi
felsőbbrendűségben való hitet - nagy a verseny.
Ma reggel úgy éreztem, hogy csak félig
vagyok ember, majd eszembe jutott,
hogy ez nem is olyan nagy hülyeség,
hiszen majdnem ugyanannyi baktérium
és vírus él bennem, mint amennyi emberi
sejtem van. Szóval csak félember vagyok.
Odakint megint dugó van, hétfő reggel,
indul a heti zabálás és bolygókifosztás,
jöhetnek a konténerekben a karácsonyi
műanyag holmik, mehet az állatok lemészárlása
és lefagyasztása, pöföghetnek a kamionok,
pöröghetnek a lájkok adataitól a szerverek
valahol messze egy jégmező alatt.
Arra gondoltam, hogy remete leszek,
de ebben az országban már nincs erre
alkalmas erdő, hajléktalan is lehetnék,
ez is egy vállalható lehetőség.
Sirályok rikácsolnak az ablak előtt,
a Loreto középiskola felett megnyílt az égbolt
és egy létrát engedtek le, kíváncsian várom,
hogy ki fog lemászni rajta, egyre többen állnak
meg bámészkodni az utcán. Végül nem
történik semmi, egy kéz óvatosan visszahúzza
a létrát, a csődület szétoszlik lassan, mennek
a dolgukra. Gyerekkorom óta azt szoktam játszani,
hogy elképzelem, hogy ebben a másodpercben,
amikor itt ülök, hányan szenvednek erőszaktól,
hányan élik az utolsó másodpercüket egy baleset előtt,
hányan kénytelenek elviselni mások agresszióját,
hányan lesznek épp terhesek, vagy nyernek valamit,
vagy élveznek éppen el, vagy kénytelen tűrni
egy munkahely szabályait, vagy egy másik ember
erőszakát. Teljesen értelmetlen játék,
de talán az emocionális intelligencia fejlesztésére jó,
vagy nem, nem értek ehhez. A szemközti ház ablakain
narancssárga foltot hagyott a felkelő nap,
késő november van, írhatnám, hogy szeretem,
de teljesen mindegy, minden évszakot és időjárást kedvelek,
mert a természet az egyetlen tökéletes dolog amit ismerek.
Jól indul ez a hét, tegnap átrendeztük a nappalit,
több lett a hely. Reggelre beköltözött egy pók,
kérdeztem tőle, hogy éhes-e, mert ha igen,
akkor szívesen leszek légy arra a rövid időre
amíg jóllakik, de azt válaszolta, hogy tegnap
megevett egy lepkét, nem éhes,
de a kedvességemet értékeli. A fal mellett van egy kartondoboz,
olyan mint egy hatalmas épület, összezsugorodok
és ott állok a szélén, lenézek a szőnyegre,
ahol óriás atkák legelésznek,
a fotelban meg én ülök,
de olyan magas vagyok,
hogy csak a vállamig látok fel.
A reggeli megbeszélések után megyünk
használt könyvekre vadászni, szinte majdnem minden
délelőttöt ezzel indítunk, csak arra kell vigyázni,
hogy útközben nehogy észrevegyék, hogy félig
baktérium vagyok, mert akkor lefújhatnak fertőtlenítővel,
és akkor elveszíteném magamból az értékes részemet,
csak az emberi sejtek maradnának. Elképzelni sem akarom!
Jó érzés, hogy van bennem sok jellemes,
becsületes és nagylelkű baktérium és vírus,
nem csak ez a borzalmas ember, ami csak néha,
a legfelemelkedettebb perceiben képes
átlépni önmagán.