képek, betűk

Ne fúrj bele a halántékomba

Alkalmatlan vagyok a változásra - gondoltam,
közben a nyelvemmel próbáltam a számba
seperni az orromra telepedő katicabogarat.
Azért nem tudok változni, mert félek attól,
hogy a szenvedélyeim, szokásaim és kötöttségeim
nélkül nem tudom többé megtalálni azt a néhány
percnyi nyugalmat, kegyelmi állapotot,
vagy tisztánlátást, amelyek miatt azt tudom
hazudni magamnak, hogy az öngyilkosság
nem okvetlenül adekvát válasz arra az amúgy
jelentéktelen kérdésre, hogy érdemes-e létezni,
mert természetesen mindegy, hogy mit válaszolok,
egyelőre folytattam, hiszen itt ülök,
vagy másképpen közölve jelenvaló és akarattal
teli tudattal tettekre készen,
akár még mozgásra is hajlandó vagyok,
ha pedig felülről nézném magamat
és a képzeletbeli katicámat biciklipumpával
teniszlabda méretűre fújnám,
hogy látszódjon a mikro méretben
oly szelíd arcocska felnagyítva valójában
egy ragadozó fizimiskája két felém csattogó rágóval,
majd a különös nagyítási procedúrát követve
behívom a szobába a muslinca méretre töpörödött,
képzeletbeli kutyámat, akkor katicánk, miután rövid
szaglászás után észlelné a lehetséges zsákmányt,
orrhegyemről halkan zümmögve felreppenne,
a mennyezet alatt lassú köröket leírva
megpróbálná becserkészni a kutyuslincát,
eközben pedig az egyik hűtőmágnesen lévő
Franz portré szelíden maga elé kuncogna,
mert ő előre megmondta, sőt
tudta, hogy mi fog történni akkor,
ha túl sok van a kevésből,
vagy ha tényleg vallást csinálunk egy reményből,
ha elalvás előtt sokat fantáziáltunk valamiről,
mert nincs olyan,
hogy kivételnek lenni,
el és megmenekülni,
persze lehet ezt gondolni,
azt képzelni, hogy megváltozhatunk
és az ott nem is mi vagyunk,
mert a mi életünk az másféle termék,
nem tartalmaz pillanatnyi bizalmatlanságot,
efféle lityifityi elmélkedős, elvont,
szinte már zsugának is beillő részeket,
mert benned csak magabiztos szentség van,
tisztaság és harmónia,
nincsenek kényelmetlen ráncok a terveken,
amikor éjjel elnyúlsz rajtuk oly puhák mint egy andalító,
hipnotikus álombéli matrac,
nem jönnek bogarak a szádból,
nem nő ki spagetti hosszúságú polipkar a füledből,
nem akarod húsdarálóba tolni a kézfejedet,
miközben látod mennyire reményteljes
és kellemmel feldíszített az a kis igazgyönggyel
kirakott ékszerdoboz, amiben
a családoddal, macskáddal vagy egyedül éldegélsz
két felszentelt bevásárlás és a kutyapózt mellőző
estvéli döfkölődős papásmamás közt,
nekem egyelőre nem sikerült ezt a szintet elérnem,
még alul vagyok, a harmónia-érzetem
olykor döccenős, máskor egyszerűen csak nem találom,
és ilyenkor nem merek felébredni,
vagy éppen rettegek az elalvástól,
de az is megtörténhet,
hogy ülök egy szobában 
és próbálom megszámolni,
hogy megvannak-e még a lábujjaim,
mert az a lábfej ott lent gyanús nekem,
mintha nem az enyém lenne,
hanem egy szörnyetegé a fotel alól,
hullámverés van és a véremtől rózsaszín löttyön
hattyúk ringanak, de a csőrük helyén az én arcom néz vissza,
eközben én éppen nápolyit rágcsálva
morzsákat próbálom lefújni a laptopom billentyűzetéről
és úgy teszek, mintha minden rendben lenne.