QO52MNIP1
Félérett esőcseppek reszkettek az alkonyat végein,
seregélyfelhők támadták őket éjről-éjre,
kedvenc zuhanás-csatornádban kőbabákat fésülgettél,
árnyéka elől mutatóujjad körömágyába rejtetted őket,
s csak guggolt ott - a lassan csepegő magzatvíz pond felett,
kidörzsölt ágyékában sárgolyókból fészket tapasztottak, Ő
a földre írt - a felgyorsult jelen ellen fogalmazott erőszakot,
a gúlák és kockák közt kanyargó síkokon dermedt járókelők,
istenkéjük ott felejtette őket, a lelkiismeretek kutricájából
előmászó patkányok végre jól lakhattak, zselébuborékba zárt
sikolyuk megkerüli a morális pánikot és eufóriát,
egy szociopata nárciszokból szőtt pokrócot gyűrögetve,
saját fotójára maszturbált, hangtalanul élvezve:
vihogva - újranézte a Teremtést. "Közösen esszük meg."
mondja a sáskáknak. Dülöngélő Maszat Arcot ünnepelnek.
A látvány és a pupilla közös pírban tekeregve, újabb almát
növesztettek, Halának, Mammonjának, Fűszerének: ciklusában,
Heva elém térdelt, az utcákon korsókba gyűjtött nyálat lehajtva
szüretelni kezdett,
paróka volt rajta, azzal fedte le nyüvekkel teli koponyája üregét,
minden megkezdett harapása után sziszegnem kellett,
a legerősebb altató kacsintásod helye volt,
hüllősdi dolgunk után,
hófehér tablettát ölelve táncoltunk - Heva kacagva rókázott,
a magát terelgető, öntudatos báránycsorda körtáncba kapaszkodva,
középen a Fjú, mögötte a Frópéták, végül a szükséges rosszak:
pörgés közben fikájukat az utolsó még élő pipacsok szirmaira kenték,
Akármi vicce, Valami tánca,
fogközt kitöltő koppanósra fagyott csillogás, elvesztünk,
Te meg Ő, Én s az összes névmás,
szívekből hengerelt paravánba hengerezve,
láthatatlan tintával szignóztuk a mákszemnyi
sötétségünk bal alsó sarkában azt a percet,
melyet beszippantani készült.
Látni lehet a terpeszed közepén lógó vészféket,
elivott májfánkra vadászik,
A szaglászó, reményét wc papírként használó,
bárhová és bárhonnan elmenekülő.
No comments:
Post a Comment