képek, betűk

 VU91E2

Mindig szerettem volna tudni,
hogy, ugyanazokról gondolkodunk? Hogy neked
is van-e (Töprengsz-e azon, hogy kiöntenek az ablakon?)
morfondírozás-kényszered, töprengés
hajlamod, túlfűrészelt rettegés(ed?): ha nem félsz,
akár csak (Felejtsük el minden büszkeséged horkantásait?)
egy percig, bogarak biblikus jelenésének hologramjai
csobognak körülötted.
Mintha állig be lennél tömve a homokba, és
seregekben (Élményzabszem Kórón nevelkedett Uzsgyi vagy?)
vonulnak feléd a férgek, s ha elérnek: az orrodon
keresztül
bevonulnak és annektálnak.
Üvöltésed a győzelmi (Vajon holnap is megalázom magam?)
indulójuk, könnyeid poharukban pezsgő,
nyelved a győzelmi rituálé színpada.
Egyetlen esélyed, ha újra
töprengsz - akármin. (A bal szélről a második halálnemet kérem?)
Akkor a tömeg hátrál, ha szorongsz is:
visszahőkölnek, sőt megtorpannak valahány
másodpercre, hogy erőt gyűjtve újra (Kármint szívott a jácint, ettől olyan szép?)
támadásba lendüljenek, te pedig túléld
hogy megint (A sikerem gyávaságom szubsztrátja?)
gondolkodnod kelljen. 
A legjobb ha szorongásod
magát ismétli, így haladékot kapsz: (Lendületből fúvott harmóniák?)
kiköpheted a homokot a szádból,
félrefújhatod az orrodra ragadt
nedves hajszálakat, megnyalhatod
cserepes ajkaidat
- mielőtt újra támadnak. Töprengéselmélet,
az ideges létférgek tapogató
szimatolása hogyléted felől, (Fütykösét leették a legyek?)
vannak-e bevehető szigetek,
támadható sáncok. Gyöngeség.
Mindig szerettem volna tudni, (Anya kedvenc pózát?)
tényleg elhiszed,
ha lezárjuk szemeinket: (A nemzetek olyanok mint két idegen ember fingja?)
megmenekülhetünk? Ó!
A gyermeki varázsló rítusok,
régben, lefekvés előtt
a könyvet a vánkos alá raktuk, (Bókinca! Lapozlak, megnyallak!)
hogy az a rémes (Lapjaid, Cica oly feszesek!)
tudás reggelre magától
az agyunkba szivárogjon, anyu mondta,
ő volt gyerekkorunk felsőisteni mágusa,
neki elhittük, évekig
működött, mert nem érdekelt, hogy (Egy kövér, öreg pók mosolya, bízz benne?)
egész délután magoltunk, ettől az agyunk elfáradt,
reggelre kipihente magát. Nem történt csoda. 
Hasonló volt a Mikulásban való
hitem, (Ha mindennap másnapos vagyok, akkor nincs másnaposság?)
még a középiskola elején is vártam, hogy a pókhasú
hajnalban belecsempéssze a csomagot a cipőinkbe és
reggel minden csokit és a kisöcsém
csomagjából ellopott, 
dupla adagot is felzabálhassam. (Hogy élem majd túl öcsém halálát?)
És bosszant, hogy nem tudom
felidézni, mikor (Végül is, senkit nem tudok igazán?)
jött a Mikulás utoljára,
melyik évben? Akkor lett vége (A csend több mint vigasz?)
a gyerekkornak. Gyakran meg akartam
kérdezni, hogy mi az az erő, 
amitől olyanokat mondanak
körülöttem, hogy létezik (Mire volt jó ez az egész?)
"pozitív gondolat" meg "negatív gondolat"
és állítólag
az előbbi a megfelelő válasz
a sanyarúság legyőzésére.
Vakolatlan arcpakolás. Haláltextúrával.
Részegen.
Öklendezés a wc glóriája közepébe (Érzik a szájszagomat?)
Túletted magad. (Mióta gyűlölöd Őket jobban, mint magad?)
Hogy mitől az az önteltség,
ahogyan a percnyi túlélést
sikernek könyvelik el (Hogyan halok majd meg?)
és vannak akiknek
a hit és
a filozófia is belefér. Jó lenne (Miért?)
egyszer megérteni, hogy
miért van olyan érzése sokaknak,
hogy az állítólagos
istenük szemében, (A szabadság illata illékonyabb vagy parfümöd emléke?)
értékesebbek egy piócánál,
mert Ők
végső pontja A teremtési
folyamatnak, hiszik:
összeszerelésükhöz az Alkotó
minden más teremtmény (Használtad már egy könyv kitépett lapját ondótörlőnek?)
befejeztével fogott hozzá,
tudniillik: önarcképet alkotott.
De mi van akkor, ha létezik
nyolcadik, kilencedik - sőt (Elfogadom-e majd döntésedet, Uram?)
tizedik nap is? Csak nem árulta el,
mert nem a
műalkotások dolga. Azt is próbálnám
megérteni, hogy mitől
alakult ki benned az a küldetéstudat,
esetleg ideológiai (Mennyi üvöltés jár majd neked, ha fejadagban, jegyre adják?)
állásfoglalás, mely jogot
adott a világ megnyugtató
rendezéséhez, Az
életek erőforrásként való kezeléséhez,
bányászathoz, hatalomhoz,
politikához, hadászathoz - de
bevallom: nem sikerült megértenem,
pedig az este
megkérdeztem a kutyámat is,
Ő csak arcon nyalogatott. (Magadban végre Kimondtad: "Menj a picsába, Te fasz!"?)
Az elmúlt néhány évben (Elképzelted, hogy végignézed, ahogyan elpusztul minden?)
próbáltam rájönni, hogy miért (Hogy lefolynak az égről a felhők?)
szültök még mindig oly sokan? (Hogy velem halsz, s veled halok?)
Miért nem tisztelitek 
saját - állítólag szeretett utódaikat
annyira, hogy inkább
ne hozzátok őket ide, erre a világra,
hiszen talán csupán
néhány évtized 
és pokolármány vár rájuk, kannibálgőzkamra. Mintha
Bosch és Dante poklából
a metafizikai layerek és a fantazmák
képeit egyszerűen csak
kicserélnénk az
elmúlt évszázad pogromjainak, (Emlékszel még mikor megfogadtad, hogy emlékszel?)
népirtásainak a sajtófotóira,  (Arra a pillanatra, amikor a tóparton meglested Istent?)
letörölve minden absztrakciós réteget (Két fűszál köt feszülő harmatos fűszálon egyensúlyozott?)
és mesebeli isteni elrendeltetést (Rád nézett, mosolygott, majd fejest ugrott és elúszott?)
a valóság gyakran
felfoghatatlan borzalmairól. (Baltával vernek agyon egy sikátorban?)
Soha nem értettem ezt a fajta
önzést, pedig igyekeztem - miközben
a felém csörgedező
bogársereg fémesen csillogó (Igazi moralista volnék? Egy Ősbarom?)
rágóit figyeltem. 
Nem tudok semmit, nem
vagyok elég bátor ahhoz, hogy
a vakság és a süketség árnyalatait átéljem.

VU91E3

A csíborinduló

Csíbor voltam, csíbor leszek,
csíborságom csíbort szeret.
Csíbor szívem csíbornak dobban,
csíbor páncélomon csíbor csókja cuppan.
Csíbor este csíbor dal szól, csíbor karom csíborba karol.
Csíbor tavon csíbor hajó, csíbor pocakban csíbor
lakó. Csíbor lelkem csíbort szeret, csíbor vagyok,
s csíbor leszek.

VU91E4

A pokol itt absztrakció. Kettő darab négyzet,
keresztül döfve egy vonallal, végeiken körök,
szórványosan háromszögek halmazai, előttük
néhány hullám. A doménhatár elmosott szélű
négyzet - Világkoporsó. Vonalak árja a szélen,
körötte az oválisok rétek. Sétáink szívhangjai,
olyan fánkok, melyek széthajtogatva kiadják,
arcunkat, szívünket és sikolyként is működnek.


VU91E5

Halogén örömhuszárok a szétcsepegtetett pofazacskók
szürke-szárnyú kéményei közt,
képzelt apám, szónoklatod téli álma alatt titkon
papírkatonákat szárítgattam, csak annyit csipegettem
a falhoz támasztott jóreménység epéjéből
amennyit egy haragregényből ki szabadott fa csarni,
Régebben. Voltál vagy haladtál. Jelenleg egyre őszülsz,
májfoltjaid első példányai közt füzények lilái,
vadlovak ittak a kirúzsozott punci-bejáratban,
a felzavart szerkők szárnyaikkal csiklandozták
ajkaid bársonykötését,
szemben egy plüss zsiráf vagy imádkozott,
vagy épp rágyújtani készült,
páros patái közt fémtulipánt szorongatott.
Siettem a bolondboltba, útközben te voltál a falakon a moha,
az Upper Marlborough Road-on az ügyvédi iroda elé rókát rajzoltam.
Az őrület jura korszaka ez a dínóbalzsamos éjszaka,
a kötelező remények szaga elakadt,
olyan szépek együtt, remélem nem szenvednek sokat,
megkövülnek mire felnőnek,
két potyautas mormota szopta a Korpásszőrű Menyétet Adriánó kertjében,
ahol húsdarálókba tömködték az inszomniás örömapákat.
Lézerkoktél lesz belőlük,
keményen kiadott útmutatás,
kék ruhába öltöztetett macsóvá érlelt kiskakasoknak.
A legszebb hózentrógeromban mentem lepisálni a tájképedet,
végre elárulták milyen az a bézs,
véletlenül történt minden amit ott találsz a konyhapulton,
ne hívj többé Mikiegérnek,
mert ez itt nem könnycsepp, hanem vér.