képek, betűk

A visszafelé nyelés balladája

Néha elmerengek azon,
illetve próbálok
emlékezni arra,
hogy miért jöttem el ebből,
vagy abból Az
országból. Ha azt válaszolom,
hogy túl sok volt a fénytelenség,
gyűlölet, vagy a hazugság, akkor
talán közelítek ahhoz amit valójában gondoltam,
soha nem a pénzük vigasza
hiányzott. S hogy nem anyagi
dolgok miatt, válaszomon A
legtöbben értetlenül
pislogva bámulnak. Igen,
érthető, hiszen A
fityingekkel nem kimérhető
dolgok olykor túl bonyolultak és
ez most mentség, csakis: Nekik.
Először a kétezres évek közepén
költöztem. Szlovákiából Az
onnan felvilágosultnak
gondolt Budapestre. Egy IT cégben
dolgoztam és a Kerekes utca 
és a Szent László út sarkán, 
egy negyvenkét négyzetméteres
tetőtéri lakást béreltem. Ha
nem lettek volna más
házak a környéken, akkor a
konyha ablakából a Városliget
fáinak gömbjeit láthattam
volna, de ehelyett falak,
tölcsér udvarok és
balkonok voltak a panoráma,
valójában tetszett a szomorúságuk,
éjjelente a Rákosrendezőn
átrobogó vonatok zümmögtek,
vagy sípoltak, de nem volt
zavaró és egy idő után furcsa lett
volna az éjszaka nélkülük.
A lakáshoz egy terasz is
tartozott: dohányosoknak
és voyeuristáknak tervezve,
tökéletes nyár esti
csillagvizsgáló. A háztömb maga
szokványos lakópark,
legalsó szintjén
egy elektronikai szaküzlettel, Mely
mintha ott ragadt volna
a nyolcvanas évekből, amikor
elsétáltam a kirakata előtt, mindig
a Forródrót a Keravillhoz
reklámszlogent juttatta eszembe.
Szemben a Góliát hotel lépcsős
főbejárata terpeszkedett,
az udvarában volt egy közért,
innen kora reggelente éhes
furgonok

csipegették fel a munkásokat.
A kerítés töve tele volt apró
pálinkás flakonokkal És
csikkekkel. Apró nyomok
a kényszertől az elfogadó
kábulatig és pszeudo-boldogságig.

Évekig Valamelyest
Remeteként
éltem, ismerősök nélkül,
jó volt úgy, túl jó, mint Egy
aranykor, amelyben
az antikváriumos könyvek 
és az olvasás még
fontos volt, Camus,
Foucault, Serge, Bondy,
Sartre és Nietzsche voltak
a hálótársaim, próbáltam
elhinni, hogy a filozófia
fontos. Ugyanilyen lelkesen
igyekeztem felfedezni
a környéket, hosszú
sétákra indultam, néha A
Hősök tere felé, olykor Az
Angyalföld belsőségeibe,
esetleg bármerre, véletlenszerűen.
Egy viszonylag eldugottnak
nevezhető ösvény vált
kedvenc start pontommá,
a Vágány 
utcától indult és a Róbert Károly
körút hida alatt, a hajléktalanok
kunyhói melletti vezetett, ahol
át kellett lépegetni a síneken,
majd egy kerítéslyukon keresztül,
a Varannó utcára jutottam, ezen
lehetett tovább sétálni, végül
az állatkert
mellet - a Széchenyi
fürdővel szemben lyukadtam ki.
A Zoo előtti rész gyakran,
zsúfolt volt, szinte vásári hangulatú,
kevés külföldi turistával,
itt inkább a helybeliek
próbáltak bazsalyogni. A szokásos
csiricsáré, össze-vissza kiírásokkal teli
bódékból és húzókás-mobil fiókokból
főtt kukoricát, cukorvattát, fagyit
és mindenféle biszbaszt
árultak, soha nem vettem semmit,
de ettől függetlenül szerettem
arrafelé bóklászni, És bár
nem hiányzott senki,
mégis jó volt leveskockaként
szétolvadni a tömegben. 

Előfordult, hogy kivettem néhány nap
szabadságot, de nem utaztam el,
az albérletemben maradtam, olvastam
rajzoltam és sétáltam. Emlékszem,
utáltam beszélgetni,
csak az elkerülhetetlen
párbeszédeket hagytam, például
a főbérlőt - aki alattam lakott, ha
levittem a lakbért, végighallgattam
és csevegtem vele,
nehogy őrültnek gondoljon,
ha a munkahelyemen,
megbeszélés volt, akkor engedtem
mozogni a számat, de jobb volt a csend.
A magány
legjobb hozadéka a szemlélődés
elmélyülése és az esti hallgatagság
vertikális elnyúlása. Egy idő után
nagyon kellemes tud lenni a Csenddel
való párbeszéd.

Később, amikor megismerkedtem
V.-vel, gyakran túráztunk
a Börzsönyben,  Cserháton
és a Pilisben, ezek
gyönyörűség emlékszigetek,
képzeletbeli barlangokba felfestett
színes képekkel,
azok a bükkös, tölgyes erdők
emlékeztettek a Kis-Kárpátokra,
ahová gyakran jártunk, amikor még
Pozsonyban éltem. Tudom,
furán hangzik, de szerintem

Budapest legjobban sétálva ízlelhető,
kóstolható és bevehető, még
elég kicsi ahhoz, hogy a belvárosban
tömegközlekedés helyett
bárhová el lehessen battyogni,
de Már
elég nagy ahhoz,
hogy egy-két napnál
hosszabb ideig érdekes maradjon.
A szombati délelőttöket általában
vártam: Trappolás a Kerekes utcából
a Lehel piacra, majd a tizennégyes
villamossal vissza. Kedveltem
annak a piacnak a hangulatát,
a zöldséges standok egyszerű
asztalok voltak, csíptem
az aszalt gyümölcsös boltot
a felvonó mellett és keleti shopot
oldalt és a túraboltot a
piac épülete mögött. Akkoriban
kezdtem el futni, 
már akkor is éjszaka ébredtem, 
hajnali fél négy után
szoktam elindulni. Séta
a Nyírő Gyula kórház
kerítése mellett a Lehel utcai
villamos megállóig, végig kocogtam A
Róbert Károly körút
mentén, föl az Árpád hídra
és a híd közepén Le
a Margitszigetre. Azt hiszem
én lehettem a legkorábban
érkező futó, már négy előtt
róttam a kört, később a köröket.
Emlékszem, a sziget Margit híd
felőli részen volt egy hajnalig
üzemelő diszkó,
vagy bár, az onnan hazafelé tartók
néha utánam kiabáltak "Hová futsz
ilyenkor, te barom? Haha."
Egyszer visszaszóltam és
megkergettek, de részegen
esélyük sem volt. Olykor láttam
hogy szivacsos futóút melletti
padokon csókolóztak,
egyszer a sziget Pest felőli oldalán,
az egyik pad mellett egy nagyon
kövér férfi előtt térdelt egy telt nő
és nagyon lelkesen szopott,
a férfi pedig örömében
úgy nézett felfelé, mintha
operaénekes lett volna és épp
áriázni készülne,
olyanok voltak mint egy 

kinetikus Botero szobor,
zavaromban a Duna felé
fordultam és gyorsítottam.
A Margitsziget mindig szép volt,
amikor
kitavaszodott,
vagy ha áradás volt és a Duna
a töltés tetejét nyaldosta,
örültem a sokféle színű arcnak,
a meglehetősen sok biciklisnek,
az idegen nyelveken beszélő turistáknak
a jégkrém árusoknak.
Úgy éreztem, hogy ez már
majdnem egy világváros,
ki tudja miért?
Egy ideig biciklivel jártam munkába,
át az Árpád hídon Óbudára,
majd a Duna mentén a
Szépvölgyi útig, azon
fel az irodáig. Nem sokáig tartott a
ez a korszak, mert néhány hónap
után ellopták a biciklimet, És
soha nem vettem másikat.
Budapestnek különleges 
illata volt: édesköményből,
égett autógumi füstből
és pirított mandulaolajból
kikevert parfüm,
leginkább hajnalban lehetett érezni,
főleg nyáron, amikor az előző napi
kánikulától még bugyogtak a járdák.
Igen, az a város
nagyszerű volt,
de az egész, úgy együtt,
az emberekkel
egyre nyomasztóbbá vált,
azt éreztem,
hogy már alig volt különbség
Szlovákiához képest,
ahol bőszen magyaroztak, akkortájt
minden egyes nap Slota fröcsögött a szlovákiai sajtóban,
végül emiatt jöttem el,
Magyarországon pedig rendszeresen
leszlovákoztak és heherésztek
a tájszólásomon. Szóval,
Szlovákiában nagyon sokan
bennünket gyűlöltek,
Magyarországon
a zsidózás,
cigányozás
és a buzizás volt teljesen
hétköznapi. Körülbelül öt 
évig bírtam,
amikor úgy éreztem, hogy
elég volt. 2008
körül már nagyon nyomasztott
a sok bugris beszéd, meg a suttyóság,
zavart az egyre szemtelenebb korrupció
és a szélsőségek
fokról fokra történő általános elfogadása,
a gárdisták masírozásai,
az egyre nyilvánvalóbb radikalizálódás
és a kisszerűség erénnyé válása,
és a féltudású,
nepotizmusra épülő
idiokrácia szárnybontogatásai.
Emlékszem, kétezer-tízben,
éppen választás előtt
állt az ország és én azt éreztem,
hogy a 
a szélsőségek újra
mindent el fognak lepni,
úgy gondoltam,
hogy a rendszerváltás óta tartó,
nyúlfarknyi demokrácia-kalandnak
hamarosan vége szakad,
a többség vissza fog bújni egy
olyan rendszer ölelésébe, ahol
megmondják nekik, hogy ki az 
ellenség, kit hibáztathatnak,
kit kell gyűlölni, ki az úr,
ki a szolga és mikor mit kell
tenniük. Az emberség,
szolidaritás és jó ízlés újra
anomália lesz - mint a 19. század
óta oly sokszor és félő volt,
egy teljes
kulturális és morális lejtmenet, 
amit mi semmiképpen
nem akartuk megvárni. Ezért
néhány hónapig
spóroltunk, majd azzal szentesítettük
az indulás napját, hogy vettünk
egy repülőjegyet Manchesterbe.
Felmondtunk, összeraktunk, megterveztünk
ami kellett 

és elindultunk, V.-vel,
nagyon rossz volt újra
elveszíteni: helyeket, arcokat,
könyveket, rajzaimat
és a legtöbb holmim.
De végül is
jó döntés volt,
elnézve az elmúlt évtized
Szlovákiáját és Magyarországát,
hálás vagyok,
hogy semmi közöm hozzájuk.

 
De lám, 
a sors milyen nagyszerű mókamester,
jóval később,
2016-ban Nagy-Britanniában
megkaptam ajándékba a Brexitet,
a harmadik országban kellett
idegennek éreznem magam,
első undoromban
innen is tovább akartam állni,
de végül maradtam, 

mert letettem arról,
hogy bármelyik országot hazámnak
tekintsem, hontalan és nemzettelen
vagyok,
és azt hiszem, hogy így a legjobb,
mert
így tisztábban látni a valóságot
és nem kell időt pocsékolnom
az ide kapcsolódó, szokásos
illúziókra.