képek, betűk

Az értelem csak lehetőség, szagok Descartes hóna alól

A szavak tárgyakká lesznek, beszélnék,
de a kimondott légáramlatok, megvalósult
fogalmakként potyognak ki a számból.
Halomban előttem
Székek, bögrék, ablak, pókok, egy telefon
és a tornacipőd.
Azt kérdeztem volna tőled.
"Mikor lesz három óra?" - és négykézlábra
ereszkedve körbeszaglásztam a szobát.
"Holnap ilyenkor." - ezt fogja válaszolni a bárszék,
majd felkacagott és a rézvörös bugyiját
bal keze kisujján pörgetve, könyökével gyengéden
oldalba bökte a konyhapultot,
s az pedig visszakacsintott.
"Azt mondtátok, hogy lesz értelme! Hogy
az almák és mi összeölelkezünk, tudni fogjuk
a jövőt és a szavak, sünök, sejtek, óraláncok
és az emberi köhögés egyazon térben kapnak
új értelmet." - folytattam,
de nem történt semmi. Ezután. Napolaj folyt ki
a jobb orrlyukadból, mondtam, hogy döntsd
a fejed hátra, a széktámlára,
úgy eláll. Így kezdődött
Az a körteillatú, könyörtelen, köpködős, körmönfont
kussolás, amiből nem sülhet ki más,
csak néhány rándulás,
vagy lágytojás,
esetleg a köldökéből ibolyaillatú kölniszagot pöfögtető
Emlékbácsi, aki papucsát a rozzant gyékényen hagyva,
repedezett lábkörmével belevési a nevét a linóleumba,
részegen villanyoszlopokkal boxol. 
Félek, hogy az értelmetlenség végül majd komolyra fordul.
Attól is tartok, hogy
a halálvágy Jung és Adler közös gyermeke,
az alagúteffektus elősegítheti a szeplőtlen fogantatást,
szemhéjaim alá üvegcserepeket tömtem, 
éber akartam maradni, megettél minden kiutat,
fárasztó éveken át az őrület előtt toporogni,
várni, hogy ugorjak, vagy belökjenek, 
nádlevél élével a nyelvemen hegedülni,
addig, amíg a szekrény sötétjéből előbújt,
Kúpsapkás Mike
a tálcán fekvő banánfüzérből oroszlánt csinált,
majd önnön torkán keresztül saját
hasfalára felírta: zoomorfia.
Fontos, hogy itt vagy, hogy döbbent csöndben,
dülledt mellel dörmögsz nekem, dünnyögve dúdolod
azt a slágert, melyet közvetlenül a születésed előtt
daloltak neked. Delejes Dénes és Dülledtszemű Dóra
a tévé előtt riszálnak, rápisilnek a hóra, hej-hej, hahóka!
Honnan jött ez a sok vacak, önmagát felfaló béllakó,
tekintetlen papsajt a gyermekláncfű tejező csövei közt,
fenyőtű a füzek alatt, magányos Istenke tekintetében.
Összekevertem a napokat,
azt hittem szerda van,
pedig még csak kedd,
ráadásul azt hittem március,
de a naptár szerint ez most tavaly november.
Három óra és négy perc, megjött amire vártam,
hagyom, hadd ringasson, amíg van mit,
vagy ébresszen fel - attól függ kit,
hogy merre vagyok éppen,
egyelőre nem tudhatjuk.