Zizegés
A végső csend, amikor nincs idebent,
akkor vagy ott, magad előtt is idegen,
mindenek alatt párnalény, örökké álmos,
vak küzdő, ki úgy akar életben maradni,
hogy közben öli magát, eltékozolva azt,
aminek más lény: negyedelve is örülne.
Köröm alakú veseszövettan minták
szívecskés rajzolata, aludj drága, málljon
az arcod üstökössé, dilli-dilli-dillidó, orroddal
ékesített fák utolsó nyögése, egy papír-arc
hát-szájából. Zsalugáterek szemhéj helyett,
forgoldódik a nyegle nyáj: belépek a fényrésbe.
Hátul angyalok, hegyes orrukkal zavarodottan
szöszölnek, motorfűrésszel aprítják Jó atyád
mellkasát, kihúzva szívét a közeli, mohazöld
legelőre, éket verve közéd és Isten rózsaszín
pokolpárnába csomagolt bébije közé. Blám jú,
blám já máte. Örüljél vidámka apé, sékelj előttük
reggelig, töltsd magad idétlenül ferde gyökökbe.
Torz önvád tervezet, szelíden őrült csokireszelék,
méregtüskés álomhal, aludni vágyó test: örökre,
a szánalom pávája, magát riszálja, mimikája mögé,
így szeressen utoljára és újra, markába röhögve, Az
istentelen bohóc, Villon gyantázott kötele, anyád
elletlen kölke, rothadt palánta, magányra ítélve A
fény börtönben: annak rácsait szívekből fonják.
No comments:
Post a Comment