DIP91MKC86

Olvadt támfalak, fehér csíkos melegítőben,
petyhüdt tűket ettek spagettis tálakból,
kényszerből gondoltak rád, nyakad köré
fonták sarkaikat, elgörbült margók mellől
a fotóidat szuggerálták, majd a szőnyegre
csepegő fájdalmat lábasokba gyűjtötték,
felnyalták, közben végig figyeltek és
homlokod közepére szegezték
a nyelvükből ú-alakba hajtott célzóikat.

TRP6783HJ

A bűntudat a meg nem történt következmények ócskapiaca,
Szerinte. Vagy: az egyetlen érzékszervünk mások észlelésére,
Vajon. Ugyanazok a kérdéseink? Ugyan, apróság,
Amikor először találkozol valamivel, bármilyen és bárki,
Érintőleges, azután, később sok időre lesz szükség
a jelentéktelenséghez,
Délibáb úthengerek - a túlérzékenyek emlékei,
Végül ők is megváltoznak, éhesek lesznek, Akarnak.
A csapda mindig ugyanaz, életből szőtt halál-út,
Lépkedni rajta a bölcsesség illúziójával kecsegtet,
S amikor először elhiszed: bolondsipka, csörgő, magabiztos mosoly,
Jobb túlesni ezeken, ha lehet tanulság nélkül,
Mert végül a rigók hajnali éneke,
A falevelek suhogása,
Az autók hangja és a felhők vonulása marad,
Egy-egy csobbanás, ökörnyál, anyád illata vagy egy szempár,
Vagy ezek sem. Véletlen, vakszerencse kérdése: titokmentesen,
Isten nélkül, egyedül. Mindenki.

Odahaza nem változott semmi

Aki mindent veszítve, többször sérülve, újra életre kelt,
Elmenekült, hogy ne kelljen újra végignézni a rothadás különféle variációt,
Tudván, hogy odahaza újra ugyanaz történik, önmagát másolja a múlt,
A dölyfös, gátlástalanság már nem fertőz, mert már mindent elnyert,
A mentőövem az elszakadás, s csak egy nyelv emléke maradt,
De már ezt is felejteném, nem értem, miért nem tudom,
Nem kellene olvasnom Róluk - csak kicsi lett a világ,
s benne a hazugság ugyanolyan. Ugyanaz. Önismétlődés.
Kövérkés ujjak, jobbágy, földesúr és a törzsiség, ártás önmagáért,
A gyalázat és propaganda új mélységbe fúrt, már nem csak rágalom,
Hiszen a kiagyalóik maguk is elhiszik, amit kreálnak,
Az őrület őrületének őrülete, az önjáró agitáció,
Ez már vallás - ítéletet és felmentést oszt, áldást ad, s ha kell: áldozatot kér,
Istene egy elmebeteg, kártékony Úr, aki mindent, s már
Annak ellenkezőjét is hazudta, szájából minden szó képlékeny
Mézarany madárfütty: bárki lehet ellenség, bárki áldozat: nem is kell léteznie,
Mert a mesterséges gyűlöletkockákban, Saját szerepköre,
Saját ideje és élethossza van a hazugságnak,
mely ha kell: kikéri magának az igazat, s a tudatlanság csatornáin fertőzve,
Végül csak ugyanazt akarja: pénzt, hatalmat - s Vele a gazemberek
királyként élnek ott, ahol a gazemberség a legfőbb erény,
létrehozza magának újra és újra ugyanazt a világot: elnyomásból.

OIK523ERT12

A "semmi nem számít" és a "minden apróság számít"
jobban hasonlítanak egymásra mint hittem,
Durcás felmarkolta a házat - mérgesen rázogatta,
ütögette az oldalfalakat, a hangyák úgy zuhantak alá
az ajtókból és ablakokból mint egy katasztrófafilmben,
végig sikoltoztak, Bach zenéje a giccses vadászindulók
és egy hamisan énekelt zsoltár sikolyai között lebegett
ma reggel, a fürdőszoba tükrében egy dölyfösen pózoló
önarcképet láttam, a homlokára egy absztarkt-szőrös,
férfitojások közül kiágaskodó péniszt rajzoltak,
vélhetőleg golyóstollal, Egy büszkén énekelt himnusz
és egy szarás közben elejtett, harsona-szerű fing között
alig találtak különbséget, az előbbi kevésbé felszabadító,
Honthorst és Brugghen vasárnap délelőttönként jégkockákkal
keményítgették egymás mellbimbóit, ha kellően peckes lett
valamelyiküké, akkor langyos vízzel lemosták a táblát
és újra kardozni kezdtek, kacagásukra ébredtem,
mondhatni: álmomban, élveztükben materializálódtak,
abban hittem, hogy az eltávolodás haladás,
a maradás pedig sorvadás, vajon hogyan magyarázom tévedésem,
minden egyes gondhoz párosítok egy rododendront,
melyet én vittem fel a tarkómra,
késett a délután,
megsétáltattam magam,
nem plüss-pórázzal, szögesdrótossal - elhamvadok az ágyban,
attól tartok, ez mégsem az Alvilág,
hanem valami csoda ürügy,
sőt kifogás: a bizonytalanságok valósága,
egymás kérgét nyalogatják,
ezek a gondolatok mint az elfogadható
és elfogadhatatlan rossz között a különbség,
fontos a szín, az íz és az aki adja, együtt van minden ami kell,
a keserű mégis hiányzik,
a jólét és szabadság csupán elfedi a kegyetlenséget
és ezt nem lehet kellően túlértékelni, ez valóban találó hazugság,
A porból gyúrt rontóbánat, olyan mint egy legó öklöző vibrátor,
GPS nélkül élvezet helyett széttrancsíroz,
Mostanában kétszer is álmodtam
a Žabotova-utcai lakásról,
a függönyökről, ahogyan lengeti őket az augusztusi szél,
J. süni haja, fésűkagyló alakú puncija,
viccre kész mosolya, séták a Duna mellett,
Pozsony kedves volt, két évnyi késő gyerekkor,
amíg ott laktam, szinte még tinédzserként,
pirosra festett vasorrú bakancsban,
piercingek-el a mellbimbómban, fülemben, orromban,
anarchista-idealista őszinteként,
minden emléke mint leélt, gyűrött leporelló,
a Nagyállomás mellett részegen,
szlovákul tanulás,
az első valódi város a falu nyomasztó szaga után.

PA39-991T

Az olyanok, akik felhőket esznek, 
lassan hozzászoknak az esőzéshez.
Sebekben vitorláztunk - a rozsdás
fémportól zavaros felület lelassult 
hullámait piszkálva, jobb kézfejed
alámerítve azt mondtad: "Majdnem
véres". Ujjaimmal vakrajzot írtam
a hátadra, Nap volt, szívet éreztél,
percnyi haladékról egyezkedtünk.
Az emlékezet helyszínei, rosszabb
lett volna, ha marad rész a valóból,
együttlétet lelkületével vulgarizáló
szimbólumok okos propagandája,
a tenyér alá feszülő, konzervnyitó,
letép majd a fém-nehéz keményfa
sötétszürke mosolyáról, gondolj rá,
lehetett volna alantasabb, mondják:
hatalommal bíró, kevésbé tökéletes.

K89ZN1845YNEG

Boxing day. Karanténban kell maradnom harmincadikáig,
mert pozitív volt a koronavírus tesztem, tünetem alig,
nagyon enyhe megfázás-szerű krákogás, kétszer vagyok oltva,
a harmadikat már nem kaphattam meg, mert fertőző lettem.
A fenti mondatom tele van olyan fogalmakkal, amelyeket nem
akarok használni, mégis a mindennapjaim részévé váltak,
ha akarom, ha nem - közben eszembe jutott, hogy végül is jó
ez a négy napnyi munkaszünet, mert ilyen hosszú idő alatt
különféle gondolatjátékokkal szórakoztathatom magam,
néha részegen, máskor józanul. Például elképzelem, hogy
nyerek egy nagyobb összeget és mit csinálnék vele, vagy
fikcióként megölöm saját magam, különféle
módokon, például, hogy a szíjamra felkötődök,
vagy a klasszikus - vonat elé ugrást tökéletesítgetem,
de az efféle önlefejezés eléggé macerás, mert nem lehet könnyű
olyan elszántnak maradni, hogy az ember végig ott hagyja
a nyakát a sínen - azon a hideg fémen. Talán nagyon be kell
előtte rúgni? Régen a kivégzések előtt a szerencsétlen elítéltnek
ha voltak némi vagyonnal bíró rokonai, akkor bort juttattak
be a siralomházba, mert részegen könnyebb volt elviselni
egy kerékbetörést, vagy a máglyát. Nem szeretem ezeket,
elborzaszt a kegyetlenkedés, ezért nem nézek soha
horrorfilmeket sem. Néha belegondolok, hogy micsoda
bestiális dolgokra képesek az emberek a másik ember ellen,
de mindig az a konklúzió, hogy a bestiális nem jó szó erre, mert
a "bestiák" soha nem tennének egy másik bestiával olyat,
amit az emberek minden egyes nap megtesznek a másikkal:
kínzásra, megalázásra, kihasználásra, gyötrésre csak az ember
képes oly alpári módokon, mint amit a történelemből és
a jelenből ismerek. Szinte kora tavasz lett, tegnap egész végig esett,
most csak szürkeség van, nincsenek nagy bolyhos felhők,
rohanó vattacsomók, egyszerűen csak
mindent bevon egy olyan szürke máz, ami még a fű zöldjét is
átfesti. Kedvelem a karácsonyt, soha nem gondoltam
az ellenkezőjét - ez eléggé szokatlan tőlem, sőt még semleges
sem volt soha, minden évben várni szoktam, elsősorban
az esti csend miatt, mert ilyenkor van két nap, amikor a boltok
bezárnak, amikor üresek a kocsmák és az utcákon csak úgy
andalognak az emberek, ki párosan, ki egyedül, ki gyerekekkel,
nincs bennem romantika, sem magányosság - imádok egyedül lenni,
visszavágyódás a múltba érzetem sincs, nem szeretnék
más időjárást sem - például havat, egészen egyszerűen csak jó érzés,
hogy ilyenkor kevesebb embert látok az utcákon, kevesebben
nyüzsögnek, zabálnak, kacagnak, tolakodnak,
taposnak, ölelkeznek, eladnak, vesznek,
és még sorolhatnám, ugyanez az oka annak is,
amiért éjjel kettő és három között szoktam futni: én olyankor élek,
mert nincs az utcán senki
a rókákon, macskákon, rendőrökön és néhány elszánt részegen kívül,
jó kikerülni az emberek világából, mert ma már
a magányosság - az erdőben élés, barlangban lakás
lehetetlen, minden be van építve, mindent átszőnek az utak,
sétányok, járdák, ösvények, fények,
az egyetlen rés ami megmaradt azoknak, akik a középkorban
remeték lettek volna
az az éjjel kettő és hajnali öt közötti sáv,
melynek az első fele: kettő és négy között valóban csendes, emellett
csak a karácsony két napja a miénk,
ennyi maradt az olyan magányt kedvelő
selejteknek mint én vagyok. 

NWQ89PO1234

Úgy figyelek, mintha lenyeltem volna magamat és még
utoljára, mielőtt végleg eltűnnék a gyomorszáj kapujában
utoljára kipislogok a számból - a fogaim mögül,
megcsodálom a még így szürkén, sárosan is gyönyörű
tájat, integetni már nem tudok, így csupán elköszönök.

Mg735te!53KlMneW

Mikor kerestelek, hajnal s éjjel bőr ugyanaz, szétszakadt,
értéktelen tollpihék milliárdja, hullott mint sebtapasz,
fogaink vicsora egyenlő volt, nem kevesebb és nem több,
összeadtuk és pontosan kijött. Lehúztam a bugyidat, féreg
csípődön kinyílt minden átjáró, együtt ettük meg a kéklő
kagylót, nem volt kímélet, feltételes kiáltó. Kopogott az eső,
kikapcsoltuk és hátradőltünk, éjfél körül, borotvát húztunk,
rajtad párducmintás tanga volt, rajtam supermáriós trikó,
féltünk, vártuk, hogy behorpadjon az ég és a baszott galád,
haragudjon kicsit, fekete mosolyt húzzon véres bajusza alá,
égessen fel mindent, legyen sérve, legyen könnye - valami,
ami kibillent a tétlenség másolt, mosoly-gyök szorzatából,
adagoljon gyűlöletet, reggelire gyengék koporsóit, sokat,
több gyengeség: erősebb a hatalmad, sok áldozat, nagyobb
ambíciód - szorzatok, érzelmi korrupciót. Adjon jót, békét,
Jézuskát, keresztényi meleget. Horzsolt, ismétlődő hegeket,
hol akolban összebújtok Te, s megváltód, királyod petyhüdt
gyomrát, hol nem vagy több, mint elárvult és ijedt áldozat.

A napok, fél jelenések,
Józanul, üres csészék,
Ha velem csüngtél,
mindig megtöltöttük.

Két perccel azután,
Már nem te voltál,.
Csak egy húsdarab,
eszmélet nélkül.

A cipők hatalom,
felszívják a jelent,
viselik, megszokták,
talpukon voltunk sár.

Jelentéktelen idő,
ennek tudatában élni,
valóban túlzás,
végül megállít majd valami,
kérdés nélkül,
elvágja a bábos ujjához kötött
selyemfonalat.

A napok amikor Nem,
felismerhetően indulnak,
ezeket felismerni,
mert vicsorognak,
mint ébredő denevér,
reményt szívnak.

 Akaratlagos akartalan akarványok akarnak akaratot, de nem kapnak.

G.-hez

Ha lenne bármi, amit nem oszthatnék meg veled:
képzet, táj, kegyelet úgy érezném becsaptalak.
Ha lenne óra, mikor nem gondoltam rád,
félnék, hogy te sem teszed. Ha lenne olyan hang,
íz, vagy illat mit nem együtt éreztünk,
azt gondolnám értelmetlen volt a kóstolás.
Ha lenne olyan út, melyre nem együtt lépünk,
azt érezném eltévedtem. Ha lenne olyan haragod,
ami nem nekem szól, azt hinném nem vagyok fontos.
Ha lenne olyan séta, kóborgás - felfedezés,
amit nem együtt élünk meg - azt érezném elvesztünk.

OKLIJ88T

Ki voltál, s ha voltál egyáltalán, sérült,
szárnytalan, önmagadtól is félő madár,
puha délutánokba göngyölten sírtál,
végül a kora este fotókat szögelt rád.
Hogy honnan a közöny, kideríthetetlen
talány, úgy mondtad: álmod legelején
szemrezgéssel szálltál, homlokod bőrét
felpúposodott ráncokká masszíroztad,
később a nappali falaitól próbáltál félni,
végül csak kuncogtál, mert észrevetted,
hogy ott állsz mögötted és mögötted,
elhibázott fotósorozatnak láttad magad,
figyeltél, de elvesztetted a mondatokat,
nem értetted mit akartak, 
amit a hátulsó arc mondott, mert túl
elöl vagy, visszanézel de már más fej
következik - egymásra nézve, rettegtek:
mert olyan, mintha idegenek lennétek,
az efféle halálközeli szárnyfény, talán
csókra is alkalmas, odahajolsz s a mész
keserű ízétől kifakad a hallucináció petty,
élet romokban, pókok hasa alatt ébredsz,
Mecsekben jársz,  kocsányos tölgyek
bólogató gomolyagjai alatt, fűrészfog
leveleiket üdvözlöd, megállsz: lóként,
nyerget aggat rád a sompolygó senki.

A saját nevemet
Nem tudtam leírni,
helyette
firkák, krikszkrakszok.
Kiléptem valamiből -
magamból, mint aki
vérrel teli
kádból kászálódott fel, A
reményem:
új bőr új agyat okoz,
nem segített,
nem múltam el magamból,
maradtam ugyanaz a betegség.
Kitépés, kaparás,
mosás, nem segített,
pedig mindent megteszek,
hogy ne legyek.

Megehetjük a szertelenséget,
a lelemények széléről, megyünk újra,
rád mutat egy ujj, észleled, leveted
lélegzel újra, olyan vagy, pontosan,
amilyennek megrajzolt a táj
engedékeny fantáziája, foltja,
egyszer öleltél, majd megbocsátottál,
végül jött a válasz, az a fokozott,
iniciálékkal fojtogatott borgőzös
önparódia. Alak valék, bal kézben,
tigrismintás ágyékkötőben,
kereszten lógtál délidőig,
végül mind megettek, borból véred,
tested habcsók: olyasféle időkig,
amikor nyilas voltál, vagy lőcs,
bokrétákkal egyenbe vert, jósmasnó,
aknékat nyaló bánat: pofazacskókról,
gennyet szívó égi pipás,
add magad jövendőm, moslékom,
fácska szakajtód keresztcsíkos
Magdalénája zsebbe rakva, ahogyan
kell, végleg és utólag, magadra hagyva,
úrizsíros ártány, sérülékeny Sátán,
pofozkodva araszoló, akármi,
mit akartál? Túlélni rendesen,
apáddá nőtt velőd, akárhány szobor,
mindig márvány, kezeid marokban,
érdes kacsokban kapaszkodva,
ültet a jelen, arat a múltaskodó
majomvágány,
a húsevéstől tartózkodó bálvány,
lépj a semmibe, láss pofákat,
üzemkész gyilkokat hátszéllel,
vakon etetett béklyókat, föllel s
aljal, ahogyan megírták volt,
sötét balettcipővel, sokszorozva,
szirénák viú-viuújának agybaja,
pullol és pushol korcsságában,
végül pedig magolva: általa,
pörög a "jóvilág", eszed jógáddal,
iszod könyveidben, naharrai dzsézösz,
kopulációját, hogy az üres lyukat,
jól megtömi a nedves
szemei közt golyónyom helyett
a széppé tevő melankólika, s magány,
adjál bárányokat, véreseket,
Te csörtézős magány.
Pálészájú tralallalázó ménesbirtokos,
ég, föld: csík a vége, szállunk
ereszkedünk a magzattalan
vörhönyeges jó létre, van van, van
tizenegy szemed, hétféle szád,
négy füled: megeszed, vágyod,
kamma vagy, hímnemű jelleggel,
jöjj a semmibe, körömvirág, tetvező,
nedves levelekkel, rózsahús szirmokkal,
dülledő levelekkel, felhőm ó ó jaj,
eső a parkokra, nedvet a klitoriszra,
amíg fénylik: elfordulsz a fénytől,
adatott, szorzótáblával együtt,
csak lépésről, vékonyabban,
az utolsó kocsma száján át,
isten érdes nyelvére, fekszel
kapálódzva négy lábbal előre,
megszülöd a sáskák fiacskáját,
szimbólum lesz: várt, kisvirág.
Szolárium süss, ódákat, csodát,
fogatlan varázs. Futunk a falon,
patkány farkat behúzva, éjjeleken át,
jeltelenül és végletesen,
abbéli alvajáró: írni tudó:
baljós növényeket ültető,
halni akaró vakaródzó,
melléknévi szülőgép,
aludj valék, mi a neved, jeled
felejthetetlenül apró vakarás.

Zizegés

A végső csend, amikor nincs idebent,
akkor vagy ott, magad előtt is idegen,
mindenek alatt párnalény, örökké álmos,
vak küzdő, ki úgy akar életben maradni,
hogy közben öli magát, eltékozolva azt,
aminek más lény: negyedelve is örülne.

Köröm alakú veseszövettan minták
szívecskés rajzolata, aludj drága, málljon
az arcod üstökössé, dilli-dilli-dillidó, orroddal
ékesített fák utolsó nyögése, egy papír-arc
hát-szájából. Zsalugáterek szemhéj helyett,
forgoldódik a nyegle nyáj: belépek a fényrésbe.

Hátul angyalok, hegyes orrukkal zavarodottan
szöszölnek, motorfűrésszel aprítják Jó atyád
mellkasát, kihúzva szívét a közeli, mohazöld
legelőre, éket verve közéd és Isten rózsaszín
pokolpárnába csomagolt bébije közé. Blám jú,
blám já máte. Örüljél vidámka apé, sékelj előttük
reggelig, töltsd magad idétlenül ferde gyökökbe.

Torz önvád tervezet, szelíden őrült csokireszelék,
méregtüskés álomhal, aludni vágyó test: örökre,
a szánalom pávája, magát riszálja, mimikája mögé,
így szeressen utoljára és újra, markába röhögve, Az
istentelen bohóc, Villon gyantázott kötele, anyád
elletlen kölke, rothadt palánta, magányra ítélve A
fény börtönben: annak rácsait szívekből fonják.

Diazepam elégia


Elosztott igék párhuzamos bűzcsatornái.

Számoltam a szuszogásomat, de kevesebb jött ki a végén.

Holnapom helyén sötét üreg, felfelé hulló hódarával.

Isten egy olyan féreg, mely minden ismeretlenbe berágja magát.

Analízis helyett halomba hordott falkaság.

Blackfriars Bridge északi lábánál, sikolyokat láttam.
Nem hittem el, hogy a rémület hangjai láthatóak és színesek.

Kígyók zöldben. Gyöngy karkötőben, a szív kamráiban rejtőznek.

Üres sörösüvegek óramutatóként forognak az éji szélben.

Alvó zsák vagyok egy fémpadon.

Lépegetnek a legóemberek.
Kőlépésekkel.
Visszasírják a könnyeket magukba.

Magzat-tavasz decemberben.

Boldogság fogvár íny sánccal, csordogáló nyállal telt vizesárokkal.

Élénken, ahogyan a szabadság ideggörcse ráng.

Szemben, valódi kudarc narancssárga mellényben.

Reszketsz a magány kormos tüdejében.

Szoldepot szívnak, ananászdarabkás savat szülnek, soha nincs szájuk.

Hívásra születtél, tagadásban élsz, lényegtelenül halsz.

Nem kellett volna elfogni az ördögöt, nélküle értelmezhetetlen a bűn.

Magyarázok a térkép appnak,
de nem érti a részeg halandzsát,
kocsmába visz ölelésed helyett.

Az üres vonat végül barátkozni kezd,
forró sóhaja elringat,
bóbiskolva hagyom,
hogy megerőszakoljon
egy vészfék-kar.

Ha élnék, biztosan jönne egy marabu fejű árnyék és csőrével megkocogtatna.

A képletből kiveszem a félelmet, helyére gyűlöletet írok és működni kezd.

Fáj a fejem, ököllel kongatva sem működik,
cigarettát adok neki,
nassoljon valami ártalmat
a sok rossz állagú, emésztetlen tekintet után.

Kényelgés vörösbársony válladon,
a járomcsont mögött bujkáló savanyú erő
megszorozza a tekinteted. Kellemetlen,
fülrágós hideg zülledt alánk, jó volt nem legalul ébredni.

A kék, piros, zöld és zárga karácsonyi ledek
akasztott kutyaként lógtak a Mad Squirrel ablakai mögött.

Az öngyilkosság értelmetlen cél,
úgyis meghalok, ez megnyugtató kibúvó mára.

A napok összetapogatták egymást a paplan alatt,
megható volt az ájulás után reggel érzékelni
a valóban létező arcélemet.

Hogyan múlik az örök? A géz alatt tovább
vérző vágás olyan mint a mosolyod.

A st albansi katedrális harangja a bokrok közt talált,
helyettem szégyenkeztek a templom falai, rajtam röhögött a Hold.

A végleges dolgok gyakran jelzés nélkül törnek ránk,
bőröndbe rakják az együtt-évek összegzett fájdalom egyenlegét,
majd kampóra akasztanak mint egy jól brandelt, márkás sapkát.

A nevetés ibuprofent nyeletett velem,
lassan csúszó kúpok pörkös gyomorszájon át,
lejjebb, ahol a savas közeg nem ultimátum, inkább zsoltár.

Az intelligencia állattá morzsolta a kicsinyítő képzőimet,
végül rámorogtam, arrébb lépett, de a távirányítóval néha újra villany-sokkolt.

Gina szemei cicát játszottak a könyvek között,
három inchnyi mezőt engedtek a férgeimnek,
behajtott sarkak mögé üzenetet sírtam.

Nincs válasz a teremtés lényegéről,
dadogva újra s úja olvasom a neveket,
melyeket itt hagyott a múlt,
hogy az emlékezetnek gúnyolt kényszer jól
válaszolhasson a fel nem tett kérdésekre.

Az utca végén a fények alsónadrágban futkároztak,
a fák árnyékain csimpaszkodva visszafele ejtve huhogták a nevünket.

Újra szétoszlott a karok közé zárt vigasz,
Pink Floyd lakodalmas slágeraira vonulva
szorongást oldott a részegség vajpuha rekeszizma.

Pontosan kimért zavarosan rugózó áldás,
csendben rágja koszos körmeit, szíkál,
köpdös és végbeléből előhúzza
fotorealisztikus portrédat.

Az inszomnia nem hagyja,
hogy ok és okozat összekoccanjon,
engedi a véletlent uralkodni,
előnyt kovácsolva
a posvadás penészrajzából.

WQ2PL91

Az este fényei legörbült szájakba ürülve,
kifolyatták a nappal jött sebek nedveit,
ha elfáradtál csak legyél üres, nem kell más,
ne akarj okosakat gondolni, sem alkotni, másoknak
megfelelni - csak túlélni, s bármilyen kábulattal
elringatni ezt az újabb haladékot, s vele együtt a
sikeresen túlélt fél-földnyi fordulatot: holnapig.

Áramivászat

Bemakkoztam a saját szám szélét,
parfümöt is ittam, majd fekete zoknit
húztam magamra - tetőtől talpig.
Gyászoltam a szart,
amit emberiségnek
hívtak, amíg volt értelme
a dolgok elnevezésének.

S most útra fel,
be Londonba, egész nap
üzleti és szakmai megbeszélések,
a vonatok zsúfolt emberpástétomok,
alul pépesített hús masszívja,
felette egy réteg narancsvörös zsír-lé,
legfelül pedig kocsonyás zselé,
majdnem mindenki maszkban,
olyan lett a világ mint egy szado-mazo pornó,
a maszkosok és a nem maszkosok
gyűlöletgyilok pillantásai, az önzés
és az önfeláldozás kurzusai,
egymásnak feszülve harcolnak.
A maszkomhoz sapkát is veszek majd,
és a legnagyobb méretű füllhallgatót viszem,
hogy ne tudjak se szagolni,
se hallani, már csak a szememet kellene
bekötnöm valamivel és tökéletes lenne,
akár ki is köthetnének az ülés melletti rúdhoz
és elfenekelhetnének,
mielőtt egy vibrátorral nekem 
esne a sok jól öltözött,
középosztálybeli útitárs.
A Farringdon jó lesz leszállóhelynek,
azt kellőképpen rettegem,
mert bár sokszor voltam már ott,
mégis mindig eltévedek.
Az épületét mintha kísérleti patkányoknak
tervezték volna, olyan teszthez,
ahol a tájékozódási képességet próbálták
felmérni. Két háztömbnyire onnan,
valami The Record Hall nevű helyre
kell majd mennem, tízre,
ez valami co-work épület lesz, 
mostanában az ilyen helyeken bérelnek
tárgylóteret - mert olcsóbb, így ezen is lehet
költséget megtakarítani,
hogy a nagyobb profitból
lehessen befektetni, kutatni,
kokózni, vagy gyereket iskoláztatni:
igény és meggyőződés szerint.
Majd az állomásról kijövet,
lefekszek az aszfaltra és az oldalamon fogok gurulni,
abban bízván, hogy a járókelők - ha kedvesen kérem őket,
hogy rugdossanak, akkor
észrevesznek, megszánnak, megállnak,
rám költvén egyet-kettőt
értékes másodperceikből:
ki félénken, ki magabiztosan: belém rúg,
s így erőfeszítés nélkül célba érek,
nekik meg jó lesz hétfő reggeli
feszültség oldónak ez a lincselés-szimuláció.
Innék majd egy kávét is, de azon a környéken szerintem
csak pretek, koszták meg nérók lesznek nyitva,
azokban pedig kávé helyett
a CEO-ik kapszulákba gyűjtögetett
ondóját szolgálják fel,
gondolom: azon több a haszon mintha
kávébabbal próbálkoznának.
Ez egy tökéletes nap lesz, nagyon várom
az uszonyaimmal úgy tapsolok, mint 
mosolygós fókababy egy nyolcvanas
évekbeli poszteren a gyerekszobám
ajtajára szegezve.

Apék I.

Fekete lencséken guruló téglatestekben
apék ültek, szájszerveik kör és vonal,
mintha folyton vicsorogtak volna,
a gúlák felett füsttrombiták
az ég felé, 
a gömbök és kockák lenyűgöztek,
némelyik kockából fény szivárgott,
belül apék
apró rombuszok,
hasábok és hengerek közt,
ide-oda ténferegtek,
mosogattak: halált ettek,
egymás mögött térdelve,
egymás combjai közt mozogva,
bagoztak, olykor lebegtek
és sugarakat lőttek
felső, geozoid alakú

testrészükből:
Apék tánca, dőlj félre,
borda és combcsont:
ujj-összeérintős játék,
vicsorgós teremtők,
gépi sora, ez a bolygó
ijesztő, menekülnöm kell,
amint elcsendesednek
és kialszanak a fények.

Szeretném ha elmúlna mindenki,
ha nem maradnának elcsalt emlékek,
szélesebb lenne ez a sok keskenység,
ha gyümölcsöt hozna a bánat, ha
az idő borzalmas járása nem csámpázna
rögzült pillanatok ólmos csomói közt. 

Jó lenne feledni, nem csak perceket,
teljes éveket, évtizedet - minden arcával,
szemével, illatával. Jó lenne a gyerekkort,
szülőket, szerelmeket oly könnyeden
kitörölni, ahogyan szúnyogokat
szoktunk elkergetni. Szeretnék nem emlékezni a
mosolyokra, jó volna ha elmúlna a fejemből
minden beszélgetés, ha nem lenne
déjà vu-m a telt könyvespolcok láttán, ha
minden csók, sóhaj, könny nélkül maradna,
s eltűnhetnék emlékeim szemei elől.

 QO52MNIP1

Félérett esőcseppek reszkettek az alkonyat végein,
seregélyfelhők támadták őket éjről-éjre,
kedvenc zuhanás-csatornádban kőbabákat fésülgettél,
árnyéka elől mutatóujjad körömágyába rejtetted őket,
s csak guggolt ott - a lassan csepegő magzatvíz pond felett,
kidörzsölt ágyékában sárgolyókból fészket tapasztottak, Ő
a földre írt - a felgyorsult jelen ellen fogalmazott erőszakot,
a gúlák és kockák közt kanyargó síkokon dermedt járókelők,
istenkéjük ott felejtette őket, a lelkiismeretek kutricájából
előmászó patkányok végre jól lakhattak, zselébuborékba zárt
sikolyuk megkerüli a morális pánikot és eufóriát,
egy szociopata nárciszokból szőtt pokrócot gyűrögetve,
saját fotójára maszturbált, hangtalanul élvezve:
vihogva - újranézte a Teremtést. "Közösen esszük meg."
mondja a sáskáknak. Dülöngélő Maszat Arcot ünnepelnek.
A látvány és a pupilla közös pírban tekeregve, újabb almát
növesztettek, Halának, Mammonjának, Fűszerének: ciklusában,
Heva elém térdelt, az utcákon korsókba gyűjtött nyálat lehajtva
szüretelni kezdett,
paróka volt rajta, azzal fedte le nyüvekkel teli koponyája üregét,
minden megkezdett harapása után sziszegnem kellett,
a legerősebb altató kacsintásod helye volt,
hüllősdi dolgunk után,
hófehér tablettát ölelve táncoltunk - Heva kacagva rókázott,
a magát terelgető, öntudatos báránycsorda körtáncba kapaszkodva,
középen a Fjú, mögötte a Frópéták, végül a szükséges rosszak:
pörgés közben fikájukat az utolsó még élő pipacsok szirmaira kenték,
Akármi vicce, Valami tánca,
fogközt kitöltő koppanósra fagyott csillogás, elvesztünk,
Te meg Ő, Én s az összes névmás,
szívekből hengerelt paravánba hengerezve,
láthatatlan tintával szignóztuk a mákszemnyi
sötétségünk bal alsó sarkában azt a percet,
melyet beszippantani készült.
Látni lehet a terpeszed közepén lógó vészféket,
elivott májfánkra vadászik,
A szaglászó, reményét wc papírként használó,
bárhová és bárhonnan elmenekülő.

 

UT419UMKL17

Közel a széktáj tünet,
Habzó felhők, májunkban mráz, 
ijesztő mráz. Végre, mindenütt, akasztott
Karácsonyi díszek házkoporsók ablakaiban,
Ma hajnalra
kifogyott az eső: NO'DE'Mostrude Bolsonara.
Tájfogó puha ujjaid,
mindegyik cseppje felbélyegzett tagadás. Ütemezett
szvadbák monoton seggrázása,
hozzá vezet a tünet nélküli szüret?
Kár, hogy sikerült mindenről leszoknia: Сатана, VaXD,
dildó, porhó, zöld, rös, ütvekúró. Zacskós rohamrizsát
főztem vegetás olvasztott hóléből
alkaloidos légyvérben,
a gőzének tükrében
volt nézni, Homérosz szétporladt rágóit,
mintha megfejték volna. 
Magnézium: extra porció, talán megkapom az
egyszerre bekövetkező, teljes leállást. Mutass valamit,
egyetlen igazán fontosat,
ha lehet akkor hófehér alapon foltosat.
Kommunikációs salakanyag menteset,
rúgj belém egy rendeset,
ömlengés bejgli sütés közben. Alámerítés: Rá
és Ré, megnézték hogy lett belőlünk melléknév.
Felhőfoszlott, nagy száj. Egy pofa.
Szüntelenül méricskélő,
fogakkal felvértezett input egység: ott be, itt ki. Kaki?
Az evés kéj. Megenne bármit. Könyvet, házat, erkélyt,
erdőket, tájat és a mélyszemvizet.
Tárgyiasult mizantróp gondolatot,
égbéli angyalszart,
amatőr műugrók gondolatait,
újságírók körömrágását,
fodrászok bajszát,
bányászok lámpáit,
politikusok szellentését:
igen. Falná. Egy óra
alatt négy diétáskólát, az Újszövetségből
lactofree vajjal megkent lapokat. Azt reméli,
így megtérhet.
Kizárólagos sorsa a megemésztődés. Zöld szőnyegfény
tavirózsa lábnyomokkal, valami mossa már el. Ezt!
szókratészi álbajusz - a mesebeli füves rét
sűrűjében, mézeskalács apotéka lapul, szike-szoknyás,
petére vágyó rovarlányokkal
nos, igen. Az ilyet jobb a rémálmokra bízni, nemdenem?
A szakértők különleges kacsintása.
Mélyen belemenni a kavicsbányák kristálymély
bármelyikébe, kalózból profittermelő,
teljesen kifejlett
példánnyá váltam, úgy érzem,
ez tőke ellenesen hangzott,
budoár forradalom.
Rendelnem kell konyakot,
úgy egyszerűbb
a díszek és a süti mellé hányni,
hogy most születik vagy meghal, vagy halva
születik a Megváltó, összekeveredtem,
a konzolon
Mega Isten lesz,
plusz ponttal, száz százalék életerővel,
leviszi a bokréták összes fejét,
markába köp majd a tonhal konzerveket
szétosztja a szegények közt.

Medúzában borda

Tülprekföli pöfö Drámai, Rémet szitáltál, Éjeken át, Varacskos
Tubagatyában fútt a szemfesték és csak zománcot, amíg adtak,
Véget ért a pöfékelés, Frrrr cicajelmezben, ezerbőr hogyan kell
Bankjeggyel gyilkolni? Csak tudasd, láttamozott vörös pettyek.

Békástóban, mirigyeket fejt ki a bárányfelhők izmosa, ikrek hasa,
Két arc, három szem. Kivénhedt pótlás a szádban: iszony vaklék,
Zavarodban megműtötted jövőképedben a fagyott lelkikalauzokat,
Mi lenne végül? Őrült pokroménta? Beleburgalizunk? Megmélás?

Zizakkal bereészelve? Mizsérek peregletlen morgólat vibbingjei,
Lefűrészelt csövekkel, librilalizálnak. Megmérgeztem önt, magam,
siletlen dérrel, szép diszömbör közepén, erek nélkül, ahogyan ohh,
Kérted! Legyen köztünk abraszili káblulat, vörgeteg pelémiával.

Böf, böf, böf. Baszlány, baszfiú: kétfontos üszővel, szkafanderban,
lilásat ellett, porfémia, kanágyúk, mérgedrága keresztes pókfatty,
lelj, még még, akármennyi kaláts, után násztánc mikromokilátiát,
lebegek: vég vég, végre! Nulla, semmi, nemakar. Akárki voltam.

A legyek két hete

Elképzelni téged más, Szabálytalan ütemlelés, 
Újra hagytad, Valakinél a düh, Esetleg ígéretek,
Asztalról az ágyba, Elhasználva sem kidobandó,
Reggelire bátorságról rajzolgat, Néhány centi itt,
süllyedés amott, Ölelést lapátol a kávéba, Igen,
mert jó lenne, Egyenlő a közepe, széle, Bántott,
mégis megsiratod, Olykor a derű a megoldás, Ha
mosolytalan is, Ma éppúgy makogok,  Ha tudnám
elhinném, Hogy mindenkiben van, Legalább egy
nyári naplemente, Szülőkkel, Esetleg sokkal jobb, 
Mint amit végül tettem, Tövisekből hópihék, Igen,
gyerekként, A legelső szörnyetegségünk, Nem
elkerülhető, Az észlelés mellőzése,  Térfelünk
lassú elbutulása, Időpocsékolásnak tűnünk, Úgy
szánakozna, Végül csak egymásra várakozunk, 
Ólomfalas urnákban, Vége a kísérleti telepnek,
Kiismerhető zörejek operája, Termék a gondolat,
A meg nem szült kutyák Istene, Legyél falánk,
Legalább egyszer, Óhajtó módban is dadogok,
Ijesztő a tervezés, Hogy valakit szülni szeretnél, 
ugyanaz a káprázat-monológ: mibenned? False,
mit, mikor, miért, Válassz, de muszáj élvezned,
Végleállásig, szeletekben, Szaggatott vonalaim,
Álló metronómok előkéje, Minden dimenzióban,
Unalmas kutyapózban, A szánalmas és szokásos
mozgás szabályok, Gravitáció nélkül, Harsány
tűlevelek szabályos tánca, Mintha szőrünkben,
Láthatatlan kéz túrna A hátadon is kapargatna,
Maradj vagy hallgass, Egyszerűen csak örökre.

LOP9361KLIU51112WE

Feketerigók penészt karcoltak a parkoló kőbetéteire,
majd a zöld lambérián aprósdi karmaikkal Sakkbábukat
tologattak. Társutas evolúció diszembörben,
amikor a bolygók matrioskává állnak össze
és sóhajnyi felárért lehet őket nyitogatni - Ó! micsoda szépség,
mellékesen meg: oktatóanyag és általános műveltség
a sok jövőbeni gecinek. Áprilisban ilyenkor világosodik,
most sötét van. A péntek éjjeli szörnykergetés után a bárokból
menekülnek, kisepri magát a hordalék és Kínlódva gurulnak
Hatfield felé a taxik, léket kapott a Hold, hátára fordult
és konyakos szökőkutat játszik. Mellékelték a molylepkék
porpuha szárnycsapásainak frekvencia rajzát,
végül egy kökénybokor körvonalazódott a rácsok közt.
Kellemetlen ez a kórtermi magány, a fertőtlenítőszagú
lehelletem a falakat tapogatja előttem, csapdákat sejt
arrafelé a Bármerre. A folyosó levegőszelvényekből
összetákolt alagút, egy fóliasátorra emlékeztet,
mely lefelé lejt, ami gyanús, ki tudja milyen mélyre vezet,
s mi van ott. Ha ott van az - ott. A háztetők perzsaszőnyegként
tekerednek a járdákra, a körömmel megkarcolhatónak tűnő járványlények,
maszkban lépegetnek fel s le rajtuk, egészen odáig el tudnak sétálni
ahol a kémények összenőnek a rendezetlenséggel.
Málik a főnixekből épült kőkerítés, az idővel hált - ezért forgácsait
önalárendelten a járdára hullajtja, ezt csipegeti fel éjjelente a rőt éghatár.
Ebből az erőből ébreszti a Napot.
A szaruhártyám tükrében egy temetőbogár illegeti magát,
dúsított trallaláré zenekarral fel-örömített lakoma készül belőlem,
ha lenne purgatórium, akkor ide nyílna a vészkijárata.
A kézfejemből nuncust formáztam,
és odatartottam a zenetanárom fotója elé,
hátha megorozza, de nem csinálta meg a túlvilági bravúrt.
A szemvizem bor-bokor alakban spriccelt a győztesek szórakoztatására,
fura mozdulatokkal öklendeztek a kijárat felé,
csak annyit kiáltottam utánuk "C'est la vie!"
de nem érdekelte őket. Feltekertem az ablakot,
levegő helyett a pollent élvező füzek orgazmusának
nyüszítése jött be az ablakon, a kesztyűtartóból kivettem
a zöld úszósapkámat, felhúztam és a füleimet kitűrve,
az orrom végét öregujjammal magasra nyomva a szembejövö
forgalomnak bohóckodtam, anyám nagyokat nevetett rajtam
és az mondta
"Hülye vagy, kisfiam." - kevés közt az egyik vidám perce volt.
Kikapartam a számból a jégkockákat, mindegyikben
én lebegtem hernyótesttel, egyikem-másikom
még pihegett, a többi holtan meredt,
mentőket hívtam volna,
de még telefonvonal sem létezett.
Albatroszok és sirályok bunyóznak a Platt Court felett,
valamit megsejthettek a jövőből, lemondtak az együttérzésről,
mint a csupasz apék. Kenyérszelés közben,
figyelem a harcukat, ha néhányszor hasba szúrnám magam,
lehetnék a sirályok mártírja, sirályimát írna hozzám a sirályköltő
és felolvasnák ha jönne az albatrosz orgia.
Destruktív torta apokalipszis gyertyákkal és dekadencia krémmel,
bármi jó lehetne ami közelebb visz az elágazások
metafizikai ingerületeihez, portalan a szemöldököm,
lecsókolta a szél, kértem rejtsen el, de azt mondta:
nem vagyok olyan kövér. 

 VU91E2

Mindig szerettem volna tudni,
hogy, ugyanazokról gondolkodunk? Hogy neked
is van-e (Töprengsz-e azon, hogy kiöntenek az ablakon?)
morfondírozás-kényszered, töprengés
hajlamod, túlfűrészelt rettegés(ed?): ha nem félsz,
akár csak (Felejtsük el minden büszkeséged horkantásait?)
egy percig, bogarak biblikus jelenésének hologramjai
csobognak körülötted.
Mintha állig be lennél tömve a homokba, és
seregekben (Élményzabszem Kórón nevelkedett Uzsgyi vagy?)
vonulnak feléd a férgek, s ha elérnek: az orrodon
keresztül
bevonulnak és annektálnak.
Üvöltésed a győzelmi (Vajon holnap is megalázom magam?)
indulójuk, könnyeid poharukban pezsgő,
nyelved a győzelmi rituálé színpada.
Egyetlen esélyed, ha újra
töprengsz - akármin. (A bal szélről a második halálnemet kérem?)
Akkor a tömeg hátrál, ha szorongsz is:
visszahőkölnek, sőt megtorpannak valahány
másodpercre, hogy erőt gyűjtve újra (Kármint szívott a jácint, ettől olyan szép?)
támadásba lendüljenek, te pedig túléld
hogy megint (A sikerem gyávaságom szubsztrátja?)
gondolkodnod kelljen. 
A legjobb ha szorongásod
magát ismétli, így haladékot kapsz: (Lendületből fúvott harmóniák?)
kiköpheted a homokot a szádból,
félrefújhatod az orrodra ragadt
nedves hajszálakat, megnyalhatod
cserepes ajkaidat
- mielőtt újra támadnak. Töprengéselmélet,
az ideges létférgek tapogató
szimatolása hogyléted felől, (Fütykösét leették a legyek?)
vannak-e bevehető szigetek,
támadható sáncok. Gyöngeség.
Mindig szerettem volna tudni, (Anya kedvenc pózát?)
tényleg elhiszed,
ha lezárjuk szemeinket: (A nemzetek olyanok mint két idegen ember fingja?)
megmenekülhetünk? Ó!
A gyermeki varázsló rítusok,
régben, lefekvés előtt
a könyvet a vánkos alá raktuk, (Bókinca! Lapozlak, megnyallak!)
hogy az a rémes (Lapjaid, Cica oly feszesek!)
tudás reggelre magától
az agyunkba szivárogjon, anyu mondta,
ő volt gyerekkorunk felsőisteni mágusa,
neki elhittük, évekig
működött, mert nem érdekelt, hogy (Egy kövér, öreg pók mosolya, bízz benne?)
egész délután magoltunk, ettől az agyunk elfáradt,
reggelre kipihente magát. Nem történt csoda. 
Hasonló volt a Mikulásban való
hitem, (Ha mindennap másnapos vagyok, akkor nincs másnaposság?)
még a középiskola elején is vártam, hogy a pókhasú
hajnalban belecsempéssze a csomagot a cipőinkbe és
reggel minden csokit és a kisöcsém
csomagjából ellopott, 
dupla adagot is felzabálhassam. (Hogy élem majd túl öcsém halálát?)
És bosszant, hogy nem tudom
felidézni, mikor (Végül is, senkit nem tudok igazán?)
jött a Mikulás utoljára,
melyik évben? Akkor lett vége (A csend több mint vigasz?)
a gyerekkornak. Gyakran meg akartam
kérdezni, hogy mi az az erő, 
amitől olyanokat mondanak
körülöttem, hogy létezik (Mire volt jó ez az egész?)
"pozitív gondolat" meg "negatív gondolat"
és állítólag
az előbbi a megfelelő válasz
a sanyarúság legyőzésére.
Vakolatlan arcpakolás. Haláltextúrával.
Részegen.
Öklendezés a wc glóriája közepébe (Érzik a szájszagomat?)
Túletted magad. (Mióta gyűlölöd Őket jobban, mint magad?)
Hogy mitől az az önteltség,
ahogyan a percnyi túlélést
sikernek könyvelik el (Hogyan halok majd meg?)
és vannak akiknek
a hit és
a filozófia is belefér. Jó lenne (Miért?)
egyszer megérteni, hogy
miért van olyan érzése sokaknak,
hogy az állítólagos
istenük szemében, (A szabadság illata illékonyabb vagy parfümöd emléke?)
értékesebbek egy piócánál,
mert Ők
végső pontja A teremtési
folyamatnak, hiszik:
összeszerelésükhöz az Alkotó
minden más teremtmény (Használtad már egy könyv kitépett lapját ondótörlőnek?)
befejeztével fogott hozzá,
tudniillik: önarcképet alkotott.
De mi van akkor, ha létezik
nyolcadik, kilencedik - sőt (Elfogadom-e majd döntésedet, Uram?)
tizedik nap is? Csak nem árulta el,
mert nem a
műalkotások dolga. Azt is próbálnám
megérteni, hogy mitől
alakult ki benned az a küldetéstudat,
esetleg ideológiai (Mennyi üvöltés jár majd neked, ha fejadagban, jegyre adják?)
állásfoglalás, mely jogot
adott a világ megnyugtató
rendezéséhez, Az
életek erőforrásként való kezeléséhez,
bányászathoz, hatalomhoz,
politikához, hadászathoz - de
bevallom: nem sikerült megértenem,
pedig az este
megkérdeztem a kutyámat is,
Ő csak arcon nyalogatott. (Magadban végre Kimondtad: "Menj a picsába, Te fasz!"?)
Az elmúlt néhány évben (Elképzelted, hogy végignézed, ahogyan elpusztul minden?)
próbáltam rájönni, hogy miért (Hogy lefolynak az égről a felhők?)
szültök még mindig oly sokan? (Hogy velem halsz, s veled halok?)
Miért nem tisztelitek 
saját - állítólag szeretett utódaikat
annyira, hogy inkább
ne hozzátok őket ide, erre a világra,
hiszen talán csupán
néhány évtized 
és pokolármány vár rájuk, kannibálgőzkamra. Mintha
Bosch és Dante poklából
a metafizikai layerek és a fantazmák
képeit egyszerűen csak
kicserélnénk az
elmúlt évszázad pogromjainak, (Emlékszel még mikor megfogadtad, hogy emlékszel?)
népirtásainak a sajtófotóira,  (Arra a pillanatra, amikor a tóparton meglested Istent?)
letörölve minden absztrakciós réteget (Két fűszál köt feszülő harmatos fűszálon egyensúlyozott?)
és mesebeli isteni elrendeltetést (Rád nézett, mosolygott, majd fejest ugrott és elúszott?)
a valóság gyakran
felfoghatatlan borzalmairól. (Baltával vernek agyon egy sikátorban?)
Soha nem értettem ezt a fajta
önzést, pedig igyekeztem - miközben
a felém csörgedező
bogársereg fémesen csillogó (Igazi moralista volnék? Egy Ősbarom?)
rágóit figyeltem. 
Nem tudok semmit, nem
vagyok elég bátor ahhoz, hogy
a vakság és a süketség árnyalatait átéljem.

VU91E3

A csíborinduló

Csíbor voltam, csíbor leszek,
csíborságom csíbort szeret.
Csíbor szívem csíbornak dobban,
csíbor páncélomon csíbor csókja cuppan.
Csíbor este csíbor dal szól, csíbor karom csíborba karol.
Csíbor tavon csíbor hajó, csíbor pocakban csíbor
lakó. Csíbor lelkem csíbort szeret, csíbor vagyok,
s csíbor leszek.

VU91E4

A pokol itt absztrakció. Kettő darab négyzet,
keresztül döfve egy vonallal, végeiken körök,
szórványosan háromszögek halmazai, előttük
néhány hullám. A doménhatár elmosott szélű
négyzet - Világkoporsó. Vonalak árja a szélen,
körötte az oválisok rétek. Sétáink szívhangjai,
olyan fánkok, melyek széthajtogatva kiadják,
arcunkat, szívünket és sikolyként is működnek.


VU91E5

Halogén örömhuszárok a szétcsepegtetett pofazacskók
szürke-szárnyú kéményei közt,
képzelt apám, szónoklatod téli álma alatt titkon
papírkatonákat szárítgattam, csak annyit csipegettem
a falhoz támasztott jóreménység epéjéből
amennyit egy haragregényből ki szabadott fa csarni,
Régebben. Voltál vagy haladtál. Jelenleg egyre őszülsz,
májfoltjaid első példányai közt füzények lilái,
vadlovak ittak a kirúzsozott punci-bejáratban,
a felzavart szerkők szárnyaikkal csiklandozták
ajkaid bársonykötését,
szemben egy plüss zsiráf vagy imádkozott,
vagy épp rágyújtani készült,
páros patái közt fémtulipánt szorongatott.
Siettem a bolondboltba, útközben te voltál a falakon a moha,
az Upper Marlborough Road-on az ügyvédi iroda elé rókát rajzoltam.
Az őrület jura korszaka ez a dínóbalzsamos éjszaka,
a kötelező remények szaga elakadt,
olyan szépek együtt, remélem nem szenvednek sokat,
megkövülnek mire felnőnek,
két potyautas mormota szopta a Korpásszőrű Menyétet Adriánó kertjében,
ahol húsdarálókba tömködték az inszomniás örömapákat.
Lézerkoktél lesz belőlük,
keményen kiadott útmutatás,
kék ruhába öltöztetett macsóvá érlelt kiskakasoknak.
A legszebb hózentrógeromban mentem lepisálni a tájképedet,
végre elárulták milyen az a bézs,
véletlenül történt minden amit ott találsz a konyhapulton,
ne hívj többé Mikiegérnek,
mert ez itt nem könnycsepp, hanem vér. 

MJ371 P 381 I 12

Közhely, hogy minden amit gondoltunk,
minden amit éreztünk, minden haragunk,
félelmeink, erkölcsünk, hazugságunk,
minden mondásunk, a születés, halál,
szenvedés - minden amit a művészet ábrázol:
a lázadás, megaláztatás, elnyomás
és gazdagság nem több mint egy hófehér
szintetikus kocka,
kreatív kurzus,
üzlet,
eladható termék,
élménypark,
esemény,
meditációs est. 
Nem érdemes érezni, nem kell
több mint egy élveztető-gépre kötötten
piruettezni
néhány percig
bizseregni a figyelemtől,
talán akad még valami ehető,
hátha van értelmed. Ez nem kiüresedés,
nem pokol, egyszerűen csak az a valóság,
ahová el kellett jutni, egy végpont, ahol
az emberi lét megáll,
ez az eseményhorizont,
ahol a végső szédülés előtt még utoljára adott
az esély, hogy elköszönj és vicsorogva
visszaintegess. Ha van a volt, és lesz:
legalább úgy legyen, ahogyan van
és ne úgy, hogy szeresd.

 Nem akarok emlékeket I.

Nincs megírva az esőcseppek
története,
a legtöbb lépés remény, elágazás,
bizonyos számú,
megtett út után,
akármi, hamis és valós: mintázatok
sorai csak megtörténnek. Olyasmi,
mintha létezne sors, elrendeltetés
és a kapcsolódó kutyakomédiák.
Utazó ügynök, erőszakbejárás,
hazugságműszak.

Néztél, s az orrod alá biggyesztett
sárgarépával felém mosolyogtál,
pukkedliztél is egyet, "Ó, csak így
kinevetsz!" - hadartam magamnak
álmosan, kihátráltam a zoknimból,
a fürdőszoba felé. Ekkor ujjaiddal
csigaszarvakat mutattál, s nyelvet
öltögettél,
ezután a bárpult
felső fiókjában matattál, szokásod
szerint: a fekete tollat kerested.
"Ezt úgy mondtad, hogy közben
nem vetted észre, elmúlt tizenegy.
Aludni kellene." - írtad a széttárt
lábakkal előtted heverő papírra,
majd átnyomtad elém
egy "nyev
messzidzs ház örrávjd! ugye jól
mondtam?" megjegyzéssel, pró
báltam elolvasni, de nem tudtam.
"E úgrr mongad, fogy görbe, en
szetted részre, kegút izenegy
úluni ellene."  Rondán írtál, ha
megemlítettem, kinevettél, vagy
Kedvesen mosolyogtál,
tenyereddel rácsaptál a lapra:
"Pecsét!". És visítani kezdtél,
a kezeid helyén két szélkerék
nőtt. Összezavarodtam, akkor
még Nem sejtettem, hogy Az
már rég nem te voltál, én pedig
évek óta elhiszem amit
a körülöttem ücsörgő emléked
hazudik magáról, így jobb volt
a szekrényajtón a tükörrel
diskurálni, vagy
arra várni, hogy az univerzum
egyik idevágó törvénye,
működésképtelenné váljon,
kimentve bennünket az időből,
elvéve
vagy hozzáadva valamit 
a vektorszámításhoz, amit
Isten már az általánosban
sem értett.
A fogmosás közben,
eszembe jutott
amikor
gyerekként a hittanórán
a lelkésznő
vádlijait lestük,
a szőrszálak a nejlon harisnyát
átszúrva - szinte lengedeztek
a gyülekezeti terem fűtetlen
levegőjében. Majd
hazafelé menet öcsémmel
beosontunk a templomba
az oldalsó ajtón,
ahol vasárnaponként
a pap és a kántor
érkezett az istentiszteletre,
felmentünk a karba és
a hátsó sorban kártyáztunk,
nem tudom pontosan mit,
talán hetesezhettünk.
Az üres templomban semmi
magasztosságot nem éreztem,
olyan
volt mint bármilyen más
épület, Isten nélküli tégla
és vakolathalom.
A fogpaszta
a pólómra cseppent, kijöttem
a fürdőből, sötét volt,
szólongattalak, nem voltál,
tudtam, ilyenkor összezsugorodsz
s a szőnyeg bojtjai közt,
alszol,
heti egyszer,
szükséged van erre.
Ha reggel felébredek,
ott leszel mellettem, a
mellbimbóidból pókhálót
szőttél az ablakkilincsig, 
manó ruháidat erre
teregetted.
"Hány hónapja voltunk
utoljára egymásban?" - kérdezem,
csukott szemmel, válaszul
elsütsz majd egy poént, ezzel
megelőzve a további kínos
kérdéseket.
Azt állítottad: a költészet nem jó,
túl személyes.
"Mintha mások szarását kellene
végignézni."
Van ebben igazság,
de ez csak egy lehetőség,
személytelen líra is van,
hazudni is lehet,
forradalmi és hazafias baromságokat
is lehet írni - igen,
mondtam: oké,
nem sokkal meggyőzőbb,
majdnem olyan
felesleges mint a filozófia.
Mínusz két fok van,
közel a december,
hajnali négy óra,
futnék. A sötétben.
Nem tudsz felismerni, A
karomban magamat én sem,
mackó tükör, szörnyű nap,
rossz év és szokatlan évtized.
We should have been there,
without remorse, they
enjoyed their terrible
willingness.
Lemosnám szappanos
vízzel az egészet,
domestost lötybölnék rá,
fertőtlenítse le
a zsákszagot,
a gonosz mütyüremberek
zsíros ujjnyomait.
Oldozás vagy oldódás?
Fájós térd és térdvédő,
egyre több mindenből,
amit nem szeretnél ismerni.
A a heti
szószépségverseny győztesei:
cápafosás uszonnyal,
aszaltparadicsom,
vagina terrakotta. Tudtam, hogy
öregszel, mert egyre gyakrabban
próbáltad elmondani,
hogy neked "Ms már kevesebb kell,
az apró örömök, a család és az
emlékek apádról." Úgy éreztem, hogy
ettől úgy érezted, elértél egy
életkort, ahol a bölcsesség
már predesztináció és elkerülheteten.
Ettől.
Magad alá örülsz,
hamarosan majd kitalálod,
hogy a gyerekeid
születése - nah, az szép pillanat volt,
s a legvége előtt,
a légzés
és a vizelés lesz az örömöd.
Lyukból jöttél és lyukban leszel! Ámen!
Micsoda lekvár ez,
erre a napra, hat rrrrrrrel
írom a rókát, prózaperverz rémmese,
kis füttybe tekereve,
szóviccet dedikál a sátán ránctalan,
borotvaéles kukacára, 
az csak vicsorog, A
fénylő arcokból kipukkanó
dzsízöz-sugarak megvédik a nüvényeket,
remélem ott maradsz
örökre.

Nem akarok emlékeket II.

Hol van Ő? Ki az igazat
és hazugot is megérti?
Kinek Tüdeusz pózol,
s ágyékán a cirádák
bejárati ajtók. Hol vannak
a forradalmárok?
Bölcselkedő fogyasztóként
tengődnek két
könyvlap közt? Politizálnak?
Esetleg
gyereket nevelnek,
mert azért annyira nem
kiábrándultak és elégedetlenek,
hogy A
sokasodás rituáléját kihagyják?
Hol vannak
a poénok? Hová tűnt
az a sok szép mosoly?
Merre vannak a hólepte utcák
és a mikor
veszett el a kétely? Ki tudja.
Sosem volt jó emlékezni A
nem létező dolgokra?


Nem akarok emlékeket III.

Egyzer a közeli kanálison
horgásztam,
egy férfi állt meg biciklivel a parton. A
szokásos módon kezdte:
"Van valami?"
"Néhány keszeget fogtam." - mondtam,
és kiemeltem a szákot a sások közül.
Először ellenőrnek hittem,
de ő leült fent a
parton, cigizett. Nem nagyon beszélgettünk.
Negyed óra telhetett el, amikor hátranéztem,
ott állt úgy másfél méterre tőlem letolt
nadrággal,
engem bámult és a farkán a bőrt előre-hátra
húzogatta. Meglepődtem,
majd megrémültem, nem mertem semmit
csinálni. Tíz éves lehettem, 
teljesen lebénulva,
csak bámultam a vizet, mikor újra
arra mertem
nézni: már befejezte,
visszaült a korábbi
helyére. Gyorsan összecsomagoltam, 
valami köszönésfélét
mondhattam, és a biciklimmel
elindultam
hazafelé, ő követett. Jött
velem a hazafelé vezető úton, végig
kioktató stílusban
fenyegetett, hogy ne merjek szólni
senkinek. 
Évekkel később, egy kórházban dolgoztam,
egyszer, amikor le kellett mennem
a recepcióra, az ablakok előtti heverőn
Az a férfi ült, kicsit megöregedett,
mosolygott és
a mentősökkel beszélgetett, 
a beszélgetésből kiderült,
hogy a diszpécsernő férje. 
Ő nem ismert meg én pedig nem 
szóltam senkinek. Nem őt sajnáltam, hanem
a feleségét, akit kedveltem, különben sem
hitték volna el, hogy az a mintaférj
és mintaapa olykor
kisfiúk előtt maszturbál eldugott
folyópartokon. Akiket azután
megfenyeget.
A sáskaszerű arcát örökre megjegyeztem,
megalázó volt
kiszolgáltatottnak lenni
egy erősebb és nagyobb
hatalom előtt.



Nem akarok emlékeket IV.

Nincs magyarázat erre a reggelre,
nem tudom leírni, hogy: "Minden."
Az sem sikerült, hogy: "Ők", "Azok",
"Az emberek", "Legtöbben", "Odakint".
Azután mégis sikerül, de a bénult
perc tehetetlensége megrémiszt.
Hattyúszárnyak surrogására ébred
a kocsisor a ház előtt. Mértanilag
szabályos ütemek. A tudat akarata
a fejemben ül és a Marsot hívja,
tudja, hogy valahol arrafelé lennie
kell egy űrhajónak: ez a menekülés
érzet - több kell, hogy legyen mint
mint egyszerű elvágyódás, sejtés.
Kik azok? S ki én? És miért károg
az a sok madár odakint? Lüktetve
kong a megmaradás ősi törvénye,
azt akarja: lépj ezen is túl, felejtsd
el ezt is, bocsásd meg azt, bándd
meg emezt, egyszerűsíts, másold
át magad néhány utódba, mert a
húsod - a barnásvért szítt lucskos
itatóspárna, csak így menekülhet
abból a kiszabott intervallumból,
melynek zacskófejű őre ott térdel
gyomorszájam közepén, csak vár,
tűpontosan elzárja a légcsövem 
végét és nagyon halkan azt ismétli:
legyőztelek és bármit teszel, újra
és újra én nyerek, mert ez a törvény.

 JU77RE 2648 IO P MJ2901

A szemközti lakópark körüli
fákkal próbáltam csevegni,
fülemet gondosan a konyha
linóleumára tapasztva
hallgatóztam, Azt
remélve: elfoghatom
gyökereik titkos jeleit. Persze,
nem hallottam semmit,
csak sejtettem: beszélgetnek.

Amikor először elmeséltem
neked azt, hogy
fának érzem magam,
meglepődtél. Később egy
vasárnap délután, 
beszélgettünk és
megkérdezted, hogy
miért utálok embernek lenni,
azt válaszoltam:
egyszerűen csak
nem annak érzem magam,
aminek látszanom,
kellene. Csak
zavar, amikor felegyenesedve
járok, s hogy egyáltalán
helyet kell változtatnom.
Idegennek érzem,
saját hajamat,
hogy csontokra vagyok ráfeszítve,
mint egy papírsárkány.
Elborzaszt
szöveteim puhasága,
olyan vagyok, mint
életre hívott zselés cukorka.
Szekíroz a biológiám valósága,
Zavar az S alakú gerincem,
hogy csupasz vagyok,
és ezt ruhának nevezett
pótlékkal kell takarnom. 
Teher a hangokkal történő
párbeszéd, idegessé tesz az,
hogy gondolkodom,
hogy agyam van. Szomorú,
hogy a fényt,
ahelyett, hogy 
cukrokká alakítanám - látásra pocsékolom.
Fáraszt a sok érzés, hangulat és
megrémiszt, hogy el tudom olvasni
a feliratokat, hogy meg tudom számolni
a lábujjaimat, hogy értem mi az a pénz
és hogy tudom: a csillagok nem feszesre
húzott égősorok egy lapos tálca fölött.
Idegesítenek a végtagjaim,
a nemi szerveim,
hogy nem tudok virágozni,
hogy szám van és benne fogak.
Belegondolni is
rossz, hogy emlős anyám kilenc, 
hónapig volt vemhes velem,
mielőtt megellett. Visszataszít
hogy mindenevő vagyok,
és az, hogy a düh érzete, olykor
bosszúra fakaszt. Szánalmas,
hogy falaknak, ablakoknak és
kerítéseknek nevezett elválasztók
mögött élek, hogy
eszközöket használok,
s nem csak akkor
eszek ha éhes vagyok. Idegen nekem
az, hogy tudok álmodni,
és hogy a szaporodáshoz
élveznem kell a párosodást.
Miután végighallgattál, hümmögtél,
majd nagyot sóhajtva
elmesélted, hogy szerinted mindegy minek
gondoljuk magunkat. Majd
azzal folytattad,
hogy te mindig macska szerettél
volna lenni,
a boltban, néha hosszú percekig
a cicatápos polcok előtt toporogsz,
nyalogatod a szádat, nyávogsz
és arról fantáziálsz,
hogy odahaza,
majd kapsz valami hasonlót.
Szeretnéd, ha az emberek
gyönyörködnének benned,
fésülgetnék a bundád,
adnának almot. Azt is elárultad,
hogy legfőbb vágyaid egyike
játszani egy élő egérrel,
feldobni magasra, majd
mielőtt elmenekülne, újra 
elkapni s végül kicsi fejét
leharapni. Imádnál
a magas fűből verebeket lesni,
éjjel kandúrokkal üzekedni,
de amit legjobban szeretnél - folytattad:
az a gondtalan lustálkodás,
az álmos pislogás, eközben
puha szőrödet nyalogatnád,
s ha végül elaludnál,
újra álmodnád az előző
éjszakát.

 UI78TR-IOUzTRWQ-8973

Összesen két és fél - azt mondják,
hogy ennyien lakhatnak bennünk
teljes életünk alatt. Nem tudom
mi ebből az igazság.
Tegnap éjjel - néhány percre
rés nyílt a házunk
felett az égben, s benne fényárban
úszó angyalok jelentek meg,
zsiráf-szerű nyakukkal
lefelé periszkópoztak,
mikor pedig
látták nagy szükségünket:
használt szeplőket kezdtek
osztogatni.
Hasznos lehetett volna,
de neked már nem jutott. 

Éppen szomorkodni kezdtél,
amikor
újra
megjelentek, s
lehunyt, alvó szemeket
ajánlottak a szeplők helyett,
igaz,

szemöldök nélkül, ami elsőre
nem tetszett neked,
de végül elfogadtad,
így adtak hozzá ajándékba
egy flegmán félrehúzott,
durcás szájat is. 
Reggel, amikor
beraktad az ajándék
szemeket
és először
láttál velük:
csak kérdeztél,
nem állítottál többé semmit,

egész délelőtt a konyhában
lézengtél és
bámultál ki az ablakon.
Úgy tűnt, hogy nagyon
összpontosítottál,
újra meg akartad tanulni
a dolgok neveit.
Emlékszem, tizenegy körül
ijedten a
szemközti háztömb teteje felé
bökdöstél.
"Igen." - mosolyogtam a hűtő
kinyílt ajtajából. "Azok
ott szarkák a tetőn. Egész nap
ugrabugrálnak,
vidáman vadásznak,
elütött
tetemre lesnek. Boldognak tűnnek,
nameg szépek is."


YUP98 - 34567 I PQM

Még akadnak Csendek a sövényben, 

meg ebben a napsütötte, sekélyes
sötétben,
és a fehér fugák közül félelem csorog.
Az utcán még nem
észlelték, mindenki öles léptekkel
igyekszik valamerre,
tovább.
Jajj! Jéghideg a kezem, mintha
fémből lenne, megkopogtattam
hús-e, végül csak
rálehelek. Egy futár
dobozt hozott, benne egy
cicázós simogatás - még
három napja rendeltem,
a használati utasítás szerint,
kizárólag a 
a szájfül tartományában működik,
automatikusan észleli a nemi
szervek közelségét és leáll,
egy csók
a szerződés megszegésének minősül,
a nyalogatás pedig,
elképzelhetetlen bűn.
Pedig édes lettél volna,
mint egy nagy
fókanyalóka,
reszkető párnád, míves tarkód,
macskaszemed. Kikérted
magadnak: azt mondtad,
nem vagy fóka, mert az dundi,
ocelot vagy: kecses. Én
elnézést kértem.
Tegnap
azt hadartad vacsora közben,
hogy te azért is
szabad vagy, hiába nincs olyan!
Párnád az ég:: ég,  belőlem
csak egy morgás pukkant ki.
Azzal folytattad, hogy 
csak saját
megbánásaid a korlát.
A szónoklatod
közben láttam, hogy lassan
felemelkedtél a szőnyegről,
egy ideig lebegtél,
mikor észrevetted, elmosolyodtál,
s egy komikus komolyságával,
elkezdtél áldást osztani,
ezen derültünk, letérdeltem
eléd, fejemre helyezted 
a jobbodat és azt kérdezted,
"Mária, Mária, hol marad
az ária?" Mosolyogva mondtam,
hogy "Ez nem vicces!" - ezen
köhögésbe fúlva
röhögtünk, te azt mondtad
"Rendben, akkor nem 
lebegek!", majd tettetett
sértődéssel elviharoztál a 
fürdőszoba irányába. Később
visszajöttél és egy galambjelmez
volt rajtad, valahonnan kerítettél
egy marék gabonát, szétszórtad
a szőnyegre, majd elkezdted
felcsipegetni, közben
a galambok birregését
próbáltad utánozni,
halkan azt gügyögted,
bizakodtál, hogy
csonkaságod érzése elmúlik
az átváltozásoktól, s hogy
majd visszanő a lelked, S
ez volt a jól megszervezett,
kialvatlan ön levadászatod.
Mellkasod elé egy
alig penészes,
pulykatojás méretű,
citromot tartottál, 
ebből tudtam,
hogy csak
komolytalankodsz, nyelvet
öltve legyintettem: "Te bohóc!".
Másnap, amikor
magamhoz tértem,
saját magamon
feküdtem, kicsavarodva,
mint azok az ezer éves fák
a fotókon,
melyeket a száraz és rideg
hegyvidéki táj.
tartott életben.

UI425C MWTZ 8356 N

Bőrök a bőrökön, szaggatott
vonalak a szemeid és a kijárat
között, a gyorsan elrobogó
vonatokat bámultad az állomáson,
próbáltad kiszámítani,
hogy egy százötvennel robogó
vonat ütése milyen messzire
repítene, én azt saccoltam,
hogy úgy száz méterre,
akár még a szemközti házak
udvarába is beszállhatnál,
de végül nem tudtad kiszámítani
így hazakullogtál és maradtál.
"Nem, nem, ez nem te vagy."
dünnyögted,
Az Az és Emez
egy másik Valami,
nagyféle lélekkel a hasában,
mindent megemészt,
jobb mint a gyomorsav.
Te soha nem
reggelizel behúzott
fékeket már ki tudja mennyi
ideje, azt sem
gondoltad, hogy
túl meredek
ez a domboldal. Pedig 
a szarvaidat néhány hónapja
elástad egy 
virégcserépbe,
alá s mellé egy-egy hajtincset is
tömtél, mert ugye a babona,
kellett, mégsem
tudtál önmagad szabadságának
csapdája lenni, A
játéknak, csak melled, szád és
hangod szabott határt - nem több,
ezen tudtál kuncogni? 
Tegnap, amikor
részegen
veled támolygott Isten,
"magad leszel véged" - mondta a
vén fütyi, "Te volnál
saját belső hangod, gyermekem.
Neked kell saját fügefalevelednek
lenned
és ki is kell sípolnod az ha
olyasmit gondoltál." - folytatta.
Ha kérném, nem tűnne el,
hosszan lebegne
szemvizedben, fel s alá
csorogna belül,
hozzátapadna vérsejtjeidhez, s
várná míg kínos
ellenkezésedet elhagyod,
csak csináld
tovább:
tartod, rágod, nyeled.
Nyammogsz
hozzá, meg ciccegsz. 
Aludjunk. Saját törvényed ellen
vagy, meg őrült is,
beomlott napokkal,
de a válladon jó,
szeretsz

dühösnek és harcosnak
mutatkozni, pedig csak rajzolod
a hegeket.
Így.
Ezek voltunk,
önmagunk
boncolásának rajongói,
csak én és én, Az
arc nélkül maradt bálnaember.

MGHJ-89-U-FFF-29

Lány vagyok, hím talán
soha nem az amit vársz,
akármilyen szélek, parfüm,
magamon hordom, táncod,
elbújva. Csacsagány lány.

Összehajtott mellem, Anya
lehetnék, sóhaj és magány,
szeplőtlen mágnes elmém,
savval locsolt szobavirág,

Alszom, életet fogyasztva,
csípőm tiéd, drága hősöm,
ölelj, ha kell: végleg, örök
szerelmed halk tükörben,
csókolj, csendes vagány.

ALK-2344hM-MKI-19

Végfele, för (telem, telmes) szökdécslés,
börtönállat, csökevény végtelen szarvakkal,
szokatlan jövőt igényel, síró fennhangon: váááá.
Tiszta a lakás, hófehér és patyolat a szökőév-béli
édesjó, ördög. Szürke gyapjú zoknit rendel online
és felköti magát rá, ha kell, visszatérítés nélkül,
leoszt. Minden rendben van, pittyog a kék ég,
szervet vet a magány, sárban szökken szét, ohjó,
delírium, mázolatlan növőhormon, bagozz éjt,
szüljél csendet s magányt. Pokol és pokol más,
két külön salátavarázs. Naked, naked fölösleg,
sárga égalja és kikerics égbolt minden köszönet,
anyu, édes bokréta-szaga, feledhetetlen sövény,
zöld őskapu fölös magaszt, lőrés égetett szélek,
húzd fel olyan a zacskód mint a pulyka torka,
röhögi, szépek és szebbek: nyelvükkel benned,
alávaló mondókákkal trágyáznak mindent, ohh,
szent s szentebb mélyföldet, atya, fiú, szentsegg.
Mirkométernyi féreg, beleidben szédeleg, fél
s üdvöt mond utolsó valódi mosolyod felett. Al
manó, álmodó, ál-manó szerelem huszonévesen,
elhurrogja meséjét, a végtelen vak képzet vág.

AXIO23 UITR 3 BNM

Üdvözlet az óvodából!

Szabadságot az embereknek,
minden ország börtön, vágyott
nemzet, vallás és ország emberi,
konstrukció: haszontalanná vált,
túlhaladott kitaláció, az összes
lobogó, címer, történelmi hős,
himnusz: saját ketrecünk ajtaja
fölé karcolt jel, melyet primitív
harci dobolásként használnak
Ők, akik ezeknek a lejárt és
idejétmúlt konstrukcióknak 
az érvényességét elfogadják,
és az ebből eredő, politikai
hatalommá konvertálható 
attribútumok felhasználását
helyeslik, emellett valamely
jellemvonásokat erőnek ítélve,
s ezt jutalmazva - maguk fölé
emelnek alvégi embereket,
kik azután a saját hatalmuk
megtartásában látják önnön
létük értelmét megvalósulni.
Én egy nagycsoportos ovis
vagyok, Senkinek hívnak,
és én így látom a dolgokat,
dühös vagyok, amiért kelletlen,
saját szüleim és nagyszüleim
ósdi kapzsisága és butasága
miatt az én felnőtt jövőm
lesz, vagy nem. Amennyiben
lenne, az annyira elbaszott
lesz, hogy örülni fogok, ha
nem pogromok, háborúk és
egy új kőkorszak rettenetes
valósága lesz az életterem.

FFFF A 3938 HJ - 27112021

Nem tudom, mi az érzés, elképzelem, érzem,
mégsem értem. Nem értem mi az eszmélet,
feleszmélek, ébren vagyok, mégsem értem.
Nem tudom mi az emlék, pedig emlékszek,
csak nem értem. Nem tudom mi az a halál,
mindannyiunkra vár, mégsem értem. Nem
értem mi az idő, félem, ahogyan előre-hátra 
jár, s mégsem fogom fel. Nem értem mi ez
az egész, amit kívülről, két lyukon keresztül
figyelek, látom a bútorokat, kezeket és a tájat,
mégsem értek belőle semmit, nem tudom mi,
ez, s miért van ott mindenben egy kis bánat.


MGRT B 4729 KP

Éles orrok túrják az esőt, kabátokat vontat a szél, 
a lombok csúcsai még sötétzöldek. A The Mermaid
ablakai homályos párát könnyeznek a kilégzésektől.
Szemben a kanadai juharcsemete bordó sodronnyal
tekerte magát körbe, háztetőket ebédelnek a löttyedt
szürke felhők. A bejárati kapu kő-gömb díszfején
borostyán színű párnát húzott magára a moha - sárga
kőrislevél függőiben lassú táncot jár a szúrós sövény. 


NM7TR O 3589 XC

Adj szellemet! S még két másik jelenséget, név nélkül
érintem elkorhadt kéz-törzsedet.  Selyemruháját öltse
magára a kormos szőttesbe burkolt angyali lélegzet, s
hallassa moraját a félelme jajának. Miért maradt végül,
utoljára az a lépés? Miért van a jelentésnek jelentése?
És miért járul minden sóhajunkhoz lélegzetnyi késés?


PO2QW B 3rOP Nm2

Ha egyszer majd erre jársz, idegen - St Albans-t tán
kedvelni fogod, itt rejtőztünk mint ódon láda szűkében,
hajdan ép remény. Kiszáradt lábnyomaink medrében

őszi szél keringett - a kis szerény, nem táncolt velünk,
a falak tövéből sarjadó bordó árnyakra csimpaszkodva
figyelte esti sétáinkat, s olykor hajunkba belé harapott.

Megszokás és véletlen

Ezerféleképpen megszőtte magának
november huszonnegyedikét a sötét, A
porlasztott murderség szitál, már csak
valami szomorú hír kellene, egy falból
kinyúló nyelv, negatív hatóanyaggal
bedörzsölt szőrös ágyék,
jót tenne,
akár a biztatás a mérgezett legyeknek.
A lélegzetek, kacsintások felfalásától
és persze a zabálás sebességétől nőtt
stressz, közönséges mint az őszi eső
kopogtatása. Ennék még:
a könyvespolcot,
a pénztárcámat és a ruháinkat is,
hely is lenne még, s bár
rendesen megrágni
nagyon nehéz, legyűrtem.
Végül elbóbiskoltam, azután
megint a fotelban tértem magamhoz,
vagy tán egy augusztusban készült
fotóban, melyen anyám utoljára vitt
autóval - valahol Csallóköz közepén, 
ujjaimat plazmaként kavargó katicák
lepték el, előttem akartak üzekedni. Ő
körmével óvatosan leválasztotta
pettyeiket, 
gondosan szemüregemre illesztgette
mindegyiket, s így
a nedves aszfalt reszkető tükrében
álmomban először, megnézhettem 
magunkat. Jóval később én
lehettem az egyik közeli
pocsolya, átéreztem a két dimenzió
magabiztos egyszerűségét, te felém
folytál, lassan ugyanaz a víz lettünk, 
a delelő Holdat ringattuk bőrünkön.
Miközben ujjainkkal
zablát rajzoltunk a csillagképek szájába,
hadd vágtázzanak csak mint vágynak.
Azon a napon
nem öklendeztünk fel több szürkeséget,
igaz:
fényt se. Csak túlélni magunkat. Csiszolt,
aranyló páncélban nyihahaházva hergelni
a közöny seregét, átölelni a pufinadrágba
rejtett
combjaidat, s látni vonalszerű
mosolyodat, melyet ébredésed előtt
szoktál felfesteni. Nem akartunk
sokat, együtt túlélni ezt a szombatot,
nem alkotni semmit,
inni még egy kávét,
a forró zuhany alatt pingvinként billegni,
borotválkozás közben nem megvágni
magam,
imádkozni a reggel vásárolt
kaparós-sorsjegyhez. "Igen, alkosson
a trágárság magának saját idővonalat."
Huhogtam a mosogató hallójáratába,
reméltem nem hallják. Odalent aludtál,
Magadra
Párhuzamosan feküdtél,
odaültem melléd a földre, féltem
az ébredésed várható utóízétől, féltem:
mint a felsorolásoktól, féltem:
mert feleslegesek és mert a kilencvenhét
százalékuk szekrények
mögül
leskelődő, gyerekkori szörny,
a paplanba sodorva mi Voltunk. Féltem:
Szóban és írásban is kielégíteni.
Próbáltalak felragasztani a hűtőajtóra,
de újra és újra leestél,
Fel akartam idézni az ébredés utáni
szájszagodat, a lekopott körömfestéket, De
nem sikerült, maradtak a szemek mögött
gúlába rakott
leporelló oldalak, A
lesimított szélű ehető bútorok,
a keményre felvert,
habos sarkak, és A fokozatosan
mélyülő szobák.
Hasznos az
emlékezés, csak
közben rájöttem, hogy
mégsem akarom, mert nem szeretnék 
megjegyezni
semmit. De
majd úgy teszek, mintha
ismernélek. Mint egy jó recept:
"Végül, gyakorlásképpen,
készítsünk vágyainkból egy
bevásárló listát."
Te a sót írtad fel elsőnek. 
Én egy megnyugtatóan normális dolgot:
"Jó lenne megúszni."
Reméltem, hogy lesz még belőle.
Válogatnunk kell a megosztott 
valótlanság kockái közül: 
kiszedik a jót, kifújják szélre a rosszat,
nincs kollektív átérzés, nem érdekeli őket 
másoknak mi marad. Majdnem mindegy,
hiszen csakis ugyanaz:
A véletlen hatalma: 
ott:
mindenütt:
mindig és mindenhol.

 Jöhetnének még mások is I.

Ujjvégeim összedörzsölése hámsebeket okozott,
gyűszű nélkül repkedtek ma éjjel a galaxisok,
az eszmélet a legüresebb titkunk, úgy bonyolítja
magát, sőt képes azt elhitetni, hogy Az több mint
egymásra hajtogatott agykérgek őrült csipogása,
melyben
az értelem nem csupán a hangzavar rendellenessége,
melyben olykor - véletlenszerűen, akadhat harmónia,
amit mi dallamnak
érzékeltünk, erénye még a szűrője, mely engedi-tiltja,
hogy tudjuk, milyen képzelegni és észlelni ki Az ott,
a szoba sötétlő sarkában.

Jöhetnének még mások is II.

Hogyan, elvonatkoztatni, bisztorbontaaaaaa, végül,
delemben taposott s a rókapirula, rókává változtatott,
vágott, vége szakadt a madárcsikkkk lalalának, de
búvárokat kérlelt a kagyló, alkalmilag bajuszt rágott,
ciperkődlinget, véltlenül. Egybemosva. Hahaha, ojj,
F  F F alkatilag, oké. Zuhanás apád pulykabőr istene,
pimpa, pimpa uccucucu állj vége gyertyába. omika,
dülledt pékolinavítilia, aludj nokvall, aludj sokáig.
Vége a káoszelméletnek, diót ettünk éjjel a szádból,
kalapban morajlik, nevettem a szavakon, nem éltünk
egy másodpercben felhígítva, velőt szüretelt a véks,
ügyeljmokrológ, dividálj kettőnk melléből csíbort,
egyél csirkét ha kell, nekem megmarad a bíborszag.

Jöhetnének még mások is III.

Ha azt mondod, hogy a csupasz majom civilizáció
nyugati részén már rég nem kellenének már politikusok
a vezetéshez, őrültnek néznek, mert nem tudják elképzelni,
hogy a ne legyenek felettük alfaembereknek nevezett
vezérek, akik a közösen összehordott erőforrások szétosztásáról
döntenek. Ma már az utolsó kistelepülés, legkisebb boltjának
az adataitól kezdve, a legkisebb iskola rajzszög-igényén
át a legnagyobb kórházak erőforrás igényéig minden nyilván
van tartva elektronikusan, egy adatbázisban van, vagy ha még
nincs, akkor ez könnyen megoldható, tehát egy algoritmus
kényelmesen el tudná dönteni, hogy mikor kell egy középületet
kifesteni, hogy mikor mennyi villanykörte kell egy iskolai
tornaterembe, vagy hogy hol kell utat javítani, minden GPS adat,
minden személyi adat, pénzügyi adat rendelkezésre áll ahhoz,
hogy intelligens, jóravaló és gyors számítógépek döntsék el,
hogy mikor, hová mi kell, vagy azt, hogy melyik volt a közösség
számára legkedvezőbb ajánlattétel egy pályázaton, ahelyett,
hogy tökéletlen, hataloméhes, korrupt, részrehajló és egyéb jellem
és emberi hibákkal rendelkező emberi lények döntsenek. Ami ma
történik az erőforrások elosztása körül az egy olyan állapot,
mintha a gőzgép feltalálása után még 100 évig továbbra is
cséphadarókkal verték volna ki a magvakat aratáskor a gabona
kalászából. Minden adva van ahhoz, hogy az erőforrások igazságosabban,
optimálisabban legyenek elosztva minimális emberi kontroll mellett,
amit meg lehetne úgy oldani, hogy nem politikusok, hanem választott
ellenőrök gyakorolnák, akiket csakis egyszer lehetne választani,
egy évre, ezek ellenőriznék az algoritmusok döntéseit, de csakis
akkor nyúlhatnának bele, ha ezt egy ellenőrző algoritmus jóváhagyná
a változtatást. Ehelyett elhisszük, hogy a politikai rendszereink
kellenek, mert kellenek, csak mert... hmmm, csak mert elhisszük,
hogy kellenek a politikusok, mert így szoktuk meg és kritika
nélkül elfogadjuk, hogy a legtöbbször végtelenül nevetséges
választásokon magunk fölé helyezett politikusok egy olyan
szükségszerű és elkerülhetetlen rossz az életünkben aminél nem
lehet jobbat kitalálni. De lehet, hogy nem is kellene kitalálni,
csak le kellene tenni a cséplőgépet és be kellene kapcsolni
a gőzgépet - algoritmusokat kellene használni, amelyeket ma már
nagyvállalatok milliárdnyi is használnak, gyakran egy-egy állam
lakosságánál jóval nagyobb felhasználói bázisának adatait kezelik,
algoritmusokkal választják ki a számukra szóló hirdetést, terméket,
profilt, szolgáltatást, pénzügyi konstrukciót, útvonalat, szállást,
mozijegyet, parkolóhelyet, partnert, vonatjegyet, kirándulási célpontot
és még ezernyi más dolgot. A politikusok egy régi világ csökevényei,
nem kellenének, ahogy a röhejes állami rendezvények, ülések,
a szánalmas politikai performanszokhoz használt parlamentek,
üléstermek, paloták, konferenciáik sem kellenének. Nincs rájuk szükség,
mert még akkor sem tudnak igazán jól dönteni, ha tényleg a közjót
akarják szolgálni, egészen egyszerűen azért nem, mert a politika
alaptermészete a hatalom megszerzése és megtartása, nem pedig
az erőforrások optimális elosztása és a lehető legnagyobb közjó
megközelítése. Persze, nyilván ez egy olyan álom, amelyet kár
volt megálmodni, mert pont úgy nem működne, ahogyan eddig
egyetlen társadalmi változás sem működött, ami nem a többségi
társadalmak kapzsiságára, vallásokra és a felsőbbrendű vezetők
hatalmi perverzióira épült. Talán majd néhány száz év múlva...


Jöhetnének még mások is IV.

Lassan történnek a dolgok, összekulcsolt lábbal a fotelban, várom
hogy kivilágosodjon és elkezdődjön egy belülről kikívánkozó
változásféleség, nagyon apró dolog, mint egy hóvirág süvegének
az éppen előbújó - néhány milliméternyi csúcsa, de nem történik
semmi, az idő úgy menetel mintha lennének lábai, amivel az aszfalton
masírozhatna, a végtelen éppen olyan távol van mint tegnap volt,
ugyanúgy unom a fogalmakat mint múlt héten, rosszul vagyok attól,
hogy mindenki akar valamit: pénzt, figyelmet, sikert, egy másik ember
megszerzését, szeretetet, hatalmat, filozófiát, megvilágosodást vagy mit
tudom én. Persze érthető, hiszen nehéz távolabbra nézni, vagy céltalanul
szemlélődve élni úgy, hogy ennyire szűkös időkereteken belül élünk,
táplálkoznunk és szaporodnunk kell, emellett elhisszük, hogy a nemzet,
ország, törzs vagy vallás tényleg valódi elválasztók, nem csak primitív
emberi találmányok, amelyektől úgy kellene szabadulnunk, mint elődeink
a pestistől. Csak lóbálom az egyik lábam, hallgatom az utca zajait és
várom, hogy a novemberi szürkeségből kinőjön egy kellemes reggel.



Jöhetnének még mások is V.

A valahol, s a valamilyen távolság úúúúgy hegyez, fület növeszt,
ha akarják megborzong-tat, lélegezz alaptalan vád, vagy csurranj
méz s legyél teljesen frrrrr, brrrr vagy miaú, növessz hájat, vagy állat,
s ami marad az leszel erre a hónapra, adj makogást, adj zsákot és benne
egy ordítást, mely messzire viszi a szemeid mögött rejtőző bánatot.

A visszafelé nyelés balladája

Néha elmerengek azon,
illetve próbálok
emlékezni arra,
hogy miért jöttem el ebből,
vagy abból Az
országból. Ha azt válaszolom,
hogy túl sok volt a fénytelenség,
gyűlölet, vagy a hazugság, akkor
talán közelítek ahhoz amit valójában gondoltam,
soha nem a pénzük vigasza
hiányzott. S hogy nem anyagi
dolgok miatt, válaszomon A
legtöbben értetlenül
pislogva bámulnak. Igen,
érthető, hiszen A
fityingekkel nem kimérhető
dolgok olykor túl bonyolultak és
ez most mentség, csakis: Nekik.
Először a kétezres évek közepén
költöztem. Szlovákiából Az
onnan felvilágosultnak
gondolt Budapestre. Egy IT cégben
dolgoztam és a Kerekes utca 
és a Szent László út sarkán, 
egy negyvenkét négyzetméteres
tetőtéri lakást béreltem. Ha
nem lettek volna más
házak a környéken, akkor a
konyha ablakából a Városliget
fáinak gömbjeit láthattam
volna, de ehelyett falak,
tölcsér udvarok és
balkonok voltak a panoráma,
valójában tetszett a szomorúságuk,
éjjelente a Rákosrendezőn
átrobogó vonatok zümmögtek,
vagy sípoltak, de nem volt
zavaró és egy idő után furcsa lett
volna az éjszaka nélkülük.
A lakáshoz egy terasz is
tartozott: dohányosoknak
és voyeuristáknak tervezve,
tökéletes nyár esti
csillagvizsgáló. A háztömb maga
szokványos lakópark,
legalsó szintjén
egy elektronikai szaküzlettel, Mely
mintha ott ragadt volna
a nyolcvanas évekből, amikor
elsétáltam a kirakata előtt, mindig
a Forródrót a Keravillhoz
reklámszlogent juttatta eszembe.
Szemben a Góliát hotel lépcsős
főbejárata terpeszkedett,
az udvarában volt egy közért,
innen kora reggelente éhes
furgonok

csipegették fel a munkásokat.
A kerítés töve tele volt apró
pálinkás flakonokkal És
csikkekkel. Apró nyomok
a kényszertől az elfogadó
kábulatig és pszeudo-boldogságig.

Évekig Valamelyest
Remeteként
éltem, ismerősök nélkül,
jó volt úgy, túl jó, mint Egy
aranykor, amelyben
az antikváriumos könyvek 
és az olvasás még
fontos volt, Camus,
Foucault, Serge, Bondy,
Sartre és Nietzsche voltak
a hálótársaim, próbáltam
elhinni, hogy a filozófia
fontos. Ugyanilyen lelkesen
igyekeztem felfedezni
a környéket, hosszú
sétákra indultam, néha A
Hősök tere felé, olykor Az
Angyalföld belsőségeibe,
esetleg bármerre, véletlenszerűen.
Egy viszonylag eldugottnak
nevezhető ösvény vált
kedvenc start pontommá,
a Vágány 
utcától indult és a Róbert Károly
körút hida alatt, a hajléktalanok
kunyhói melletti vezetett, ahol
át kellett lépegetni a síneken,
majd egy kerítéslyukon keresztül,
a Varannó utcára jutottam, ezen
lehetett tovább sétálni, végül
az állatkert
mellet - a Széchenyi
fürdővel szemben lyukadtam ki.
A Zoo előtti rész gyakran,
zsúfolt volt, szinte vásári hangulatú,
kevés külföldi turistával,
itt inkább a helybeliek
próbáltak bazsalyogni. A szokásos
csiricsáré, össze-vissza kiírásokkal teli
bódékból és húzókás-mobil fiókokból
főtt kukoricát, cukorvattát, fagyit
és mindenféle biszbaszt
árultak, soha nem vettem semmit,
de ettől függetlenül szerettem
arrafelé bóklászni, És bár
nem hiányzott senki,
mégis jó volt leveskockaként
szétolvadni a tömegben. 

Előfordult, hogy kivettem néhány nap
szabadságot, de nem utaztam el,
az albérletemben maradtam, olvastam
rajzoltam és sétáltam. Emlékszem,
utáltam beszélgetni,
csak az elkerülhetetlen
párbeszédeket hagytam, például
a főbérlőt - aki alattam lakott, ha
levittem a lakbért, végighallgattam
és csevegtem vele,
nehogy őrültnek gondoljon,
ha a munkahelyemen,
megbeszélés volt, akkor engedtem
mozogni a számat, de jobb volt a csend.
A magány
legjobb hozadéka a szemlélődés
elmélyülése és az esti hallgatagság
vertikális elnyúlása. Egy idő után
nagyon kellemes tud lenni a Csenddel
való párbeszéd.

Később, amikor megismerkedtem
V.-vel, gyakran túráztunk
a Börzsönyben,  Cserháton
és a Pilisben, ezek
gyönyörűség emlékszigetek,
képzeletbeli barlangokba felfestett
színes képekkel,
azok a bükkös, tölgyes erdők
emlékeztettek a Kis-Kárpátokra,
ahová gyakran jártunk, amikor még
Pozsonyban éltem. Tudom,
furán hangzik, de szerintem

Budapest legjobban sétálva ízlelhető,
kóstolható és bevehető, még
elég kicsi ahhoz, hogy a belvárosban
tömegközlekedés helyett
bárhová el lehessen battyogni,
de Már
elég nagy ahhoz,
hogy egy-két napnál
hosszabb ideig érdekes maradjon.
A szombati délelőttöket általában
vártam: Trappolás a Kerekes utcából
a Lehel piacra, majd a tizennégyes
villamossal vissza. Kedveltem
annak a piacnak a hangulatát,
a zöldséges standok egyszerű
asztalok voltak, csíptem
az aszalt gyümölcsös boltot
a felvonó mellett és keleti shopot
oldalt és a túraboltot a
piac épülete mögött. Akkoriban
kezdtem el futni, 
már akkor is éjszaka ébredtem, 
hajnali fél négy után
szoktam elindulni. Séta
a Nyírő Gyula kórház
kerítése mellett a Lehel utcai
villamos megállóig, végig kocogtam A
Róbert Károly körút
mentén, föl az Árpád hídra
és a híd közepén Le
a Margitszigetre. Azt hiszem
én lehettem a legkorábban
érkező futó, már négy előtt
róttam a kört, később a köröket.
Emlékszem, a sziget Margit híd
felőli részen volt egy hajnalig
üzemelő diszkó,
vagy bár, az onnan hazafelé tartók
néha utánam kiabáltak "Hová futsz
ilyenkor, te barom? Haha."
Egyszer visszaszóltam és
megkergettek, de részegen
esélyük sem volt. Olykor láttam
hogy szivacsos futóút melletti
padokon csókolóztak,
egyszer a sziget Pest felőli oldalán,
az egyik pad mellett egy nagyon
kövér férfi előtt térdelt egy telt nő
és nagyon lelkesen szopott,
a férfi pedig örömében
úgy nézett felfelé, mintha
operaénekes lett volna és épp
áriázni készülne,
olyanok voltak mint egy 

kinetikus Botero szobor,
zavaromban a Duna felé
fordultam és gyorsítottam.
A Margitsziget mindig szép volt,
amikor
kitavaszodott,
vagy ha áradás volt és a Duna
a töltés tetejét nyaldosta,
örültem a sokféle színű arcnak,
a meglehetősen sok biciklisnek,
az idegen nyelveken beszélő turistáknak
a jégkrém árusoknak.
Úgy éreztem, hogy ez már
majdnem egy világváros,
ki tudja miért?
Egy ideig biciklivel jártam munkába,
át az Árpád hídon Óbudára,
majd a Duna mentén a
Szépvölgyi útig, azon
fel az irodáig. Nem sokáig tartott a
ez a korszak, mert néhány hónap
után ellopták a biciklimet, És
soha nem vettem másikat.
Budapestnek különleges 
illata volt: édesköményből,
égett autógumi füstből
és pirított mandulaolajból
kikevert parfüm,
leginkább hajnalban lehetett érezni,
főleg nyáron, amikor az előző napi
kánikulától még bugyogtak a járdák.
Igen, az a város
nagyszerű volt,
de az egész, úgy együtt,
az emberekkel
egyre nyomasztóbbá vált,
azt éreztem,
hogy már alig volt különbség
Szlovákiához képest,
ahol bőszen magyaroztak, akkortájt
minden egyes nap Slota fröcsögött a szlovákiai sajtóban,
végül emiatt jöttem el,
Magyarországon pedig rendszeresen
leszlovákoztak és heherésztek
a tájszólásomon. Szóval,
Szlovákiában nagyon sokan
bennünket gyűlöltek,
Magyarországon
a zsidózás,
cigányozás
és a buzizás volt teljesen
hétköznapi. Körülbelül öt 
évig bírtam,
amikor úgy éreztem, hogy
elég volt. 2008
körül már nagyon nyomasztott
a sok bugris beszéd, meg a suttyóság,
zavart az egyre szemtelenebb korrupció
és a szélsőségek
fokról fokra történő általános elfogadása,
a gárdisták masírozásai,
az egyre nyilvánvalóbb radikalizálódás
és a kisszerűség erénnyé válása,
és a féltudású,
nepotizmusra épülő
idiokrácia szárnybontogatásai.
Emlékszem, kétezer-tízben,
éppen választás előtt
állt az ország és én azt éreztem,
hogy a 
a szélsőségek újra
mindent el fognak lepni,
úgy gondoltam,
hogy a rendszerváltás óta tartó,
nyúlfarknyi demokrácia-kalandnak
hamarosan vége szakad,
a többség vissza fog bújni egy
olyan rendszer ölelésébe, ahol
megmondják nekik, hogy ki az 
ellenség, kit hibáztathatnak,
kit kell gyűlölni, ki az úr,
ki a szolga és mikor mit kell
tenniük. Az emberség,
szolidaritás és jó ízlés újra
anomália lesz - mint a 19. század
óta oly sokszor és félő volt,
egy teljes
kulturális és morális lejtmenet, 
amit mi semmiképpen
nem akartuk megvárni. Ezért
néhány hónapig
spóroltunk, majd azzal szentesítettük
az indulás napját, hogy vettünk
egy repülőjegyet Manchesterbe.
Felmondtunk, összeraktunk, megterveztünk
ami kellett 

és elindultunk, V.-vel,
nagyon rossz volt újra
elveszíteni: helyeket, arcokat,
könyveket, rajzaimat
és a legtöbb holmim.
De végül is
jó döntés volt,
elnézve az elmúlt évtized
Szlovákiáját és Magyarországát,
hálás vagyok,
hogy semmi közöm hozzájuk.

 
De lám, 
a sors milyen nagyszerű mókamester,
jóval később,
2016-ban Nagy-Britanniában
megkaptam ajándékba a Brexitet,
a harmadik országban kellett
idegennek éreznem magam,
első undoromban
innen is tovább akartam állni,
de végül maradtam, 

mert letettem arról,
hogy bármelyik országot hazámnak
tekintsem, hontalan és nemzettelen
vagyok,
és azt hiszem, hogy így a legjobb,
mert
így tisztábban látni a valóságot
és nem kell időt pocsékolnom
az ide kapcsolódó, szokásos
illúziókra.

Hétfői kormalkodás

Léteznek egyetemes emberi értékek,
mint a kapzsiság, erőszak, vagy a hazugság,
ilyen még a képmutatás és a gyűlölködés is.
Nem tudok róla, hogy felébredtem volna,
azt álmodtam, hogy egy repülőgép kiemel
egy hajót a tengerből, majd elszakad a kötél
és a hajótest felém zuhan. Tudom, fizikai
képtelenség. Arra gondoltam, hogy ha lehetne,
akkor azt kérném valamelyik ügyeletes istentől,
hogy semmiképpen ne szülessek újjá,
de azután eszembe jutott, hogy milliárdnyi
buddhista ugyanerre vágyik és nincs kedvem
sorban állni, így inkább eltereltem a gondolataimat
a teámmal. Nem tudom eldönteni,
hogy az istenhitet, vagy a sportesemények
tévében való bámulását tartom-e az ember
egyik legrosszabb arcának, bár lehet,
hogy inkább a húsevés, vagy az emberi
felsőbbrendűségben való hitet - nagy a verseny.
Ma reggel úgy éreztem, hogy csak félig
vagyok ember, majd eszembe jutott,
hogy ez nem is olyan nagy hülyeség,
hiszen majdnem ugyanannyi baktérium
és vírus él bennem, mint amennyi emberi
sejtem van. Szóval csak félember vagyok.
Odakint megint dugó van, hétfő reggel,
indul a heti zabálás és bolygókifosztás,
jöhetnek a konténerekben a karácsonyi
műanyag holmik, mehet az állatok lemészárlása
és lefagyasztása, pöföghetnek a kamionok,
pöröghetnek a lájkok adataitól a szerverek
valahol messze egy jégmező alatt.
Arra gondoltam, hogy remete leszek,
de ebben az országban már nincs erre
alkalmas erdő, hajléktalan is lehetnék,
ez is egy vállalható lehetőség.
Sirályok rikácsolnak az ablak előtt,
a Loreto középiskola felett megnyílt az égbolt
és egy létrát engedtek le, kíváncsian várom,
hogy ki fog lemászni rajta, egyre többen állnak
meg bámészkodni az utcán. Végül nem
történik semmi, egy kéz óvatosan visszahúzza
a létrát, a csődület szétoszlik lassan, mennek
a dolgukra. Gyerekkorom óta azt szoktam játszani,
hogy elképzelem, hogy ebben a másodpercben,
amikor itt ülök, hányan szenvednek erőszaktól,
hányan élik az utolsó másodpercüket egy baleset előtt,
hányan kénytelenek elviselni mások agresszióját,
hányan lesznek épp terhesek, vagy nyernek valamit,
vagy élveznek éppen el, vagy kénytelen tűrni
egy munkahely szabályait, vagy egy másik ember
erőszakát. Teljesen értelmetlen játék,
de talán az emocionális intelligencia fejlesztésére jó,
vagy nem, nem értek ehhez. A szemközti ház ablakain
narancssárga foltot hagyott a felkelő nap,
késő november van, írhatnám, hogy szeretem,
de teljesen mindegy, minden évszakot és időjárást kedvelek,
mert a természet az egyetlen tökéletes dolog amit ismerek.
Jól indul ez a hét, tegnap átrendeztük a nappalit,
több lett a hely. Reggelre beköltözött egy pók,
kérdeztem tőle, hogy éhes-e, mert ha igen,
akkor szívesen leszek légy arra a rövid időre
amíg jóllakik, de azt válaszolta, hogy tegnap
megevett egy lepkét, nem éhes,
de a kedvességemet értékeli. A fal mellett van egy kartondoboz,
olyan mint egy hatalmas épület, összezsugorodok
és ott állok a szélén, lenézek a szőnyegre,
ahol óriás atkák legelésznek,
a fotelban meg én ülök,
de olyan magas vagyok,
hogy csak a vállamig látok fel.
A reggeli megbeszélések után megyünk
használt könyvekre vadászni, szinte majdnem minden
délelőttöt ezzel indítunk, csak arra kell vigyázni,
hogy útközben nehogy észrevegyék, hogy félig
baktérium vagyok, mert akkor lefújhatnak fertőtlenítővel,
és akkor elveszíteném magamból az értékes részemet,
csak az emberi sejtek maradnának. Elképzelni sem akarom!
Jó érzés, hogy van bennem sok jellemes,
becsületes és nagylelkű baktérium és vírus,
nem csak ez a borzalmas ember, ami csak néha,
a legfelemelkedettebb perceiben képes
átlépni önmagán.

Csallóköz

Miért vagyok árva kérdőjel,
szokatlan arcok fényéből,
jóval kevesebb. A nyomor
nem hagy kiutat, undort
inkább, véges történetet rólad,
urad a szükség, történetedben
ugyanaz a minta, közepesen
nyomorított körkörösség.
Uraid, törpe szómágusok,
lesúrolt ablakok mögül úgy
figyeled őket, hogy közben
magadat rothasztod, mert
a fájdalom az egyetlen valós
visszajelzés. Hallatlan lázadás,
ha néhány percre józan vagy,
alattomosnak tűnik saját
bátorságod, reszkető kezed
a gombon, kötelet sodrat veled
magzatodra mázolt kultúrjel,
félni jobb, mint szégyenben
székre állva libikókázni
az egyszemű lámpabúrával.
Olyanok ezek, mint bármikor
előttük, jobbágyokra éhes
pokolkutyák bottal, tangóra
járva körömcipőben, vagy
térdig érő hassal, bohócnak
kellünk a dagadásukhoz,
amiben te vagy a magyarázat.

Még mindig várjuk a büntetést I.

Harag nélkül mesélt a kárhozatról, Olyan
értéktelen szenvedélyféle volt - rendezetlen,
de körültekintő: mikrofrézia metafizika,
az illatunk sebszag, szárunk sziromtartó
tégely. Magyarázatként választottunk egy istent, Most
a nyelvemet száríttatom könnyei alatt, menekülni
kórszint - mielőtt végigérek, Ők jókat
táncolnak a sírokon, reményük:
a teremtő kirázza magából Azt a percet
amit bundájába rejtett.
Szemetes volnék? Nagyrabecsü letlen Kótyorgó.
Akaratában korlátos, felnyitva vákuum,
elegáns megoldás az álmatlanságra:
Nem élvezni ami még akad, s
hosszasan rágni. Mindent feledve A
kétségeket nyájba hajtogattuk,
Árnyékunkból létrát készített az éj, A
fokaira fekete kandúrokat csipeszelt,
várják, hogy a sötétből tápot dobjon feléjük Az A
Fogsor,
kit akkor látni ha éjéből elővigyorog. Őkmi
jól lakottan,
ott köröznek, mintha végtelenük lenne,
pedig csak egy labda.

Még mindig várjuk a büntetést II.

A fotelban űrlapokat töltögetek ki, néhányból
sanbenito süveget hajtogattam,
hülye és trágár gócpontok a garatomon,
elúsznék a szigetünkig, Emléked leiratával
egy olajfa alatt szerelmesen,
ujjakat csereberélünk, a tieid hegyezettek, mialatt
termeszkirálynőm lettél,
fatörzseket rágcsáltunk, Az
irgalomból tenyésztett leső-apák és anyák,
nyulak és romlatlan szüzek, És A Rozsomákok,
szépek, barátok. Az Életünket táplálják, Még most
sem kérek varangyokat,
hiába közelítettem meg a A Nagy Zérót
egymilliárd tizedesig,
az áhított Nullaság éppen úgy elérhetetlen,
harkályarc sípcsontomon koppint egyet,
egyél sajnálatot!
az édeset és rendeset, a bizsergetőt,
míg meg voltak,
nem lehettek a közelben láncra vert pökőlegyek,
kik Jé Hova tűzszekereinek angyalai,
üvegtollas szárnyaikkal felettünk köröznek,
szaglásuk több mint kutyai,
aludj velünk az ólban,
gyűlöld szüleidet - mondatta velem korholás nélküli, De
minden óvatosságot a tányér szélére, az
őszinte undor fontos.  Az életvétek és
a szépségészlelés két jól fejlett mentség. Hiába. A
szívsugár kockatüdők közt pumpál, Az
ő életérve Az Ő dobogója, Az
életkedve oly véges, hintőpornyi, egy
óvatos lehelet és
elhallgat, hogy
soha ne találjon vissza.


Még mindig várjuk a büntetést III.

Belegondoltál már a lét valódi borzalmaiba, kérdőjel,
na, nem a halálba,
nem az elmúlók görcseibe,
csak ami a La dolce vita alatt történik,
hogy a bizonyítás, a tudás és a leírás, Ma
ugyanolyan mellékesek mint a fán voltak, Akkoriban, S
hogy Mi voltunk-e, azok ott véglegesen,
Hiteskedés kellett, ígérgetés túlélésről
és egy kalap ( O ) - ilyen felülről, <O> ez meg a szemed, A
csodaszállítójuk óvva terelgető szavai
alatt összetartozhatna, a hangyáknak
az maradt akit odadobnak, Ők
hajuk színével, lábuk méretével
büszkélkedjenek, Olyan 
ismerős: gyakran volt, És
remélik nem lesz, Mi a halálcsók
kómájából ébredtünk. Mondják.
jaj, Édes Zöldikém, Minden gátlásom Tiéd, 
vörös a rúzsod és pezsgős körmöd,
szétfolyásunk, ritmusoktól lelkes, ligetem, Az
áldás szerkezete részegen megbocsát, A
Meg Vál Tó, konokra hangolt Marslakó,
szép Tóban - halrajokkal rázza: mélyben A
sügerek magányuk szürkéjében,
naphalakkal tejeztek össze, És ez, Az
A Teremtés: egy hal hasából elevenen születés, Hol
pitypang Ősapánk, saját agónia énekem anyám,
Alkotott Nekünk - alufóliába csomagolt
reményt: pénteken árleszállítás lesz
a szent piachelyeken,
a Helytartó újra búcsúcédulát nyomtat,
a Fiú orrot túrva ételt szolgál fel,
a Fényességes újra versel,
a Herceg műanyag zacskóba inhalál,
hazugság kell,
van ilyen, pont.
Eltévedtem és zavaromban, illetve
rémületemben, igen fóka: egy
ezredmásodpercig ember voltam,
s most,
hogy újra csend van,
ismét Nulla lehetek.



Még mindig várjuk a büntetést IV.

Színre lép a Manó,
az öröktől röhögő görcsölő, makogó malackodó,
legfensőbb Kacsa kloákájából alászálló,  Ő, Aki
fitymája alól színes léggömböket ereget,
ha arra vágynál: vállon vereget, Ez
rombolása őslénytana, szirma rongya, gyorsvonata,
Aludjál felkiáltójel,
Élsz kérdőjel,
Igen pont,
páros lábbal ugrálj, majd jobb, bal, jobb,
menetelj, Oldalra fordulva hányj, vagy
karkörözz hátha óljába tereled.
Igaz
növekedj időről-időbe hipple-hoppla,
El innen nekem ön auto-dafém, 
jobb mint csokirádiót hallgatni, 
vagyó végy egy vágyat hagyót, némulni akarót,
és Alszom
nem túl hosszan, mindörökre, S
amikor felébredek, remény: hogy
mindez nem lesz,
csillagtalan, porbolygók, húsos anyag,
nem rág mókus, nincs semmi,
nem alkot ember és nincs gaz,
csak a sötét,
tértelen
időtlen eszmélethiány, egy
hajóablakból bámulom a Golyót,
épp csak pörög, Azt utolsó Hómezőbe
beletaposom, hogy az: Életem
egyetlen pontjára sincs mentségem.


Még mindig várjuk a büntetést V.

Számoltunk és brrr, lehűlt a kezed, csukd össze, fújom!
menjünk, megnyugtatom nincs hideg, csak
az ürességérzet, a valóság fúvókája,
le-hell-tet,
sőt csak éhezve, mert falatlanabb másokénál, Mert A
fogsorosok igénylik a hazugságokat, berendeztem.
Kerítéseket próbálnak húzni,
vízágyúkat, kordont, szögesdrótot, rácsot,
az emberség látszatát végtelenbe árnyalva,
néhány ezer kegyelemre váró miatt,
egy kontinens őrjöng, a barna
inget előveszik - a hagyományhoz híven,
a kegyelem megint gyengeség, irányítható
zsíros arcok
kellenek,
nyíltan még tagadják, úgy ájtatosak,
kikérik maguknak, mert még bennük a reflex:
élni hagyni, de már mást akarnak,
jóllakottan hazudni, felsőbbrendűként pózolni, menetelni,
most a szegénység újra bűn lett,
a nyomorultaknak nyomorultabbakat dobnak reggelire,
a tolvajoknak tükör helyett nemzeti gúnyát,
a hazugoknak életteret, csordát,
ó igen ez újra ugyanaz a Manó, a legfensőbb kuncogó, Ki
ha MILF Kontinensén végignéz,
kielégül a gyönyörtől,
jajj! és Kedves törpéi milyen jól túlteljesítenek felkiáltójel. Ő
Tapsikolva várja az első puskalövést,
a harmadik Manó Lakodalom nyitányára, S
türelmesen mosolyog, miközben
nemzetei dolgoznak.


Még mindig várjuk a büntetést VI.

És akkor a fényességes kiválasztottak,
a felkentek és legnagyobb dumások újra összeültek,
szájból púzni Glasgow szép termeiben,
mint emlékeztem
egymás tenyerét nyalogatva,
fontosnak kell látszódni - ezen a szükséglakássá rothasztott
planétán:  olaj, információ, hús, luxus, fegyver,
minden jutaléka, járulékból kapzsiság, minden kell mert
a csupasz majomhorda menne tovább,
ugyanaz a rablógazdaság, csak maszkban,
taroltunk a többi mellőzhető. A Manó,
A Könnyed Kacajt Kínáló,
meghatódik s elküldi törvényeit
Az alfa emberekkel, kik most épp
itt mérik az agyhalált, Ő
kifinomult beszédet, hálózatot,
megosztást, hatalmat ígér: ébredése közben
hangyáit számolgatja,
összes lyukából ígéreteket lövell, kéjjel
figyeli a zabálást,
az Örök Növekedés ígéretét
az eljövendő Egyetlen gyermekét, Kit
Manikának becéz, 
Őt értünk élvezteti,
szép öltönybőrbe varrva, élő adásban megfeszítteti,
lájkhizlalja, A középkereszten vigyorogva feszül a sztár,
két szélen a bűnösök csókos szájjal,
ameddig az utolsó cseppet nem szívta magába,
élvezi a főkincset a játék végén,
tapsolva mennyet szellent neki,
hallasz még kérdőjel,
üvöltés felkiáltójel,
valótlan reményeid saját gyerekeid gyilkosa,
unokáid elől eszed el a tájat,
szájból szájon át füllentesz,
A Manó
élvez, mikor peckesen pörögsz a táncpadon,
mosolyog: te meg magadat ünnepled.


Még mindig várjuk a büntetést VII.

Végülés. A konyha óceán.
A sütő ajtaján fekete árnyék. Tudatom a félrebeszélés,
már évek óta nincs visszaút,
számaink reménykoldusok, aludtam frr, bergózia szeplői
fakk(gg)adt gennyet préslenendkdhf lenyom
csobbanj ölembe, ne fékezz és csak jólétedre ügyelj,
makulátlan tévelygezz, háromszög alakban
kapzsiságszentnégység: olcsón, sokat, drágán, haszon:
szűkölök össze, mindenki saját órájá-
nak ketyegésén kacag,
homokban lld A forróban, másodpercarcok szaggatnak
kiégett kökörcsineket, hol s ott egy
mikron szánalom: tapossák is azonnal,
........ egypetéjű fókákat szült
szívtelen értelemben (lterszívás) életerőszívás lóty jól véve,
löttyölök, te csak pihenj. Én .....
csillárlimbó kötélvégen, színes reklámernyő,
boltíves szájpadlás előtt összeharapott fogsor,
végünk, S genocídium
ban végződnek a mesék, alattunk
a félkezeim feszületet mintáznak,
jól eladható,
hajlamot sugároz a melegítőm,
bókolás közben, valami hiányzik
mert nem lehetek hasznos csak van,
lankadt bevésett rózsa csuklódon,
gumikacsa ködöd ködben,
szössz! ha rémeknek hí a vemhes, szemek: ((O))(((O))),
mulatva ő is csak fázik, nyomorog, grrr
Ez a szóverem, a megsemmisült információk tánca,
nincs és nem érdekes, már nem fontos. Mi sem.
arcod helyén lyuk,
rosszabb mint az álom, vagy ki tudja minél rosszabb,
de voltunk, eséllyel, aztán elmúlt, ma már
nincs kölnifelhős másvilág:
közös közöny, amikor ez is múlik,
a legjobb rész majd az lesz,
mikor már nem lesz,
több kellemetlen
lélegzetvétel.