képek, betűk

Megszokás és véletlen

Ezerféleképpen megszőtte magának
november huszonnegyedikét a sötét, A
porlasztott murderség szitál, már csak
valami szomorú hír kellene, egy falból
kinyúló nyelv, negatív hatóanyaggal
bedörzsölt szőrös ágyék,
jót tenne,
akár a biztatás a mérgezett legyeknek.
A lélegzetek, kacsintások felfalásától
és persze a zabálás sebességétől nőtt
stressz, közönséges mint az őszi eső
kopogtatása. Ennék még:
a könyvespolcot,
a pénztárcámat és a ruháinkat is,
hely is lenne még, s bár
rendesen megrágni
nagyon nehéz, legyűrtem.
Végül elbóbiskoltam, azután
megint a fotelban tértem magamhoz,
vagy tán egy augusztusban készült
fotóban, melyen anyám utoljára vitt
autóval - valahol Csallóköz közepén, 
ujjaimat plazmaként kavargó katicák
lepték el, előttem akartak üzekedni. Ő
körmével óvatosan leválasztotta
pettyeiket, 
gondosan szemüregemre illesztgette
mindegyiket, s így
a nedves aszfalt reszkető tükrében
álmomban először, megnézhettem 
magunkat. Jóval később én
lehettem az egyik közeli
pocsolya, átéreztem a két dimenzió
magabiztos egyszerűségét, te felém
folytál, lassan ugyanaz a víz lettünk, 
a delelő Holdat ringattuk bőrünkön.
Miközben ujjainkkal
zablát rajzoltunk a csillagképek szájába,
hadd vágtázzanak csak mint vágynak.
Azon a napon
nem öklendeztünk fel több szürkeséget,
igaz:
fényt se. Csak túlélni magunkat. Csiszolt,
aranyló páncélban nyihahaházva hergelni
a közöny seregét, átölelni a pufinadrágba
rejtett
combjaidat, s látni vonalszerű
mosolyodat, melyet ébredésed előtt
szoktál felfesteni. Nem akartunk
sokat, együtt túlélni ezt a szombatot,
nem alkotni semmit,
inni még egy kávét,
a forró zuhany alatt pingvinként billegni,
borotválkozás közben nem megvágni
magam,
imádkozni a reggel vásárolt
kaparós-sorsjegyhez. "Igen, alkosson
a trágárság magának saját idővonalat."
Huhogtam a mosogató hallójáratába,
reméltem nem hallják. Odalent aludtál,
Magadra
Párhuzamosan feküdtél,
odaültem melléd a földre, féltem
az ébredésed várható utóízétől, féltem:
mint a felsorolásoktól, féltem:
mert feleslegesek és mert a kilencvenhét
százalékuk szekrények
mögül
leskelődő, gyerekkori szörny,
a paplanba sodorva mi Voltunk. Féltem:
Szóban és írásban is kielégíteni.
Próbáltalak felragasztani a hűtőajtóra,
de újra és újra leestél,
Fel akartam idézni az ébredés utáni
szájszagodat, a lekopott körömfestéket, De
nem sikerült, maradtak a szemek mögött
gúlába rakott
leporelló oldalak, A
lesimított szélű ehető bútorok,
a keményre felvert,
habos sarkak, és A fokozatosan
mélyülő szobák.
Hasznos az
emlékezés, csak
közben rájöttem, hogy
mégsem akarom, mert nem szeretnék 
megjegyezni
semmit. De
majd úgy teszek, mintha
ismernélek. Mint egy jó recept:
"Végül, gyakorlásképpen,
készítsünk vágyainkból egy
bevásárló listát."
Te a sót írtad fel elsőnek. 
Én egy megnyugtatóan normális dolgot:
"Jó lenne megúszni."
Reméltem, hogy lesz még belőle.
Válogatnunk kell a megosztott 
valótlanság kockái közül: 
kiszedik a jót, kifújják szélre a rosszat,
nincs kollektív átérzés, nem érdekeli őket 
másoknak mi marad. Majdnem mindegy,
hiszen csakis ugyanaz:
A véletlen hatalma: 
ott:
mindenütt:
mindig és mindenhol.